beszámoló [koncert]  2005. április 25. hétfő   12:37

nincsen hozzászólás

  None fuckin heavier. Kis túlzással ezzel a három kis szóval össze is foglaltam a Crowbar zenéjének lényegét. Kirk Windsteinék szállóigévé érett jelmondata egyébként maximálisan igaz volt a remekül sikerült fellépésükre is, sőt az egész, koncertekkel rettenetesen megterhelt hétre is. Bevallom, kicsit aggódtam is, hogy a New Orleansi rémek koncertjére nem lesznek annyian kíváncsiak, de a démoni Converge és a kedvezményes Paint The Town Red ide, a dobhártya- polgárpukkasztó Ultrahang Fesztivál oda, egy csordultig telt Kultiplex fogadta a Feszítővasat.
  
  Néhány csapat azért még tiszteletét tette, mielőtt a forró ólom a fülünkbe folyt volna. Elsőként a BPRNR kasztjából származó Chief Rebel Angel. Nem kell Scherlock Holmesnak lenni, se Dr Watsonnak, hogy rájöjjünk, elsősorban az Entombed nagysága előtt kíván fejet hajtani a Bridge To Solace, Polly Is Dead, Superbutt tagokból álló formáció. Hozzáállásuk is a későbbi, szakadtabb death n rollban utazó svédeket idézte, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy a hangzás nem láncfűrészre, hanem egy kihangosított morzsaszívóra emlékeztetett. Ez elég sokat levont a produkció élvezeti értékéből, bár kétségtelen, hogy a lendület, az energia ott volt a játékukban. Szűcs Péter játéka, csakúgy, mint a PiD-ben itt is nagyon rendben volt, gyakorlatilag ugyanazt teszi, mint anya-együttesében, csak pár fordulatszámmal gyorsabban. A többiek pedig, saját szavaikkal élve, ránk szabadítják azt a mocskot, amit valamiért nem tudnak felszínre hozni saját zenekaraikban. Nos, az ötlet díjazandó, még ha e koncertjük, a hangzás miatt nem is vágott földhöz, bár én továbbra is az eredeti zenekaroknak szavazok bizalmat, azaz a Bridge To Solace-nek, a Polly Is Deadnek, Superbuttnak. És persze az Entombednak.
  
  A Path Of No Return bulija alatt elég sokan gyűltek össze a teremben, érdekes, hogy három-négy nóta után ugyanekkora tömeg alakult ki a bárpult előtt. Nem véletlenül, hiszen a fiatalokból álló svéd négyes nem volt más, mint a new school hardcore paródiája. Néhány ötletes riffen kívűl semmit nem tudtak felmutatni, csak gondosan polírozott szegecses öveiket, festet körmeiket, és az énekes szürkére mosott Misfits pólóját. Később állítólag a Hatebreed Provenjét is megcsillantották, de én ekkor már a bárpult előtt kialakuló tömegnek voltam a része. Ki kellet hagynom a Redrum Inc. buliját is, de úgy érzem, nem vesztettem semmit, mert, senki arcán nem véltem eufóriára utaló jeleket felfedezni, mikor a német brigád teljesítménye felől érdeklődtem. Többnyire egy vállrándítással kísért unalmas volt a válasz.
  
  Nem kellett azonban sokáig várni, hogy izzó fémkohóvá alakuljon a Kultiplex, köszönhetően a hatalmas tömegnek, és az elsőként előrántott Self-Inflicted-nek. Ebben a pillanatban egy kicsit megijedtem, hiszen a hangzás egyszerűen csapnivaló volt. Soha életemben nem gondoltam, hogy ebben a teremben tud bármilyen együttes rosszul szólni, pláne nem a gitárokkal általában betonkeverősdit játszó Crowbar. Ez a meglehetősen zavaró tényező persze senkit nem csalogatott el a színpadtól, sőt, tulajdonképpen mindenki az első sorban szerette volna kipréselni léggitárjából azokat fájdalmasan mély hangokat, amelyek a második nóta alkalmával már hat láb mélyre hangolva dörrentek meg. Ez volt ugyanis a Broken Glass lemez érfelvágással felérő Im Foreverje. Volt hát alkalma nosztalgiázni az egyébként szép számban megjelent régi rajongóknak is, nálam mégis az újabb keletkezésű acélpóznák vitték el a prímet. Például a Life´s Blood For The Downtroddent indító New Dawn, amelyet szemlátomást már meglehetősen ismertek a teremben, nem véletlenül, hiszen egy tökéletes Crowbar esszenciáról beszélünk.

  Később elhangzott még a klipesített Dead Sun is, melynek belassuló, és elcsúnyuló refrénje minden sludge rajongónak maga a mennyország, amelyet angyali mosoly helyett grimaszba torzult arccal, és heves fejbólogatással illik fogadni. Mindez áll a Scattered Pieces Layre is, amely öt perc alatt váltott egy kartács módra robbanó hc riffből, egy már-már túlvilágot idéző lebegésbe, ahol Kirk kifogástalanul hozta a szinte gregoriánba hajló dallamait. A csúcs azonban a Lasting Dose, pontosabb az azt indító harmónia volt, azt hiszem, nem túlzok, hogy szinte sírtak a Windstein/Gibb kettős gitárjai. A hangzás is itt rázódott olyan formába, hogy kapásból fellehetett ismerni a dalokat, és nem csak azon mosolygott az ember, hogy személyesen a Doom-mikulás masszírozta nyakizmait üllősúlyú riffjeivel. Jelenlegi társaira csak azért nem használom a krampusz szót, mert nem volt köztük SammySatan ex-gitáros, és Okiay Woods, a korábbi bőgős. Náluk ugyanis nem fordult meg ördögibb figura a Crowbar berkein belül, az egyszer biztos. Nem volt semmi probléma Patrick Brudersszel és Steve Gibb-bel, de egyszerűen nem tettek annyit hozzá a produkcióról, mint Okiay vicsorai és Sammy súlyosan betépett, szikrázó tekintete, anno a pécsi koncerten. Tommy Buckley dobos viszont felveszi a versenyt a Crowbar eddigi ütőseivel, ugyanolyan elszántsággal és ösztönösséggel csépel, mint Jimmy Bower, vagy Craig Nunemacher. Hiába, erre képes a Soilent Greenben eltöltött néhány év, és a mocsártól bűzös, fülledt New Orleans-i levegő. Csak itt születhet meg egy Thru The Ashes, amely szintén könnyfakasztóan gyönyörű volt, csakúgy, mint a ráadás előtt érkező két abszolút legnagyobb, és két abszolút ellentétes jelleggel bíró Crowbar sláger, a Planers Collide, és az All I Had (I Gave). Természetesen más-más reakciókat is váltottak ki, de az eufórikus jelző, azt hiszem illik mindkettőre, mindegy, hogy az pogó volt, transzélmény-közeli eksztázis. Tulajdonképpen minden jelentősebb szerzeményeiket eljátszották, igaz szomorúan konstatáltam, hogy az Empty Room, és az I Have Failed ezúttal is, kimaradt igaz, ismerve a nevezett számokban rejlő, horgonymódra mélybehúzó őserőt, talán jobb is így.
  
  A ráadásban egy mostohagyerekkel tértek vissza, ez volt az ...And Suffer As One, amely döngölt még egy utolsót rajtunk, mielőtt kiszédelegtünk a teremből. Zárásként pedig csak azt a három szót tudom ismételni, amely a hangzás ellenére még mindig áll a Crowbarra, azaz: None fuckin heavier!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: