beszámoló [koncert] 2005. április 13. szerda 13:47
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásConverge, Modern Life is War, Korog, The Taktika 2005. március 21., Kultiplex
Az utóbbi években valahogy mindig összejön legalább még egy olyan hét azon a bizonyos karszalagoson kívül, amikor estéről estére okkal találhatja magát az ember valamiféle pódiumon zajongó brigád színe előtt már ha bírja a pénztárcája, amit ugye nem mindig szokott. A Converge-nek azonban természetesen még egy ilyen héten sincs félnivalója, másnapi Paint the Town Red ide, szerdai Crowbar és hétvégi UH Feszt oda, bő kétharmad kultiplexnyi beavatott simán összejön erre a hétfői bulira, amely némi udvarias késést követően nem átall el is kezdődni.
A Taktikával jó régen találkoztam, de egy koncert azért bőven elég ahhoz, hogy pótoljam az új(abb) keletű dalokban és egy kicserélt feldolgozásban manifesztálódó lemaradásomat. Előbbiekkel kapcsolatban örömmel konstatálható, hogy a bőgős Vincent zenei ízlésének füstös és mocsárszagú lenyomatait is magukon viselik helyenként, utóbbiról meg elmondható, hogy fényében a korábban játszott átdolgozás maga volt a szónikus hagyománytisztelet. Míg ugyanis azt a Nirvana-nótát csak nagyon csúnyán eltekerték, addig ezt nevesül a DoorsBreak on Through (To the Other Side)-ját kimondottan agyongyalázzák (ami a Taktika esetében egyébként nem feltétlenül elmarasztaló tény). Egyébként betörőnek öltöztek a muzsikus urak, a már emlegetett tagon kívül mindenki harisnyát húzott a fejére, ami újabb távlatokat nyit számukra a színpadi akciózásban (különösen lenyűgöző a harisnya száraival történő headbangelés, a beletépett lyukon keresztül való kukucskálás pedig szinte már performansz-értékű). Viszont ezúttal valahogy nem találok igazi fogást a nótákon, szétesik a zene, inkább csak egy-két téma kap el magyarul voltak már ennél jobbak.
A Korog nagy kedvencem, ezért különösen izgat, hogy mit tud felmutatni a friss felállás nos, így elsőre sajnos egyáltalán nem győz meg a Csihar Attila helyére a Neural Boosterből importált új frontember. Sietnék leszögezni, hogy egy pillanatig sem az előddel való egybevetés után áll így a dolog felesleges is hasonlítgatni, mert a Korog hibátlanul működött Csihar előtt is, azt meg már láthattuk más bandáknál, hogy van élet Attila után is. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a pepita hörgés-visítás sótlan, fantáziátlan egy Among the Wallshoz, egy Worshipping Currenthez, egy Trance Warhoz, egy Tail Saw-hoz, de az Álmodj makkal!-ról előkerülő Telet ácsolhoz és az egyébként igen komoly új dalokhoz is. Merthogy zeneileg persze megint döbbenetesen jó a koncert, sőt, Keszei Krisztián vokáljai is kimondottan ütősek - viszont ennek ellenére is sikerül életemben először mással foglalkozom Korog-bulin, mint ami a színpadon történik és ami a hangfalakból szól. Ez pedig azért szokatlan.
A friss bandának számítóModern Life is WarMy Love, My Way című albuma nem éppen egy korszakalkotó mű, mindazonáltal jól hallgatható darab, az meg egyenesen ordít róla, hogy egy borzasztóan őszinte bandával van dolgunk, és ez bizony önmagában is nagy dolog. Másrészt meg bőven elég ahhoz, hogy a lemezről szemezgető (pl. Clarity, Self Preservation), meg a májusban érkező új anyag egy-két dalát is tálaló, energikus élő program nyomán jó hangulat kerekedjen a Kulti sokat látott falai között. Néha mondjuk csak átlagosan jó, néha viszont kimondottan szenvedélyes, szívmelengető mint például a végén elhangzó Breaking the Cycle Late Bloomers kettős alatt, amikor végre az istenadta nép is felfortyan némi mosh ürügyén (láthatóan nagy egyébként a banda iránt táplált szeretet). Világot megváltani még nem küldeném a Modern Life is Wart, azt meg végképp nem mondanám, hogy ugyanolyan elégedett voltam külhoni előzenekarok ügyében e Converge-koncert kapcsán, mint a múltkori esetében, de panaszra sincs ok egy ilyen korrekt produkció után.
A fiziológiai szükségletek fürge kielégítését követően a szokott ráérősség helyett a közönség pillanatok alatt újra megtölti a termet, és arra sem kell sokat várni, hogy megjelenjen a banda, majd Kurt Ballou keze alól előlebegjen az új Converge-albumot nyitó gitárintró, a hűvös és kietlen First Light. Aztán három, kettő, egy, és az Eagles Become Vultures-szal robbannak az indulatok: a vérmesebbje szinte azonnal elkezd azon munkálkodni, hogy a színpadot imbolygó emberhalmok vegyék menetrendszerűen a takarásukba, a szelídebbje (meg a döbbentebbje) pedig igyekszik mindeközben mégis úgy helyezkedni, hogy mindent, de legalábbis valamit vagy valakit lásson.
Elsősorban is persze a tetőtől talpig kivarrt, szúnyogtestű Jacob Bannont, akinek láthatóan ez a koncert is olyan mint a többi vagyis egy pillanatig sem csak egy a sok közül. Ő olyat nem ismer, nála nincs félgőz, igazi megszállott módjára (merthogy az) a nyakunkba visítja-kiabálja a koncertterem teljes vakolatát, úgy mellesleg meg megállás nélkül cikázik jobbra-balra teljes színpadszélességben, a mikrofonzsinórt pedig kábé úgy pörgeti a kezében, mint egy profi bokszoló az ugrálókötelet. (A földhöz viszont már inkább úgy keni oda, mint a turista a taknyát, haza is vág egy párat a műsor alatt.) Persze csinál ilyet egy csomó másik frontember is, de ezek a tükröt sosem látott, ösztönszerű mozdulatok valahogy egész másképp festenek, sokkal könnyebben magukkal ragadnak. Közben a három hangszeres meg simán Lego-elemekre bontja az egész épületet: minden, de tényleg minden hang és ütem pont olyan zseniálisan találja meg a helyét a kaotikában, mint a lemezeken csak hát az itt kapott energiaadag kábé még annak is a tízszerese, ami az albumokból átjön. Mondhatni sokkterápia mondhatni pont az, amiért jöttünk.
Aztán ahogy két nóta között beáll a csend (már ha beáll egyáltalán), a fülig érő szájú Nate Newton bőgős megjegyzi, hogy király a buli, tessék üvölteni. Ejha eleinte nem is megy a dolog, egyrészt nehéz elhinni a korábbi gödöllői bulin látott morcos fazonokról, hogy ilyen kedélyesek is tudnak lenni (viszont milyen jó látni!), másrészt meg egy The Broken Vow meg egy You Fail Me között, amikor az egyik még benne vibrál az ember összes izmában, a másik meg már előre ott berreg-dohog-remeg a gyomrában, nem is olyan könnyű hejjegni. Azért ahogy telik (illetve röpül) az idő, egyre nagyobb a sűrűn felhangzó makesomenoise-oknál a közönség hangja, és egyre nagyobb a ramazuri is a színpad előtt azt ugye mindig van hová fokozni, ilyen nóták nyomán meg nem is nehéz, sőt, kell is. Természetesen sok az újlemezes dal (különösen óriási a szegelésből megtorpanó, vészjóslóan szirénázó gitártémába torkolló Drop Out és a vadóc Hope Street kettőse), de jönnek a kommentárt nem igénylő klasszikusok is: félelmetest mar a Downpoor és a Conduit is, nem is beszélve a legnagyobb Converge-rock and rollról, a Homewreckerről. A Fault and Fracture nélkül kicsit olyan, mint mikor fellöknek, aztán hirtelen visszarántanak, és valószínűleg éppen ettől még inkább mellbevágó a Concubine ami meg utána jön, az tényleg mindennek a teteje: The Saddest Day, a létező legtöményebb Converge-esszencia, dühroham és katarzis metálkáoszban, slayercore-ral, csordavokállal, innen már tényleg nincs hova tovább, be is fejeződött a koncert. Alig harmincöt-negyven perc volt talán összesen, naná, hogy fért volna még bele, de hiányérzet, az egy csepp sincs. Mindenki kerek szemekkel, hitetlenkedve vigyorog, teljes a nyugalom, az összes indulatot kitakarította a négy fazon hangorkánja a teremből. A fülünkben még ott cseng a dalok zaja, és még valami: az a pár szó, amit a Modern Life is War énekese mondott arról, hogy milyen fontos banda is a Converge. Mivel a szuperlatívuszok halmozása úgyis csak visszafelé sülne el, maradjunk egyszerűen annyiban, hogy piszkosul igaza volt.