Volt egy időszak, amikor az InsideOut kiadó elsőlemezes csapatait el lehetett intézni egy kézlegyintéssel, és az adott album helyett célszerűbb volt meghallgatni a Scenes From A Memory-t, vagy a Paralellst. Ez a helyzet az utóbbi időben megváltozni látszik, és bizony az Umphreys McGee is egyike a nyarat csináló fecskéknek. Az idézett bandákhoz (azaz a Dream Theater-hez és a Fates Warning-hoz) vajmi kevés közük van, sőt a nagy általánosságban vett progresszív zenekarokhoz sem túl sok. Nincsenek áriák, zsabós ingek, nincs összeesküvés elméleteket vagy a szegény kisgyermek panaszait boncolgató koncepció. Itt csak cél nélküli örömzene van, lart pour lart, ha úgy tetszik. Ezt szokás általában virgának csúfolni, vagy barokkosnak nevezni, de a nehézkes, izzadtságszagú megoldásokat itt nagyítóval, sőt mikroszkóppal is nehéz lenne találni. A lemezt hallgatva az ember szinte azonnal be akar szállni jammelni a McGeehez, ami egy igen nehéz feladat lenne, lévén, hogy zseniális zenészekkel van dolgunk.
Már az első, Plunger című nótában végigszántják a gitárok nyakát, és a szintetizátor billentyűit az illetékesek, miközben valamelyikük(nincs énekese a csapatnak, a basszusgitáros Ryan Stasik és Andy Farag perkás kivételével mindannyian dalolnak) grunge-os, leginkább Eddie Vedderre emlékeztető dallamokon hozza szövegeit. Közben felbukkan jó néhány kiállás, tempóváltás, visszatérő elem, refrénszerű képződmény, sőt középtájt egy olyan melódia, amely akár a Kincs ami nincsben is szerepelhetett volna, majd akusztikus gitár, bárzongora, megcsavart riffek, Sabbath nyújtások, mindez egy másodperc híján hat percbe zsúfolva. Kicsit a texasi Kings X-re emlékeztető hangulata van a dalnak, Doug Pinnickék nagy hívei az ilyen szívből jövő muzsikának, csak az Umphreys McGee még rádob erre egy lapáttal, hiszen kétszer annyian vannak, mint houstoni barátaink. A következő Uncommon kapcsán eszembe jutott egy humorizáló, (és nem ironizáló) Frank Zappa is. Ez már kihúz azoknak a Plunger hangjainak a tengeréből, amelybe széles vigyorral az arcukon lökött bele a chicagói hatos-fogat. Eleve fele olyan hosszú, és negyed annyi törés van benne, a nagy villantások pedig csak pár pillanat erejéig szakítják meg a lüktető riffet. A Jajunk Pt. I egy kellemes, andalító darab, filmzenés felhangokkal, majd egy felpörgetett basszusszóló után váltanak a 13 Days-be. Ez egy szolid nóta jazzes finomságokkal, és olyan hammond-hangszínnel, hogy azonnal a hetvenes évekbe repül tőle a hallgató, majd szinte szó szerint felültetik egy bárszékre, kedvet csinálva valami elegáns koktélhoz. Aztán csak Ők tudják miért, de visszatérnek a Jajunkhoz, és ugyanott folytatják, ahol a hármas tracket abbahagyták. El-el kalandoznak a vezérmotívumtól, sőt néha már el is képzeli a hallgató, hogy mit fog hallani, de persze egészen más dolgok történnek, amire egy magamfajta halandó számítana. Legyen elég annyi, hogy egy vérbeli, maidenes galoppozásnál kötnek ki.
A Walletsworth egy sejtelmes basszustémával indít, ez egyébként valahol már felbukkant a lemezen, de ember és zenész legyen a talpán aki megtalálja. Itt már váltott vokálok is feltűnnek, meg jammelés persze, és egy csodaszép zongorás betét, amelyre valami hihetetlen bizarr, és elgondolkodtató szöveget löktek. A címadó is egy nyugodt szám, erős kései Beatles hatással, majd (nem tudom kell-e mondanom) jazzes megfejtésekkel. Az In The Kitchen már felráz egy kicsit abból a nagy hátradőlésből, amit az előző tíz perc esetlegesen kiváltott, és úgy hat mintha eső után kisütne a nap, nem mintha eddig éjfekete gót-rockot hallgattunk volna. A Bullhead City az Anchor Drops mélypontja, ez egy duettben előadott country, és nagyon kilóg a lemezről. Lehet, hogy poén az egész, de nagyon unalmas, különösen a Miss Tinkles Overture ismeretében. Ez egy instrumentális szerzemény, és nem hinném, hogy lenne olyan hang amit ne játszottak volna le legalább kétszer Miss Tinkle nyitánya során. A Robot World címéhez méltón elé rideg, megkockáztatom az indusztriális jelzőt is, de a háttérben végig ott húzódik az Umphrey-humor lehetősége. Elég csak a félelmetesen gagyi hangzású dobgépre gondolni, vagy a korai sci-fiket idéző vicces robothangokra. A Mulches Odessy a Plungerből lop hangokat, és tálalják ezeket kikötői háttérzajokkal, és toldják meg egy kis keménykedő soullal, amit persze úgy játszanak el, ahogy csakis Ők tudnak. Ez talán baj is, a lemez elején már felkészítettek mindenre, és itt már nem dob akkora hátast a hallgató, akármilyen zseniális a nóta, és akármilyen kolosszális Maiden harmónia bukkan fel ismét. A záró Pequod a jazz legkorábbi, New Orleansi ágát eleveníti fel, de ebbe is beemeltek egy jellegzetes McGee dallamot, és ütemet, majd egy utolsó nagyot zenélve hagyják abba a lemezt, hatvannégy perc után. Lehet, hogy kicsit sok ez ilyen muzsikából, lehet, hogy egy idő után kicsit önismétlőnek tűnik, de hogy jobb kedve lesz tőle az embernek, az biztos. Az mindenesetre érződik, hogy Ők jól szórakoztak. Hogy pontosabb legyek egyszerre szórakoztatnak, és szórakoznak velünk.
14:16
