beszámoló [koncert]  2005. április 10. vasárnap   13:14

nincsen hozzászólás

  Csak hozott anyagból dolgozom. Ha lenne műhelye Quentin Tarantinonak, egészen biztosan ez a mottó szerepelne a cégérén. Mert miből is áll egy Tarantino film? Régi gengszterfilm sablonokból, máshol látott/hallott dialógusok szétszedett és összerakott verzióiból, rettenetes távol-keleti karate-filmekből, és naplementével végződő spagetti westernből. A jó ég tudja, hogyan kreált magának ebből a vegyes-felvágottból egy sajátos formanyelvet, és képvilágot de emellett azt is sikerült elérnie, hogy filmjei jók, sőt kiválóak. Akárcsak az alkotásait kísérő zene, amelyek legalább annyira sokfelől érkeztek, mint QT vizuális hatásai. Van japán és persze autentikus rock n roll, Morricone imitáció, funky, gospel, mexikói blues, és más hasonló képtelenségek. Valahol ezek a dalok ugyanolyan banálisak és esetlenek, mint az őrült rendező-zseni jelenetei, és szinte el sem tudnánk képzelni az egyes képsorokat a Jungle Boogie, vagy az After Dark nélkül. Március 12-én fordított élményben volt részünk, a jeleneteket kellett a zenéhez képzelnünk, amit az erre szakosodott The Tarantinos szolgáltatott nekünk. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az Ő próbatermük ajtajára ki van írva: Csak Quentin Tarantino zenéiből dolgozunk.
  
  Műsoruk előtt azonban még egy rendkívül szimpatikus,(akin Motörhead póló van, az rossz ember nem lehet) számomra ismeretlen DJ volt hivatott minket szórakoztatni. Műsorát laza funky darabokkal kezdte, majd egy prognosztizálható keményedési görbe eredményeként rapbe váltott, sőt műsora végén már bpm dús Led Zeppelin nótákat vágott hozzánk. A tökéletes felvezetést a gépesített alapokra pakolt Misirlou zárta, melynek hangjaira úgy tódult a nép a koncertterembe, mint Oren Ishii harcosai a Kék levelek házába.
  
  Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan hallhatták is az ártatlan kis jakuzalány monológját, arról, hogy mi is fog történni azzal, aki felemlegeti az Ő származását. Választ a Battle without Honour groovejában kaptuk meg. Feltűnt, hogy a hangzás ugyan nem hasít, mint egy Hattori Hanso penge, de itt nem is a gitároknak kellett brillíroznia, ide sok basszus kellett, és húzós dobok, hogy beinduljon a láb, és beinduljon a buli. Ugyanis ez a Tarantinos hozzáállásának kulcsa, amellett, hogy műsoruk a legapróbb részletekig kidolgozott és a felidézett jelenetek szinte tökéletesen adják vissza a film hangulatát, mégis olyan érzése van az embernek, mintha valami perverz mozi-fanatikus házibuliján ropná a Santa Esmeralda Dont let Me Be Misunderstoodjára, amit egyébként teljes, tíz és félperces szárnytávolságával röptettek felénk a Tarantinók. Rögtön repült is utána a zöld lódarázs, azaz a Green Hornet is, nagy riadalmat, és heveny táncingert kiváltva a publikumban. Ezt persze csak fokozta a Misirlou, amelyről hallatszott, hogy már zsigerből nyomják a muzsikusok. A ráadásban hallhattuk még egyszer ezt a darabot, ezúttal sokkal vadabbul reszelték el. A műsor érthető módon a Tarantino talán legnagyobb sikerére, a Ponyvaregényre épült, gyakorlatilag az összes slágert hallhattuk róla. Persze azért a Kutyaszorítóban sem maradhatott ki, Mr Tnt énekes vezetésével és remeklésével idézték meg a Stuck in the Middle With You-t, amelyben a klasszikus fülvágó jelenetet is előadták a fúvósok. Sajnáltam viszont, hogy az Alkonyattól Pirkadatig indexre került. Az After Dark bevezetőjére mindenki kezdett megőrülni, és esetleg Dragon segítségére lenni a híres Pussy-speechben(Black pussy, yellow pussy, chicken pussy...), amelynek végeztével eljátszották Stevie Ray Vaughn Mary Had a Little Lamb-jét, és kész, az Alkonyattól Pirkadatig ki is lett pipálva. Sehol egy Mexican Blackbird, vagy egy Angry Cockroaches. (Igaz utóbbit talán csak a Tito & Tarantula tudja hitelesen eljátszani. Egyébként ezeknek a mexikói ősembereknek szerintem minden este imába kéne foglalniuk QT nevét. Vajon hányan hallgatnák ezt a tex-mex rock n roll bandát a film nélkül!?)

  Akármilyen jó hangulatot teremtett is a hét londoni, dalos szível ki merem jelenteni, hogy simán meglincselték volna őket, ha a Jack Rabbit Slims Twist Contest dalát, Chuck Berry Never Can Telljétt kihagyják, mert a sok Mia Wallace-nak öltözött gimnazista lány nem tudott volna úgy táncolni, mint Uma Thurman a moziban. A filmnek megfelelő sorrendet betartva következett Urge Overkill (pontosabban Neil Diamond) szívfacsaró szerzeménye, a Girl, You´ll Be A Woman Soon. Ez a szám sántított ugyan egy kicsit, de valahol sejtettem is, hogy így lesz, hisz már az is csodaszámba ment, hogy az UO ráérzett erre a nótára. Hogy kicsit vidámabb húrokat is pengessünk, jött Jackie Brown, azaz őt játszó Pam Grier dala a Long Time Woman, Lady Sarah tolmácsolásában-csont nélkül. A Jungle Boogie sem volt rossz, de hiányzott belőle az erő, a lendület, és egyáltalán az A groove, amitől úgy pulzált ez a Kool and The Gang szösszenet. A Son Of a Precher Man viszont ismét helyreállította az egyensúlyt, még akkor is, ha Lady Sarah néha túlénekelte az eredeti verziót. Persze, jó volt hallani, hogy fantasztikus hangja van, de ez néha bizony annak a körülírhatatlan dögnek a rovására ment. A monumentális házibuli végén még jött a Hooked on a Feeling a Blue Swede-től, és nem Micheal Knight-tól, vagy Mitch Bukenan-től- és a Fat Boy Slim Funk Soul Brotherje. A ráadás Nancy Sinatra Bang Bangjével indult, folytatódott a Kill Bill-ből ismert Woo Hooval, amitől én ugyan dührohamot, és szájremegést kapok, de ettől persze még nagy sikert aratott. Zárásnak jött a már említett, úthengerként lapító Misirlou, amit az Ezékiel 25:17 vezetett fel.
  
  Amilyen nyilvánvaló ötletnek tűnik, hogy milyen jó partit lehetne tartani Tarantino filmzenékkel, olyan nehéz megvalósítani, hisz nem lehet egyszerű funkyból rock n rollba válltani, majd visszakapcsolni bluesba. A Tarantinosnak ha kis zökkenőkkel is, de úgy ment, mint Pai Mei-nek a deszkatörés.
  
  A zenekar levonulása pedig még messze nem jelentette az este végét, hiszen érkezett Alan McGee, lemezeivel és boraival együtt, hogy tartson egy kis bemutatót az angolszász zenei kultúrából. Nem zárkózott el azonban az interaktivitástól, maga jött előre, és kérdezte a nagyérdeműt, hogy mit is tegyen fel. Ő közben kényelmesen elborozgatott, eltáncolgatott lyukas pulóverében, majd műsora végén meghatottan játszotta le a New Order Temptation-jét. Hát mit mondjak, ez a produkció is úgy sikerült mint, egy házibuli. Csak itt fizetni kellett a sörért...

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: