beszámoló [koncert]  2005. április 7. csütörtök   10:24

nincsen hozzászólás

  Több szempontból is rendkívüli volt ez a csütörtök esti koncert. Először is egyszerre erősített meg és cáfolt rám abban a hitemben, hogy Budapest szerves részét képezi a nemzetközi ska vérkeringésnek. Megerősített azért, mert két legendás hírű rudeboy tette nálunk tiszteletét az Erzsébet tér alatt. Ennek fényében(vagy inkább árnyékában) nem tudtam mire vélni a gyér számú közönséget. Akik nem jöttek el, nagyon sajnálhatják, mert megkockáztatom, ezt talán még a szigetes Ska-P koncert sem fogja felülmúlni.
  
  Keresve sem találhatott volna tehát jobb alkalmat a Pannonia Allstars Ska Orchestra, hogy bemutassa frissen kiadott, All Night Long- Live at Artemovszk című koncertlemezét. Szokásosan a Sokáig éljen a Ska! skandálásával kezdtek, és ugyan semmi kivetnivalót nem találtam a teljesítményükben, de ez a koncert egy kicsit szürkébbre sikerült, mint az eddigi, általam látott fellépéseik. (Csendben jegyzem meg, azokon mindig hatalmas tömeg volt, nem véletlenül.) Persze, hibázniuk most sem sikerült, a közönség pattogott az All Night Longra, énekelte a Rudies got a soult, és velem együtt kitörő örömmel vette a Tanya felbukkanását. Két új nótát is hallhattunk, ebből különösen az első nyerte meg a tetszésemet, szomorkás, latinos dallamait hallgatva az volt az érzésem, hogy Jamaicáról átugrottak egy kicsit valamelyik spanyol szomszédhoz, Kubába, vagy Puerto Ricoba. A zenészek egyéni teljesítményébe se tudnék belekötni, Krsa ismét lefutotta a szokásos kilométeradagját, a Frédi vezetette fúvós-szekció pedig újra elszórakoztatta önmagát, és ezzel persze a közönséget is, akik szemlátomást meglehetősen tisztában volt a PASO munkásságával. Így nem is sikerült átverni a publikumot, amely a műsor vége felé már egyre hevesebben követelte kedvenc űrhajósa, Gagarin felbukkanását. Jurij lázba is hozott mindenkit, így az a tűz is éledezni kezdett, amit annyira hiányoltam a műsor elejéről. Nem ez volt a legjobb PASO koncert, ha az Ő mércéjükkel mérek.
  
  A svájci Open Seasont nyugodtan nevezhetném a PASO testvérzenekarának is. Frontemberük egy igen hiperaktív figura, ha lett volna rajta egy fehér kalap simán elhittem volna, hogy Krsa ugrott be raggázni egyet. A fúvósok itt is nagyon érzik a ska lényegét, és mind a mozgás, mind zenei szempontból nagyon is együtt vannak. A dobost és a gitárost nem szokás ebben a műfajban kiemelni, pedig csapnivaló tud lenni, ha hallatszik az, hogy a rájuk bízott egyszerű feladatot csak úgy tessék-lássék módon odahányják-vetik. Itt azt nem vesszük észre általában, hogy a zenész mennyire belead mindent a játékba. Nos, mindkét zenekar esetében utóbbiról van szó. Viszont az Open Season (ha ideiglenesen is, de) de birtokolja a ska basszusgitározás aduászát, a Toastersben is megfordult Victor Rice-t, aki élő legendához teljesen méltatlanul, a színpad hátterébe húzódva pengetett. Szöges ellentétben állt ezzel a viselkedéssel a játéka, amely lüktetve mozgatta meg mind a saját szerzeményeit, mind a svájci gárda dalait. Ugyan nem járta be ujjaival hangszerének nyakát, sőt azt se nagyon lehetett észrevenni, hogy penget egyáltalán, mégis tolta előre a produkciót. Az Open Season tagjai meg áhítattal lestek ennek a végtelenül szerényen és talán zavartan is mosolygó fickónak a mozdulatait, és eufórikus hangulatban jelentették be,(elsősorban az énekes, Santosh Aerthott járt ebben élen) ha a Mester saját, instrumentális dalait kapták elő. Ezek közül terítékre került például a Dry Beat, a Twins, vagy a Patience, biztosítva minket arról, hogy Mr. Rice igencsak boldog és kiegyensúlyozott életet él választott otthonában, Sao Pauloban. Valahol a kísérő zenekar számai is hasonló életszemléletről tettek tanúbizonyságot, tele vannak energiával, és a hallatszik, hogy szerzőik többnyire az élet napos oldalán teszik meg sétáikat. Ott viszont betérnek elég sok műfaj képzeletbeli házába, a Take A Lady-ben hallhattunk reagge-t, a Rudies Unite-ban egy kis ska-t, a Rocksteady Feverben értelemszerűen rocksteadyt, sőt felbukkant egy calypso szerzemény is, és csak úgy színezésképpen némi dancehall és dub elem is. Fogalmam sincs, hogy az Alpokban hogy jutott eszükbe ilyen zenét játszani, bevallom korábban azt hittem, hogy a svájci ska/reagge legalább akkora képtelenség, mint a jamaikai bob-sport, de ez a kilenc ember szerencsére alaposan rám cáfolt.

  Nagyszerű műsoruk után tartottak egy rövid szünetet, hogy visszatérjenek a szó szerint nagy King Djangoval, aki egy monstre koncertben szinte a teljes életművét előadta. Őszintén szólva ránézésre Ő sem volt az a kimondott legenda. Susogós mackónadrágjával, méretes gyűrűivel, és a Johnnie Walkeres üvegével inkább tűnt egy újgazdag csepeli használtautó kereskedőnek, mint ska-ikonnak. Minden cécó nélkül fölment a színpadra, és elkezdett zenélni a fejére tákolt harmonikával és a kezében eltűnő ukelével. A döbbenet azonban akkor telepedett rá az arcomra, és maradt ott még hajnali háromig, (eddig játszottak ugyanis) amikor meghallottam ennek a magyar származású, New York-i fehér zsidónak az ébenfekete hangját. Énekelhette a Rancid turnébuszán keletkezett I got to know-t, a kitörölhetetlen dallamokkal dobálózó Reasonst, a Cant Stand Struggelint, a Long Shot Kick the Bucket című alapvetést,(itt egy rögtönzött csordavokál brigád alakult) olyan szenvedély volt a hangjában, hogy a szövegek hiányában is tudta volna mindenki, hogy ez a fickó egyszerűen imád élni. A számok között nagyokat sztorizgatott, Jamaikai útjáról, a Jim Beamről, sőt némi csirkepaprikás, és házi lekvár ellenében a másnapi olasz koncertjét is lemondta volna. Játszott még pozanon és melodikán is, dalaiban hozott dub és dancehall elemeket, vezényelte az Open Season fúvósait, akik előtt le a kalappal, közel négy órányi , improvizált szólókkal megtűzdelt fújkálás azért nem kis tüdőkapacitásról tesz tanúbizonyságot. A csúcs azonban egy rögtönzött, közel húsz perces ragga betétben manifesztálódott. A műsor folyamán már jó néhányszor elhadarta a mondanivalóját, de hát ezek az adott nóták szerves részét képezték. Itt azonban maga King Django mutatta a kezével a zenészeknek, hogy mit is pengessenek, vagy fújjanak. És közben megállás nélkül dőlt belőle a rímbe szedett szöveg. Itt még az alkalmi tánckör tagjai is megálltak, és szájtátva figyelték az est hősét, aki koncert után megjegyezte, hogy Ő még játszott volna, de zenészek elfáradtak. Azt hiszem, az ilyen figurák láttán/hallatán szokás megjegyezni, hogy szeretnék én harminc évesen ilyen energikus lenni

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: