lemezajánló [nagylemez] 2005. április 7. csütörtök 17:35
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásTristania: Ashes SPV / Record Express
Az előzetes hírek alapján volt némi fáznivalója a Tristania-fanoknak a banda új lemezével kapcsolatban, az opus azonban ennek ellenére is kimondottan szívmelengetőre sikeredett. Nem jelenti ez persze azt, hogy a gót-fóbokon kívül senki sem fogja a száját húzni a hallatán, hisz már olyan rajongók is akadtak, akik az előző albumot sem tudták igazán megkedvelni, az Ashes pedig nagyjából az ott kijelölt csapáson halad tovább. Magyarul egy olyan gótmetal-bandát mutat, amelyik műfaji identitását egyáltalán nem hajlamos megkérdőjelezni, viszont rendkívül tágan értelmezi azt. Hogy ez kinek mennyire tetszik, az persze teljesen szubjektív, abban azonban talán egyetérthetünk, hogy sokkal hitelesebb ez a hozzáállás annál, amikor egy banda hosszú ideig tartó viszonylagos egysíkúság után lazán kifordul önmagából.
Az Ashes legvonzóbb tulajdonsága – persze a hamisítatlan tristaniás hangulat mellett – pont a csapat hozzáállásból egyenesen következő változatosság: mindig történik valami, ami továbbgördíti a lemezt, nem hagyja leülni. Akár egyetlen dalon belül képesek hangulati törések nélkül eljutni egy mennydörgő és csattogó ritmusszekció-billentyű összjátéktól előbb kimondottan modern, aztán a legjobb My Dying Bride-dalokat idéző öles riffeken át egy gonoszkásan menetelő bőgőtémáig (The Wretched), de az egyenesebb vonalú nóták (mint a tavalyi koncerten is hallott Equilibrium, vagy a Cure) sem fulladnak unalomba. Markánsan sodró megoldásoktól a végtelenül melankolikus és a kimondottan „utazós” hangulatokig, tradicionálistól a modern témákig tart a repertoár, s ezért ugyanúgy felelős lehet bármelyik tag – ebben a zenekarban nincs igazi szürke eminenciás. Anders Hoyvik Hilde egyforma magabiztossággal és ötletességgel bánik a vaskos riffekkel, a fájdalmasan nyújtózó harmóniákkal, a dinamikus, húzós témákkal és a gyakran felbukkanó, finom akusztikus megoldásokkal, csakúgy mint Einar Moen a zongora- és a különböző szinti-hangszínekkel meg az effektekkel – de még a ritmusszekció kimondottan hangsúlyos játékán is megfordulhat egy-egy dal hangulata. A nótákat szokás szerint több helyütt színesíti kicsit sem elcsépelt, az összképbe organikusan illeszkedő hegedűjáték, az album koronája pedig a felemelően sokrétű vokálmunka. A hörgő-fröcsögő vokálokért felelős Kjetil Ingebrethsen, a dallamos férfiorgánumot adó Osten Bergoy és Vibeke Stene énekesnő egyenként is teljes értékű teljesítményt nyújt, hangjaik kombinálása azonban egyenesen az élvonalba emeli torokfronton a bandát.
Nem kell különösebben meglepődni egyébként, ha elsőre nem vágja hanyatt az embert az Ashes, a Tristaniára régen is jellemző volt, hogy elhamarkodottan az átlagbandák közé sorolta őket az ember, aztán néhány figyelmes meghallgatást követően újraalkotta a véleményét, a végén meg kifejezetten a rabjává vált az adott albumuknak. Az Ashes esetében semmivel sem kisebb az esély erre, mint bármikor eddig: ahogyan egyre többet forog a lejátszóban a korong, egyre több részlet is ragad meg a hallgatóban. Először mondjuk az a vehemencia, ahogy előrobban a hangszerekkel együtt a hörgő vokál a nyitó Librében, aztán a nóta közepén az a szinte „folyékony” billentyűtéma. Később talán a rendre felbukkanó beszédfoszlányok, vagy épp a hátborzongatóan fütyülő szinti a Circusban, esetleg az Endogenisis feszült levezetése a megelőző percek nyugodt hömpölygése után. És szép lassan összeáll a kép: ezt az albumot sem fogjuk a sarokba dobni öt-tíz hallgatás után csak azért, mert unalmas. A gót metaltól egyből viszketőknek ez persze nem fog feltűnni, de aki kicsit is kedveli a stílust és ad némi időt a lemeznek, az egy kimondottan izgalmas, tartalmas anyagra lelhet benne. A promóciós kópiáról egyébként nagy ügyesen sikerült lehagyni egy dalt, de kötve hiszem, hogy pont az tenné tönkre az Ashest – a Tristania még mindig jelentős tényező a maga zenei világában, korántsem csak egy banda a sok közül.