beszámoló [koncert]  2005. április 2. szombat   12:52

nincsen hozzászólás

  Nagyon nem bánnám, ha minden vasárnap este Budapesten portyázna valami rock n roll banda. Február közepén ugye itt volt Steven Adler és csapata, aki persze teljesen más irányból közelítik meg a nevezett a stílust, mint a Kultiplexet lerohanó Zeke, de a rock n roll kétségtelenül ott van mindkét gárda játékában. Szerencsére párhuzamot lehet vonni a két este közönsége között is, hiszen a Zeke rajongói is bebizonyították, hogy a rock n roll az vasárnap este is rock n roll
  
  Ha valakinek a seattle-i suttyók nem szolgáltak volna erre elég bizonyítékot, hát azoknak ott volt két remek magyar formáció, név szerint a Polly Is Dead és a Stereochrist. (A Deadbeats elmaradt.) Időrendi sorrendben haladva a Polly Is Dead fellépésével kezdeném. Annak ellenére, hogy muzsikájukat szolid bólogatással fogadta a közönség egy nagyszerű kis koncertet rittyentettek. A megszólalásuk a hely hagyományaihoz méltón kiváló volt, így rendesen meg tudtak dörreni a helyenként alaposan belassult, stoneres témáik. A zenekar alapítás első tézisét, (miszerint: Végy egy jó dobost!) maximálisan elsajátították Pollyék, Szűcs Péter személyében egy igazi rock-dobosuk van. Nem csak megjelenésében, ( a buli nagy részét egy Entombed felvarrós farmerdzsekiben kalapálta végig) hanem laza és ízes játékában is ízig-vérig rock. Amikor pedig húrszakadás sújtotta a zenekart, egy rögtönzött kis bemutatót is tartott. Kitettek magukért a többiek is, különösen a tekintélyes méretű rasztákkal rendelkező Kiss Barnabás volt igazán súlyos látvány, ahogyan végig bólogatta a bulit. (Már amikor nem a húrjait cserélte.) Dalaik közül a klipesített Kincs és az új My Private Journey címre keresztelt nóta tetszett a legjobban, de klassz volt a könyökből elpumpált Fu Manchu-féle Evil Eye is. Rendben van egyébként minden számuk, egyedül egy igazi frontember, és egy markáns hang hiányzott a csapat éléről. Mert akkor a jó dalaikból kiváló válna.
  
  Rám nézve óriási szégyen, hogy az egyik kedvenc magyar zenekaromat csak most láttam először a frontember- és dobos-váltás óta. (Mea culpa.) Nos, aki hozzám hasonlóan hiányolta az energiát Felföldi Péter előadásából, az igazán lelkesedni fog ha meglátja a csapatot Makó Dáviddal az élén. Benne megvan az a jó értelemben vett állat, amitől a Stereochrist igazán arcba mászó tud lenni. Énekstílusa is más, mint Felföldié volt, a grunge beütésű dallamok gyakorlatilag teljesen eltűntek, vannak helyette izomból préselt üvöltések, és egy nagy adag spiritusz is. Az említett erő mellett a hangzás is Kolosékkal volt, így az egész bulit egy középtempóban dohogó gőzmozdonyhoz tudnám hasonlítani, ahol gőz helyett az olyan nóták szolgáltatták a hajtóerőt, mint a Mind Ammo, a Hologram Man, a Christ Was An Angry Man, vagy az All Along The River. Ha jól emlékszem a Supersorrow kivételével az összes Dead River Blues nóta elhangzott, nem is tudnék közülük egyet sem kiemelni. Ezeken kívűl hallhattunk még két teljesen új nótát, amelyek közül az Awaken akár az előző lemezen is szerepelhetett volna, tipikusan az a fajta dal, amelyet igazán jól esik széles terpeszben léggitározni. A másik (This Is New Life címmel) egy kimért, fájdalmasan hömpölygő tétel, nagyjából a Crowbar, és a korai Cathedral nyomdokain. És ha már a kimért, fájdalmasan hömpölygő tételeknél tartunk, befejezésnek mi más is jöhetett volna, mint a minden idők legzsírosabb riffjével felvértezett Bury Me In Smoke a Downtól. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy egy gitárral sem sikerült elrontaniuk...

  A Zeke fellépésének méltatása előtt hadd mutassam be röviden ennek a négy anyaszomorítónak a felszerelését. Kezdeném Donny Paycheck lila színű, flitteres dobcuccával, amely írd és mond öt darabból állt, és olyan régi volt, hogy talán még Lee Kerslake is játszott rajta fénykorában, ami fényévekkel ezelőtt volt. Blind Marky Felchtone gitárja pedig mindenhol kopott volt, az embernek az volt az érzése, hogy a matricák azt a célt szolgálják, hogy a jó öreg hangszer ne essen atomjaira. Erre szokás azt mondani, hogy a festék tartja össze, de az sem volt sok az eredetileg fekete (?) Les Paulon. A Camarosmithben is megfordult gitárosnak, pedig egyenként voltak felcsavarozva az effektpedáljai egy körülbelül öt centi vastagságú rétegelt-lemezre. Az erősítők pedig természetesen Marshallok voltak. (Szentségtörésnek is tartom, ha a rock n rollt más cuccon játsszák.) Ebből gondolom már sejthető, hogy nem adott valami hosszú koncertet ez a négy, több ezer wattal startoló Dean Moriarty. Jó negyven percig lovagoltak a decibeleken, amelyekből kijutott bőven nekünk is, nekik is, nem csodálkoznék, ha hamarosan kiadnának egy albumot Songs For The Deaf Part II. címmel. Apróbb gikszerek azért akadtak a hangzással, amelyet Donny a dob kontrolokban vélt felfedezni. A Zeke zenéjéhez illő egyszerűséggel oldotta meg a problémát, kikapcsoltatta az egészet, úgy ahogy van! A kurta, ám annál töményebb műsor szerkezete is igen kiszámítható volt, jöttek hármasával-négyesével a gyors dalok, mint a Hammer például, ezeket az olyan lazábbra vett darabok követték, mint a Twisted (On My 69).
  Ezután persze újra felpörgött a motor, amit a nagyérdemű vagy pogózással fogadott, vagy már maga alá is képzelt egy lowrider Harley-t, és már nyomta is neki a gázt. Ez a fajta spontaneitás jellemezte a kvartettet is, konferansz alig volt, többnyire egy érthetetlen dadogással kevert dörmögést vezetett elő Marky Felchtone, egyedül a Resurection motoros klub kapott egy nótát, a Stereochrist pedig egy amolyan igazi zeke-s dicséretet. Volt még egy igen érdekes közönséghergelő jelenet is, amikor is Donny a dobszékére állva megmutatta tekintélyes méretű sörhasát, közben folyamatosan szórva az ördögvillákat, és nyújtogatva a nyelvét. Nevetni már nem hagyott sok időt, mert egy pillanat alatt máris csukott szemmel csépelte elnyűhetetlennek látszó szerelését, a többiek már reszelték is a húrokat. Akkor eszméltünk csak, amikor már a mikrofonokat és az erősítőket láttuk a színpadon. Romantikusnak hangzana, ha most azt mondanám, hogy vadnyugati hősökhöz hasonlóan, egy újabb város felé vették az irányt, de az igazság az, hogy a Kultiplex bárpultjáig kalandoztak csak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: