hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2005. március 31. csütörtök   12:23
nincsen hozzászólás

szerző: Tompi
Fates Warning, Wendigo
2005. február 16., Budapest, Wigwam

  Talán egyik idei koncertet sem előzte meg annyi várakozás, annyi előzetes találgatás, mint az első budapesti Fates Warning fellépést. A várakozást azt hiszem, nem kell magyaráznom, életkor kérdése csupán, hogy ebből az egy wigwamnyi mértékegységgel mérhető embertömegből valaki a 89-es ultra-komplex Perfect Symmetry lemez óta ácsingózott, vagy mondjuk öt éve hozta lázba a modernebb felfogásban készült Disconnected. Magam az utóbbi kategóriába tartozom, körülbelül ennyi ideje várok rá, hogy élőben is hallhassam az a fájdalmasan kongó hangot, ami indítja a nevezett albumot. A találgatások közül pedig némelyik alaptalannak bizonyult, némelyiken pedig még most is széttárt karral csodálkozom. Többen aggódtak, hogy Mark Zonder nélkül nem lesz működőképes a produkció, de Nick D´Virgilio bebizonyította, hogy nem véletlenül rá esett a választás. Frank Aresti felé is záporoztak az ilyen-olyan feltételezések az esetleges formánkívüliségét emlegetve, nos ő ezekre a Still Remains szólójával válaszolt. Amit viszont most sem értek: miért kellett ennyit várnunk erre a koncertre!?
  
  A várakozást még fokozta pár szám erejéig a Wendigo is. A ruhatáros személyzet lustaságának és akut intelligencia-hiányának köszönhetően a Two As One tekervényes középrészénél kapcsolódtam be BZ-ék műsorába, így az egyes hangok előzményeit nem ismerve, elég nehezen oldódtam fel zenéjükben. A harapósabb, prédikátor-ellenes Rain Makerre már bólogattam rendesen, de legjobb most is a nagyszerű refrénnel ellátott Man With a Thousand Voices volt. A színpadkép is a szokásos volt, a gitárosok széles vigyorral az arcukon küldték a riffeket, az új dobos hol sepregette, hol eltángálta a szerelését, nyilván a dal hangulatának megfelelően. BZ pedig most sem hagyta otthon széles karmozdulatokkal elővezetett gesztikulációit, sőt jellegzetes hangját is magával hozta, ezt a Broken című nótában hallhattuk aznap este utoljára. Jó volt hallani ezt a számot is, (különösen az a füstölgő szóló volt a spiccen) de már nagyon vártam, hogy felsikoltson az a rettenetesen elkínzott hang
  
  És az a hang fel is sikoltott, egy nagyon rövid átszerelést követően. A másodperc tört része alatt eluralkodott az eufória a teremben, és csak tippelni tudom, hogy rajtam kívül mindenkit kirázott a hideg abban a pillanatban, amint Jim Matheos belekezdett a One riffjébe. Halkan jegyzem meg, azért a libabőr mellett fáztam is rendesen, még pedig attól, hogy elegánsan bevonulnak a zenészek, és nagy elánnal elővezetnek egy olyan zenei élményt, ami a hangzásnak köszönhetően egy porszívó és egy esztergapad jammeléséhez fogható. Nem ez történt. Pontosan azt a jellegzetes, csak a Warningra jellemző gitárhangzást kaptuk, ami minden lemezüknek sajátja. (Eddig a pillanatig hitetlenkedve gondoltam arra Victor Bailey interjúra, ahol a jazz-funk-mágus kifejti, hogy az erősítőnek és a hangszernek köze nincs a hangzáshoz, az ugyanis a zenész kezében van. Eddig kellett várnom, míg megérttettem, hogy mit is akart ezzel elmondani Mr. Bailey) A basszusból ugyan kicsit több volt a kelleténél, de hát, míg azt az állandó kisegítő státuszban dolgozó Joey Vera kezeli, én azt se bánom, ha egyedül lép a színpadra.
  
  Billentyűk hiányában a verzék alatt az Ő tappingelését hallgathattuk, hát mit mondjak: élményszámba ment. Egy darabig megpróbáltam figyelni, Nick D´Virgilio sumákol-e, de nekem nem sikerült tetten érnem, igaz nem is tudtam végig koncentrálni a játékára, hisz a Matheos/Aresti páros eregette a riffjeit és szólóit, mindezt olyan természetességgel, és lazasággal, mintha egy teljesen magától értetődő dolog volna azokat a témákat lepengetni. Egyébként Ők voltak a legvisszafogottabbak, de ezen nincs is mit csodálkozni, Matheos például sosem a humoráról, és a jópofizásairól volt híres, ellenkező esetben nem is tudna ilyen nótákat írni. Különben is, Ray Alder úgy tombolta végig az egész koncertet, hogy még a fiatal Anselmonak is becsületére vált volna. (Az a vicces jelenet, amikor Ray majdnem leköpte ásványvízzel Jim Matheos gitárját, pedig egy az egyben Fülöp barátunkat idézte.)

  Nem sokat konferált egyébként, egyszer megjegyezte, hogy nem hiszi el, miért nem voltak még soha Magyarországon, illetve néhány szám címét mondta csak be. Nem nagyképűségből tette mindezt, csak hát ilyen dalokhoz mit tegyen még hozzá? Mellesleg a hangja is rendben volt, Ő is hozta a lemezen hallható énjét, vagyis azt a fajta jellegzetes, érzékeny dallamvilágot, amivel elérhetővé és feldolgozható válik a csapat eszelősen komplex zenéje. A komplexitás azonban semmit nem ér, ha öncélú, vagy erőtlen, jelen esetben természetesen egyikről sincs szó, az erő például egy meglehetősen izmos testet öltött az A Pleasent Shade Of Gray III képében, amelynek már-már prongos lüktetése nagyszerű párbeszédet alkot azzal a vészjósló sabbathos harmóniával. És, hogy mindez hibátlanul szólaljon meg: elképesztő! ( Egy ismerősöm megkérdezte Matheost a koncert után, hogy miért szól ébresztőóra a hatvanperces nóta végén, Ő ugyanis egy komoly elméletet gyártott hozzá. A válasz, pedig megdöbbentően egyszerű volt: ha elaszol a lemez hallgatása közben, hát az óra majd felébreszt) A harmadik nótáig, a Life In Still Waterig kellett várni az első slágerre, ennél jobban csak a Point Of View-nak, és a Monumentnek örült jobban a közönség.
  
  Meglepően keveset játszottak az új lemezről, az FWX-ről, szerencsére, a nehézsúlyú Simple Human belefért a repertoárba, csakúgy, mint a lassan kiterebélyesedő, és törzsi ritmusokat keleti melódiákkal vegyítő Heal Me. Nem maradhatott ki a One kistestvére, a Pieces Of Me sem, amelybe valami bulldózerbe illő erő költözött, különösen a belassult résznél, amikor Ray azt énekli, hogy All that I remember now, Are people and shadows.
  
  A Face The Fear felbukkanásán kicsit meglepődtem, de cseppet sem bántam, ennél jobban már csak akkor néztem, amikor a keserédes Another Perfect Day után megkaptuk a Pleasent Shade Of Grey egy újabb szeletét, ezt a monumentális The Eleventh Hour követte, amely két dologtól volt igazán emlékezetes. Az első a közönségéneklés volt, a másik, pedig az a két teljesen eltérő gitártéma egymásra úsztatása. Már azért megérte elhívni Arestit, hogy hallhassuk azt a baljós akkordmenetet, ami olyan sunyin bújik meg a riffek mögött. Nem hiszem, hogy amerikai barátaink olvasnának Madáchot, de a Legédesebb percünkbe is vegyül, egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak gondolatot talán semmilyen muzsika nem fogja jobban megidézni. A Point Of View csak fokozta a már-már fokozhatatlant, az, pedig külön dobott a dalon, hogy Ray el is pamtominozta a refrént. (Szerencsére énekelte is.) A Through Different Eyes tébolya, pedig tökéletes felvezetése volt a kiakasztó Monumentnek. Kezdő basszustémáját olyan játékossággal adta elő Joey Vera, mintha Flea helyén kellett volna produkálnia magát a Red Hot Chili Peppers soraiban. Ezután levonultak a zenészek, de teljességgel nyilvánvaló volt, hogy visszajönnek még néhány nóta erejéig. Nos, a néhányból csak egy lett, a negyed órát is túlszárnyaló Still Remains, a Disconnected, és talán a teljes FW életmű legjobb dala. Először azt hittem, csak intrónak használják majd fel a bevonuláshoz, de nem, eljátszották az elő másodperctől az utolsó dobütésig. Kevin Moore billentyűit Frank Aresti hathúrosa pótolta, már ez is csodaszámba ment, de hogy együtt játsszák el Matheosszal a szólót, azt végképp nem gondoltam volna. A tizenperces hangszeres rész alatt Alder egyébként lesétált a színpadról, így végre majdnem annyi helye volt Verának, hogy annyit rohangálhasson, mint a Szigeten az Anthrax-szel. A zene pedig a még a matematikusoknak is sok fejtörést okozna a sok megfejthetetlen ritmusképletével, csakhogy ezt a zenét nem megfejteni kell, hanem átérezni. Nekem ez olyannyira sikerült, hogy körülbelül harminc másodpercnek tűnt a nóta, és ahogy vége lett, indultam is a ruhatár felé, mert akármi mást játszottak volna, meg sem közelítették volna a Still Remains szintjét. Ez a koncert így volt kerek a maga kilencven percével együtt. Ennél többet nem tudtak volna elmondani nekünk, még akkor sem, ha órákig játsszanak is.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Concerto Music

 programajánló: 
2019. december 13.
GAEREA, Numenorean
2019. december 29.
Six Score [at] x Indoctrinate [at] x Mass Reaction x On Graves
2020. január 29.
Darkest Hour: 25 Years Darkness - 2020.01.29. Durer Kert (Dürer Kert - Budapest)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Sonata Arctica, Edge of Paradise, Temple Balls
Mustasch, Dynamite és a Motorjesus
Insomnium, The Black Dahlia Murder
Beast In Black, Myrath
Tommy Emmanuel és Ripoff Raskolnikov
Paul Gilbert
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
 kiemelt 
GAEREA, Numenorean
  
Last minute jelleggel most Pénteken a kortárs black metál két zenekara fog ellátogatni hozzánk

Helloween United - 2020-ban a Sportarenaban
Six Score [at] x Indoctrinate [at] x Mass Reaction x On Graves
2020. szeptember 2-an Budapesten koncertezik a Pixies
Axel Rudi Pell: jubileumi lemez, 2020-ban koncert
 friss hozzászólások 

Legéndy Jácint: Földalatti Oltár (Kalligram Kiadó, 2019) (1)
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 kylesa    the unknown    black-out    katatonia    waking up    josh duhamel    atari teenage riot    the heartless aisha    beyond the black    atari teenage riot    konflikt    bereményi géza    michael cera    donots    sonic syndicate    ruszty lászló    az erő krónikája    gm49    biorobot    cattle decapitation    sidetracked!    whocares    kelet underground    kelet underground tehetségkutató    markus schrodt  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!