beszámoló [koncert]  2025. december 12. péntek   12:28

nincsen hozzászólás

  A szeretet ünnepe előtt egy kis dühzenével még pont ki lehetett adni a mindenkiben gyülemlő éves stresszt, fesztültséget, hogy egy jó tombolás után kisimult arccal és lélekkel lehessen készülődni a Karácsonyra. A Terror ehhez kiváló alapanyag, mert Scott Vogel-ék az egyik legjobb, legintenzívebb hardcore banda hírében állnak. Eljött velük ráadásul a szintén államokbeli Death Before Dishonor, a német Risk It és a bolgár Last Hope is, így hát egy igazán ütős hardcore estre lehetett készülni.
  Bolgár hardcore bandából fogalmazzunk úgy, nincs különösen nagy túltengés, így érdekes volt a Last Hope-ot megismerni. Pedig a csapat már igazi veterán a színtéren, akik 1994-ben alakultak meg, így igazából csak az én szegénységi bizonyítványom, hogy nem ismertem még őket. Igazából sokat nem tett hozzá a származási helyük, mert pont ugyanazokból a jellegzetes hardcore panelekből építkeztek, mint világszerte bárki ebben a műfajban.
  Egyértelműen a frontemberük volt a legőrültebb, legaktívabb a tagságból, kicsit pont ezt hiányoltam, hogy a többiek is megőrülhettek volna jobban a deszkákon, a hangulat felszítása céljából. Igaz, ekkor még elég csekély volt a létszám a nézőtéren, de folyamatosan nőtt az este végezetéig. Próbálták kicsit előrébb csalogatni a közönséget, némi moshpit ki is alakult, de a Last Hope koncertje tényleg csak egyfajta felvezetése volt még ekkor az estének. Amit csináltak, azt viszont jól csinálták, az tagadhatatlan.
  
  Úgy látszik, ez az őrült frontemberek estéje volt, mert a Risk It-nél is a jellegzetes hardcore viseletet öltő frontember (szembe húzott baseball sapka, zenekaros póló, edzőcipő, és persze az agyig tetoválás se maradhatott el) pörgött a legtöbbet a deszkákon. Ezúttal a színpad elé ki lett húzva egy kisebb, alacsonyabb színpadi sáv, a frontemberek az idő jelentős részében ezen ezen rohangáltak faltól falig, dühödt bikaként.
  A Risk It sem hordozott magában különösebb műfaji szokatlanságot, de ha valaki jól és harapósan műveli a hardcore zenét, zúzós, tombolós riffeket használ betonba sújtó breakdown-ok kombinációjával, a dolog biztosan működni fog. A németek esetében is működött, a közönség egyre jobban kezdett belelendülni a tombolásba. Persze ők is próbálták a lehető legjobban színpad elé hívni az embereket. Talán itt is azt tudnám mondani, ha a többiek is a frontemberhez hasonló színpadi őrületet műveltek volna, még emlékezetesebb lett volna a koncertjük.
  
  A Death Before Dishonor nem annyira ritka vendég mifelénk, a 2019-es Unfinished Business lemezükkel is koncerteztek már nálunk, azóta viszont idén kijött a Nowhere Bound album is. Bryan Harris-éket már láthatóan jó ismerősként fogadta a közönség, sok dalukat együtt fújta a nézőtér a zenekarral. Sőt, Bryan a mikrofonját is sokszor odanyújtotta egyik-másik rajongónak, hadd üvöltözzenek ők is kedvükre.
  Bár zeneileg ők se léptek ki a hardcore műfaj korlátai közül, talán némi punkos lendület náluk jobban megjelenik itt-ott, de valahogy az ő koncertjük mégis lehengerlőbbnek hatott a többieknél. Talán valamivel karakteresebb számaik voltak, talán a közönség is jobban megnövekedett már ekkorra, talán 2 felvezető banda után már jobban ráérzett mindenki az este hangulatára, nem tudom… Talán mindez együtt. De tény, hogy a szimpatikus bostoni csapatnak sikerült az ujjai köré csavarnia a közönséget.
  
  A Terror szinte napra pontosan tavaly ugyanekkor, ugyanitt a Dürer színpadán zúzott egy nagyot. Igazából rengeteg minden visszaköszönt az akkori koncertről, koncertélményekből. Akkor is emlékszem, Scott Vogel ugyanúgy bemelegítésnél már ott téblábolt a színpadon, mosolygott a rajongók felé, kicsit edzette az izmait, mert jól tudta, hogy nagy ugrálást, rohangálást fog itt rövidesen előadni.
  Viszont most először tűnt fel, hogy a frontember azért kicsit megöregedett, szikár, szálkás alakja, arca azért már kezdi kifejezni a korát. Bele se gondoltam, hogy Scott már 52 éves, szóval amúgy mindez teljesen észszerű, csak az ő örökmozgó személye mögé ezt sose gondolja hozzá az ember.
  Persze ez a „megöregedés” a koncertteljesítményben semmilyen szinten nem jelent meg, sőt. Scott Vogel továbbra is a legjobb, legaktívabb, legvadabb hardcore frontemberek egyike, aki minden szavával fel tudja szítani a közönség hangulatát
  
  Ahogy fentebb is szó volt róla, az ilyen pörölycsapásszerű hardcore nóták általában nem sokban különböznek egymástól, megvannak a műfaj jól bejáratott fogásai. De a Terror szerzeményei valahogy annyira eltaláltak, annyira jól felépítettek, annyira jó riffekből, csordavokálokból, breakdown-okból állnak, hogy könnyű rápörögnie a stílus szerelmesének. Az előző csapatok is teljesen jól hozták a hangulatot, de nem volt csoda, hogy az igazi őrület a Terror koncertjén szabadult el.
  Egyedül egy kritikám tud lenni a Scott-ék koncertjével, hogy majdhogynem tucatnyi sorlemez után a setlist-en azért variálhatnának kicsit. A játszott dalok legnagyobb része tavaly is napirendre került, talán még a sorrend is sokszor hasonló volt. Ez persze azért bajnak semmiképp nem baj, mert nyilvánvalóan ezek a legütősebb, legemlékezetesebb nótáik, ami naná hogy megvadítja a közönséget.
  
  Ki is tudná azt mondani, hogy maradjon ki mondjuk a One With The Underdogs, Spit My Rage, Stick Tight, Return To Strength, Lowest Of The Low, Always The Hard Way? Vagy a koncert végső harmadát alkotó Pain Into Power (a legutolsó lemezről ezúttal ez az egy dal került elő), Overcome, You Are Caught, The 25th Hour, Keep Your Mouth Shut és persze az ikonikus Keeper Of The Faith.
  A Terror-nál már sokkal aktívabb volt minden tag a deszkákon, így nem meglepő, hogy a hangulatban természetesen ők vitték a prímet. Nagyon jó dalokat, jó hangulatot hozott nekünk a los angelesi csapat és ha legközelebb jönnek, én biztos ott leszek megint. Még az se baj, ha ugyanezzel a setlist-tel. Csalódás kizárt.
  

Kulcsszavak:
  terror     death before dishonor     risk it     last hope 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás