beszámoló [koncert]  2005. március 21. hétfő   13:27

nincsen hozzászólás

  Sokan még elő sem tudták hívni a tavaly júniusban készült Steven Adlerrel közös fotókat, máris itt járt újra a korábbi Guns N Roses dobos, és csapata. Az a koncert állítólag frenetikusra sikerült, ennek fényében kicsit meglepő, hogy nem lógtak úgy az emberek a tiszteletbeli indiánsátor képzeletbeli csillárjáról, mint a nyáron. Persze, tudom, hogy a vasárnap este messze nem a legideálisabb időpont a rock n rollra, de a teremben sűrűn felbukkanó veszkó-csizmák, fejkendők, HD szerelések, colorok, és a leopárdmintás cicanadrágok jelezték, hogy egy igencsak értő publikum várja kiéhezetten az aznapesti glam/sleaze adagját. Különböző reptéri problémáknak köszönhetően kicsit csúszott is a produkció, amelyet már a beállás alatt is heves Adler-Adler kórus fogadott.
  
  Azonban egyszer csak elgördült a függöny, és a Rattből kölcsönvett Robie Crane el is kezdte pengetni alaposan betorzított basszusgitárján az Its So Easy kezdő témáit. Annak rendje és módja szerint be is indult a tánc, és persze mindenki igyekezett Jizzy Pearl énekes segítségére lenni, hátha nem jutnak eszébe a lassan két évtizedes sláger sorait. A frontember egyébként igen érdekes jelenségnek bizonyult. Nemcsak a méretes tetoválásaival és egyszerű fekete trikó-fekete farmer kombinációjával, de mimikájával és helyenként feminim beütésű mozgásával is a Cult frontemberét, Ian Atsburyt idézte. Hangjával, ha helyenként nem is tökéletesen, de hozta Axlt, és a jellegzetes, hátradőlve énekelő pózát is megtanulta a kínai demokratának. (Tudom, nem szép dolog ez az összehasonlítgatás, de amint az később látható lesz, a műsor 90%-át GNR dalok tették ki. Másfelől ők is minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy miért kíváncsiak rájuk az emberek.) Ebből a szempontból a gitáros Keri Kelli volt a legkedvezőbb helyzetben, mert ő Slash szárnysegédjeként tanulgatta a fegyverek és rózsák életművet. Ennek megfelelően hallhattunk egy tökéletes Nightraint, vagyis a híres 75 centes bor dalát. Hát, igen Stevennek talán kicsit fura lehetett, hogy miután annak idején cimboráival nagy nehezen felküzdték magukat a feldolgozásbandák sorából, és nem kellett ezt az olcsó lőrét inniuk, majd stadionokban játszottak, most újra visszatért a kis klubok világába. Ez azonban szemlátomást cseppet sem zavarta, minden szám után hősi pózba vágta magát, és vigyorogva, a haját gondosan megigazítva pózolt a kameráknak. Nem túlcifrázott, de jellegzetes, kolompokat előszeretettel használó játékában még mindig ott a húzás, és még most is olyan utánozhatatlanul görnyed a cucca fölé, mint annak idején. Ugyanez elmondható az elsőként elhangzott, új Adlers Appetite nótára, a 99-ra is, vagyis simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, hogy ez a dal akkor született, annak idején. Egyszerű, blues alapú rock n roll, csakúgy, mint a harmadszori nekifutásra elreszelt Suicide, vagy a beszédes című Hollywood. Valószínűleg nem lesznek ezek soha akkori nemzedéki himnuszok, mint mondjuk a Keri effektjeinek köszönhetően baljósan kacérkodó My Michelle, bár a Velvet Revolver sikerét elnézve semmi sem lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a Stevennel folytatott beszélgetés során kiderült, közel húsz ilyen daluk van, amelyet három nap alatt dobtak össze. Szóval lehet, hogy lesz egyszer AsA nagylemez, de addig, amíg ilyen hangulatosan vezetik elő a Mama Kint, vagy úgy adják elő a Knockin on Heavens doort, hogy wah-wah pedál segítségével az egyik gitár játssza a korábban a háttérénekesnők által szolgáltatott dallamokat(!), addig bánom is én, hogy úgymond a múltjukból élnek. Különben is, akinek a neve ott feszít egy olyan albumon, mint az Appetite For Destruction, annak minden bizonnyal van miből nosztalgiázni.

  Például a Sweet Child Of Mine alkalmával, amely talán a legnagyobb tetszést aratta, hogy egy kis hiba azért volt a bevezető riffben. Sebaj, hiszen egy interjú alkalmával Slash kifejtette, hogy a Sweet Child egy próbatermi viccnek indult. (Ahhoz képest) Nagyon meglepődtem még a Civil War felbukkanásán, de körülbelül ennyire örültem is neki, csakúgy, mint mindannyiunk jóbarátjának, Mr. Brownstone-nak. Az Its So Easy mellett talán ebben a nótában volt a legnagyobb szükség az előttem sajnos ismeretlen másodgitárosnak, aki ugyan igen ügyesen riffelgetett, de Keri Kelli elképesztő rückwertz kacsázásai, és térden állva eleresztett szólói mellett csak egy kisegítő road benyomását kelltette.
  
  Kelli egyébként rögtönzött rock-történelem leckét is adott a pengetőért küzdő tanítványoknak, ugyanis szinte észrevehetetlenül csempészte Hendrix Voodoo Chile-jának kezdőtémáját a Rocket Queenbe, ahol Jizzy láthatóan és hallhatóan igencsak kitombolta magát Axl sikolyainak segítségével. A történelem-lecke az akusztikus blokkban folytatódott, ahol egy poénkodás közepette csapot a Heart Magic Manjének riffjébe az első számú Tracii Guns hasonmás. Ezekben a nyugodtabb percekben egyébként az I used to love her, és a Patience hangzott el. (Mit meg nem adtam volna egy One In a Millionért, de úgy látszik, ez a szám vélhetően örökre a Lies korongra lett mumifikálva.) A Welcome to the Jungle azért kisimította a ráncaimat, a Robie Crane vezénylésével előadott AC/DC klasszikus, a Sin City alatt pedig már az államat illesztgettem a helyére. A basszusgitáros ugyanis úgy idézte meg Bon Scott hangját, hogy velem együtt többen valamiféle fekete-mágiára, vagy szellemidézésre gyanakodtak. Lemertem volna fogadni, hogy ezután egy huszárvágással a Paradise City következik, csak hát megfeledkeztem arról, hogy Dufféknak volt egy Move to the City című nótájuk is. Ezt viszont már tényleg a kissé túlidealizált LA óda követte, azt pedig a vastaps, és a levonulás. Hogy egészen pontos legyek a bárba, és a pulthoz való levonulás, ahol fényképért és autógrammért a sorba álló rajongók bebizonyították, hogy a rock n roll az bizony vasárnap este is rock n roll.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: