lemezajánló [nagylemez]  2005. március 15. kedd   12:32

nincsen hozzászólás

  A punk a könnyűzene legnagyobb paradoxonja. Mikor elindult, még csak megbikázott rock n roll volt, aztán lett belőle polgárpukkasztó esztergapad zaj, majd egyesek crust néven össztüzet nyitottak az egész társadalomra, majd Kaliforniában idővel lesilányították a popzene szintjére. Mindezt néhány év leforgása alatt. Ha úgy tetszik, tökéletesen hiteltelenné tettek egy forradalminak induló zenei irányzatot. De ez egyrészt törvényszerű, másfelől pedig a történelem összes forradalma idejutott
  
  Ennek fényében a legnagyobb paradoxon az, hogy vannak még jó, és hogy-hogy nem hiteles dallamos punk lemezek. Például a Bankrupt műhelyében készült Bad Hair Day. Lehetne keresgélni az okát, hogy mitől is működik ennyire ez a 36 perces korong, mikor semmi újat nem hallunk rajta, és nem is szól tökéletesen, de nincs értelme. Talán az a hétpecsétes titok, hogy a csapatot alkotó három ember felhőtlenül jól szórakozik, és a BHD alapján mutatnak némi hajlandóságot arra, hogy ebbe minket, hallgatókat is bevonjanak. Humoruk szerencsére nem ormótlan, és nem is kell lábjegyzetben jelezniük: Kedves Lemezvásárló! Itt most nevetni kell. Pár szám egyébként magyarul is megtalálható a lemez végén. Valamelyik szövege szinte tükörfordítással készült, mások meg eltérnek az eredeti témától. Őszintén szólva, nem is tudom eldönteni, melyik verziók sikerültek jobban. Majd a közönség és az idő eldönti. Összefoglalva, minden dal őszinte, és természetes, ezért azt is elhiszem, ha Rocco a punk-színteret szapulja, vagy ha szilikon-mellek előnyét és hátrányát ecseteli. A zene ennél jóval homogénebb, de a jó dalokat felépítő még jobb dallamoknak köszönhetően cseppet sem válik unalmassá. Mondjuk a kezdő Start Again gyors középtempója nem hasít annyira, úgyhogy számomra a Being Dumb Went Out Of Style üveghangjaival indul a móka. A gitár által játszott melódiát akár trombita is játszhatná, biztos nagyot dobna a nótán. Mindegy, így is ott van benne a lendület, ami miatt érdemes punkot hallgatni. A fúvós kapcsán biztos többekben felmerül a rokonműfaj, a ska is. A Horny In The Heatet figyelve ez azonban már megkerülhetetlen lesz, ugyanis remek skankingre csábít a kezdőtémája, sőt a Heed The Call pár akkordja, és óóóó-zós refrénje közé is sikerült egy kis reagge-t is csempészni. A következő Tits Galore a már említett szilikonos témát járja körbe, zenéjének elsősorban a pogózni vágyók fognak örülni, igazi punk reszelés. A Life After Rock n Rollnál azt hiszem semmiféle műfaji megjelölést nem kell alkalmaznom, már a dalt megelőző motorberregés is sejteti, hogy mire számíthatunk. Szövege tulajdonképpen egy költői kérdésre (Van-e élet a Rock n Roll után?) épül, és ebben az egy sorban ott van az a keserédes, fanyar humor, ami az egész albumot jellemzi. Lehetne nagy szavakat használni, hogy balladái ezek az elveszett ifjúságnak, de egyrészt ezt a definíciót már Villon levédte, másrészt ez punk-rock, amelytől nagyon távol áll az ilyesmi. A költőiség másnak a feladata, itt a hangsúly a beszóláson, és a kevesebb, mint három perc alatt elsülő, csőre-töltött léggitáron van. Előbbi tökéletesen megvalósul a God Bless Disneylandben, és a Trapped In Yesterday-ben, utóbbi, pedig a Let It Rip-ben. Ha a Life After Rock n Roll tökéletes átfogó képet adott a szövegekről, akkor a Let It Rip egyfajta jelszó lehet a zenére nézve. Vagyis nagyon sok mindent ellehet mondani a keresztapák által szavatolt három akkorddal is. És hogyha nem szól túl jól az album, akkor fel kell venni a hangerőt. Ahogy minden (jó) punk-lemez esetében.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: