beszámoló [koncert]  2005. március 14. hétfő   14:47

nincsen hozzászólás

  Nagyon sokat kéne számolgatni ahhoz, hogy felidézzük azon kulturális eseményeket, amelyeket ilyen, vagy olyan formában támogatott a budapesti Francia Intézet. Rengetegszer adtak már otthont fotókiállításnak, de nem idegen tőlük az sem, hogy a környéken portyázó gall együtteseket fővárosunkba invitálnak. Utóbbi történt
  ezen a péntek estén is, és nyugodtan állíthatom, hogy a francia zenei életről igen kedvező képet festett ez a két formáció.
  
  Ugyanilyen hidegvérrel merem kijelenteni, hogy hasonlóan pozitív benyomást kelthetett Marianne gyermekeinek a hazai válogatott, az Erik Sumo Band. Rengeteg ismerős érzés, hangulat alkotja a zenéjüket, de a többek között korábbi Colorstar, és Amorf Ördögök tagokból álló együttes valami egészen sajátos íz-világú tortát sütött a rendelkezésükre álló hozzávalókból. Sok helyen 80-as évek alternatív Budapestjét hallottam vissza, néhol reagge, néhol ambient megoldásokat, mindezt 21. századi technikával felszerelve, amelyről meg a Morcheeba ugrott be. Több dalhoz pedig nagyon könnyen képzeltem oda egy banális Tarantino jelenetet, vagy egy hátradőlős vasárnap délutánt, köszönhetően elsősorban a szedált tempóknak. A nagy változatosság és témahalmozás közepette talán elfelejtkeztek az ütemváltások jótékony hatásáról, mert a pörgés hiányában egy kicsit ellaposodott a buli a végére, hiába a jazzes alapok, a duruzsoló basszus, a disszonáns gitárzajok, (egy alkalommal valami hátborzongató szóló szakadt ránk Farkas Zoltán kezei közül) Fábián Júlianna fátyolos hangja, Kiss Erzsi nem éppen szokványos éneke. Meglehet az is, hogy az igazán meghökkentő váltások már jó előre felkészítettek mindenre, így csak kellemesen bólogattam a Kispál Csillag vagy fecske jól sikerült átiratára, (szimpatikus húzás, hogy nem az Emesét, vagy a 0 óra 2 percet dolgozták fel...) és nem kerestem úgy a szavakat, mint a két verzióban eljátszott Friday esetében, amely egyedül is garantálni képes az Erik Sumo Band remélhetőleg fényes
  jövőjét.
  
  A francia Gecko Palace mögött sem áll még patinás múlt, sőt lemez sem. Ennek ellenére rutinos koncertbandának tűntek, egy profi, mégis nagyon emberi produkciót láttunk/hallottunk. És hogy mindehhez milyen zene társult? Ha tömören akarnék fogalmazni, akkor csak annyit mondanék, hogy francia. Vagyis volt benne romantika, energia, elegancia és vehemencia. Nagyon jó érzékkel zavarják össze a hallgatót az érzelemtől fűtött ritmusok és a szomorú, lágy dallamok variálásával, vagy éppen egymásra-úsztatásával. Tulajdonképpen ez a kontraszt vitte előre a Gecko Palace zenéjét. Jean-Philippe Laussel dobos mintha nem is egy ilyen finom, költői muzsikához adta volna a tempót, tiszta erőből püfölte a bőröket. (Érdekes volt látni, hogy a koncert végére szakadt róla a víz, míg a hölgyekből álló vonósszekciót mintha skatulyából húzták volna ki, úgyhogy akár indulhatott is volna vacsorázni a Biaritz-ba a fellépést követően.) Sébastien Breuil, pedig igazi frontember módjára viselkedett. Hol sanzonénekes módjára búgott, és mesélt mindenféle titokról, meg borosüvegekről, hol pedig olyan ugrásokat produkált, amilyeneket utoljára Lou Kollertől láttam az A38 színpadán. Hogy éppen mikor melyiket cselekedte, az nagyban függött a két gitáros, Olivier Balet és Patrice Bicheron játékától, akik recsegtettek egy kis lüktető bluest, néhány szolid trubadúrdalt, tangót, vagy dögös rock ´n rollt. Stéphane Collins, a Michael J. Fox imitátor basszusgitáros mindehhez kicsit enerváltan asszisztált, és még annak ellenére sem lehetett sok mindent hallani négyhúrosából, hogy a két gitár közül az egyik akusztikus volt. Ezt a jelentéktelen kis problémát meg úgyis könnyen, elfelejti az ember. Azon a tényen viszont jó darabig lehet töprengeni, hogy hogyan tud valaki hitelesen harsány cirkuszi hangulatból füstös, zongorás lebujokba való atmoszférába váltani, akár egy dalon belül. Na, ehhez kell franciának lenni, valahol Tolouse környékén!

  Mert a franciák többek között arról ismerszenek meg, hogy bohémok, van stílusuk és a humoruk sem utolsó. Ha van nemzet, amelyikről ez nem mondható el, hát az az amerikai. Így rövid úton arra a következtetésre jutottam, hogy Theo Hakola bizony jó ideje élhet már Párizsban, hisz angol nyelvén kívül semmi nem utalt arra, hogy a bátrak földjén és a szabadok hazájában született volna. Szövegei is arról győztek meg, hogy Peter Steele-t, és Warrel Dane-t leszámítva létezik még olyan amerikai zenész, aki tisztában van az irónia fogalmával. Sőt, a cinizmus mibenlétével is. Mondandóját, pedig a szokványostól jóval eltérőbb módon fejezi ki, dallamokkal például egyáltalán nem kedveskedett nekünk, inkább produkált valami bégetés-szerűséget és a hallhatóan a sorok szótagszámára is egy hetykén felmutatott középsőujj volt a reakciója. (Szerencse, hogy a költők feltalálták az áthajlást.) Gondolatait abszolút nem zárta le, csak folyt belőle a szó megállás nélkül és mire leesett a tantusz egy-egy elmésebb megjegyzését követően, saját nevetésünk miatt maradtunk le a következő poénról. Esetében nem beszélhetünk színpadi mozgásról, a koncert kilencven százalékát egy helyben állva adta elő, tekintetét akár szögre is lehetett volna akasztani a színpaddal szembeni falon. Gesztikulációja is abban merült ki, hogy végig a háta mögött tartotta a kezeit, mégis mindenki azt várta, hogy hősünkből mikor tör ki az állat, és kezd el úgy tombolni, mint a soraiban megfogalmazott düh. Gitárjátéka, pedig nyugodtan nevezhető nyersnek, bárdolatlannak, kidolgozatlannak, mégis áradt belőle valami frissesség, energia és úgy volt forradalmi, hogy Theo sokszor ösztönösen ráncigálta a húrokat, azt a benyomást keltve, hogy pontosan még ő sem tudja, mit csinál. Hasonlóan viszonyultak hangszerükhöz a társai is. A fehér ingben, és fekete bőrmellényben kiálló morózus képű basszusgitárosnak például annyira torzul röfögött a bőgője, hogy elképzelhetőnek tartottam, hogy emberünk tévedésből dróthuzalokat tett a gitárjára húrok helyett. Teljes ellentéte volt ennek a zilált figurának a szólógitáros, aki helyenként jazzbe hajló témáit olyan szerényen és visszahúzódón pengette, hogy csak Robert Fripphez lehetne hasonlítani. Mindezek mellett, pedig egészen lehetetlen hangokat csiholt egy slide-gyűrű segítségével. Az erőről és a dinamikáról a láthatóan megkergült dobos gondoskodott, aki úgy ostorozta a felszerelését, mint egy avantgárd egyletbe került vadember. Egy hegedűs hölgy, név szerint Arturine Rimbaud is volt a színpadon, aki a frontember megnyilvánulásai mellett emészthetővé tette, kellemes, folkos beütésű dallamaival ezt a punkból induló, new wave-n áthaladó és a rock ´n rollnál kilyukadó káoszt, amelynek szerves részét képezte az abszinttal átitatott 19. századvégi párizsi költészet is. Biztos vagyok benne, hogyha Verlaine, Rimbaud és Baudleire ma élnének, akkor a hajó valamelyik sarkában fetrengve, betépve hallgatták volna meg ezt a koncertet, majd megkeresve az A 38 egyébként nem létező vitorláit, Párizs felé vették volna az irányt...

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: