hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2005. február 22. kedd   15:35
nincsen hozzászólás

szerző: Tompi
UK Subs, The Vibrators, Barackca
2005. január 26., Music Factory

  Ennél nagyszerűbben nem is indulhatott volna a 2005-ös év a punk zene szerelmesei számára. Mindössze huszonötöt kellett aludniuk ugyanis a január elsejei másnaposság után ahhoz, hogy egy este két tarajos legenda koncertjén pogózhassanak. Még ha nem is kelt el mind a háromszáz jegy, azért csak meg telt a Music Factory nosztalgiázni vágyó harmincasokkal, és a ház oldalát kirúgni óhajtó ifjakkal. Érdekes módon a Vibratorst sokkal jobban várta a publikum, és még ha hajszálnyival is, de jobban is teljesítettek, mint a folyamatosan vigyorgó, mindenkivel fényképezkedő Charlie Harper és csapata.
  
  Mielőtt azonban végképp Roxy Club vált volna a Gubacsi úti gyárépületből, még adott egy bemelegítő koncertet a házigazda szerepét betöltő Barackca. Csak hárman léptek színpadra, de semmiféle hiányérzetem nem volt, így is kellően odacsaptak ezek az anti-csatadalok. Jöttek szép sorban az anarchiát éltető, és a minden létező rendszert szapuló konferanszok, és a Választás, NATO, Nyisd ki a szád jellegű, Thaiföldet is megjárt dalok. Az igen lendületes nótákra csak páran mozdultak be, azonban a Ja woll, Ja woll, Ich Liebe Alkohol! hatására többen a magasba lendítették féltve szorongatott pléhdobozukat vagy műanyagpoharukat. Vagyis pontosan olyan jó, szabad hangulat uralkodott a zsúfolt teremben, amilyen Barackca koncerteken lenni szokott, tökéletesen feltüzelve a közönséget, akik már (biztosító)tűkön ülve várták a Vibratorst, akik jöttek, láttak és győztek.
  
  Egyáltalán nem csaptak nagy felhajtást maguk köré, egyszerűen behangoltak, Eddie (aki kinézete alapján a Borharapó, vagy az Akali törzsvendége is lehetne) beszámolt, majd kezdetét vette a punk történelemlecke első része. Az idézőjelet azért használtam, mert a Vibrators sokkal inkább rock n rollt játszik, első generációs, 76-os csapat lévén ugyanis még erősebb szálak kötik őket a gyökerekhez, mint az olyan későbbi tarajos klasszikusokat, mint a Pistols-t, vagy a Ploitedot. A mentalitásuk viszont már annyira punk, amennyire csak lehet. Eddie mellett a többiek, azaz az alapító énekes/gitáros Knox és a No Direction irányából érkezett bőgős, Pete sem egyszerű esetek. A frontember napjaink hardcore divatjának megfelelő traktoros sapkát viselt, ez alól lógott ki a zsíros, félhosszú haja. Pete pedig mintha csak Sid Vicious akart volna lenni a farsangi bálon, lehetetlen mimikájával, folyamatosan szájában lévő bagójával, és halálfejes nyakláncával egy az egyben megidézte a tragikus sorsú fiatal punk-ikont. A mozgásból is ő vette ki legjobban a részét, hiszen Knox a mikrofonhoz volt kötve, hogy megörvendeztessen minket azzal a jellegzetes cockney kiejtésével, és persze sivítós szólóival, és boogie-s riffjeivel. Első alkalommal a friss lemezes Bad Time-ban tette ezt, amelyet kitörő örömmel és a tetszés egyértelmű jeleként magasba emelt öklökkel jutalmazott a közönség. Semennyi pihenőt nem hagytak az első pár számra, (meg sem tapsolhattuk az előadókat, például, mert már jött is a következő szerzemény) igaz úgy tűnt senkinek nincs rá szüksége, és lankadatlanul ropták a Pure Kid, az I need a Slave, a 24 hour people, vagy lassabb Politician-re. Az első nagy robbanás azonban a Troops Of Tomorrow hatására tört ki-nem véletlenül. Ugyanis amilyen lassan, fenyegetően indul a nóta, pontosan akkora együtténeklős, mindenkit megmozgató, katartikus himnusz válik belőle. Az Automatic Lover és a Whips and Furs újra az energiának adta meg a szót, és ezután következett a Vibrators mesterhármasa, vagyis a korábban a brit slágerlistát megjárt Baby, Baby; a Judy Says(she is gonna knock you in the head) és a Disco in Mosco. Ezeknek már mindenki teli torokból üvöltötte a szövegét, Knox ezért nyugodtan a háttérbe is húzódott, hogy pár rajongónak átadja a mikrofont. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy mivel jönnek majd vissza, miután ezt a triászt előadták és levonultak, de a választott nóta biztosított arról, hogy van stílusa ennek a ráncosképű bagázsnak. Egy Eddie Chrochan klasszikust akartak játszani, de mivel ezt nem fogadta valami nagy üdvrivalgás, így egy kurta Fuck It! kiáltással előhozták a garázsból a Clash Brand New Cadillacjét. Ezzel számomra be is fejeződött a Vibrators első pesti bulija, amely a sok izzadt, mosolygós pogózót figyelembe véve nemcsak nekem tűnt meglepően jónak.

  A fent említettek miatt kicsit nehéz is volt ráhangolódni a UK Subs bulijára. Hiába szóltak pazarul, hiába kapták elő az Another Kind Of Bluesról a C.I.D-t, az I Live In A Car-t, és az I Couldn´t Be You-t, hiába volt Charlie elemében, valahogy nem indult be a koncert. Ezt a kezdeti hullámvölgyet talán a Harper és az Emotional Blackmall símitotta el, nem tudom, mindenestre nagyjából itt kezdtem el kapizsgálni, hogy nem is olyan rossz produkció ez, sőt!
  
  Talán a mindössze 25 éves dobos, Jason Willer volt ezért felelős, nem tudom, de ez az Endagered Species albummal egyidős fiatalember elképesztő energiát pumpált a veterán csapatba. Ütéseit vállból indította, végig extázisban üvöltötte a szövegeket, és néha úgy tűnt, lefejeli a saját cintányérait, olyan vehemenciával bólogatott. Míg a Vibratorsban Eddie rutinját csodáltam, pontosabban azt, hogy a csuklójában még mindig ott van a teljes punk dobolás hogyanja és mikéntje, addig Jason püfölése úgy hozta lendületbe korosodó társait, hogy az kitartott a teljes koncert erejéig. Nicky Garret gitáros például folyamatosan páros-lábbal ugrált, és ha néha-néha mellé is fogott hangszere nyakán, játékából áradt az energia. Alvin Gibbs basszusgitáros kicsit szolidabb volt, komótosan cibálgatta Rickenbackerét, de ez bele fért, meg különben is mindenki Charlie Harper énekest tartotta szemmel. A műsor első felében igazán aktívnak mutatkozott a punk nagypapa, lelkesen gesztikulált, énekeltette a közönséget, egyik kezében a mikrofont, a másikban egy sörös-dobozt szorongatva. Később mikor elfáradt akkor hátrament, és kényelmesen a basszusfejre könyökölve énekelt tovább. Más frontembertől ezt elég unszimpatikus húzásnak venném, de hát Charlie mégiscsak lassan hatvanéves lesz, és kortársai optimálisan a kocsmában, rosszesetben, az öregotthonban támaszkodnak így. Ezzel szemben Ő turnéra indul, és megállás nélkül nyomja a Tomorrows girls, Rockers, Strangehold típusú slágereket, időnkét csodálkozva néz a táncoló tömegre, és egy-két arckifejezése azt sugallta, még mindig nem hiszi el, hogy érte őrül meg ez a sok ember. Persze nemcsak őrjöngött a publikum, vele énekelte a visszhangos effektnek köszönhetően különösen kísérteties Sensitive Boys, és ikertestvére, a Warhead szövegét. (Utóbbi egyébként a Tankcsapda terroristájának alapját képezi) A ráadásban elhangzott Limo Life pedig már tényleg csak hab volt a tortán, nagyszerű volt hallani, ahogy egy emberként kiabálta mindenki hogy: All I need is a little bit of action!
  
  Ahogy mondani szokás, minden jó, ha a vége jó, így nyugodtan el lehet felejtkezni arról, hogy a műsor elején homokszem került a gépezetbe, mert ugyan még csak január 26-át mutatott a naptár, de én már most az év punk-koncertjének tartom ezt a bulit, amelyen mindenki megbizonyosodhatott afelől, hogy a punk igenis egy életforma, és nem Sex Pistols pólóba bujtatott tinédzserkori igénytelenség.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Music Factory

 programajánló: 
2020. december 28.
HOBO 75 (Papp László Budapest Sportaréna)
2021. január 9.
Új időpontban a Gotthard!
2021. január 27.
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten (A38 Hajó - Budapest)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
Újra aratott a D-A-D
 kiemelt 
The Dead Daises Glenn Hughes-zal, 2021. Barba Negra
  
Újabb fejezetéhez érkezett a Dead Daisies története, ami a korábbiaknál is kalandosabb éveket ígér

Fleshgod Apocalypse, Ex Deo 2021
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten
Jethro Tull – The Prog Years 21
Pineapple Thief az A38-on
 friss hozzászólások 

Interjú Kalapács Józseffel (2)
Insomnium, The Black Dahlia Murder (1)
Elkészült a MegaHertz első albuma (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 timebomb    hecate enthroned    harcsa veronika    absolved    czébely csaba    symphorce    holmes    dj mike reem    urma    cadik    bookmarks    rolling stones    billy corgan    uli jon roth    anne hathaway    gyalázat    popovich viktória    apokalipszis    root    the wall street    cataract    golden globe    nin    wisdom    falco  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!