Pattogó ritmusok, vastagon szaggató gitárok, nyomasztó zajok, akcentussal, torokból elkántált sorok és zengő kórusok teremtette fojtogató bunkerhangulat az ősszé álmosodott tél nyálkájában szottyosodó Népliget kellős közepén: megint hazánkban járt a szlovén Laibach, és megint nem maradt nyom nélkül az este azok emlékezetében, akik ellátogattak a koncertre.
Sőt, ha lehet, ezúttal még kevesebb kibúvót kínált a zenekar, mint legutóbb a Szigeten: ott azért mégiscsak a fesztiválforgatag részeként tekintett rájuk az ember, itt viszont már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy nem ők jöttek a mi utcánkba, hanem mi vonultunk az ő alakulóterükre. A belépőket a biztonsági személyzet után szinte egyből a szokásos terület kábé hatszorosát elfoglaló merchpult fogadta, aminek az átböngészése jóformán teljesen ki is töltötte a kezdésig hátralévő időt: a harmincnál is több tételből álló kínálatban a fém kitűzőtől a nyakkendőn és a hamutartón át a Laibach-óvszerig mindenre rábukkanhatott az ember, az átlagbandák árucikkeinek kilencven százalékát alkotó pólók itt szinte elvesztek a nagy bőségben. A portékák vonzerejének megfelelő méretű tömeg is sündörgött a pult körül, ez azonban csak hiú ábrándokat ébresztett az emberben a koncert iránti hatalmas érdeklődéssel kapcsolatban: a terembe lépve alig párszáz fős közönséggel találhattuk szembe magunkat, s ez a szám nem is nagyon gyarapodott tovább az este folyamán, ami a hely méreteihez képest nem, a Laibach nevéhez mérten viszont határozottan ciki (a szigetes buli látogatottságával egybevetve meg még érthetetlen is). Sok idő persze nem volt az egyébként meglehetősen vegyes összetételű publikumot szemlélgetni, hisz hamarosan érkezett is a méretes Laibach-lobogókkal keretezett pódiumra a szlovén indusztriál-elitalakulat, az ő megjelenésüktől fogva pedig ugyebár nem nagyon szokott az embernek sikerülni másfele figyelni, mint a zenekar irányába.
Most se volt nagyon másképp. Látvány tekintetében (főként a rezzenéstelen arccal kántáló és gesztikuláló Milan Fras-nak és a színpad két szélén szokás szerint időről-időre felbukkanó két dobos-vokálos hölgynek, na meg a háttérvásznon pergő klasszikus orsós-szalagos vetítővel produkált képsoroknak köszönhetően) az elsőtől az utolsó percig maximális figyelmet követelt a produkció, szónikus értelemben meg köztudomásúlag kevés banda létezik, amelyik a Laibachnál szuggesztívebb volna. A hangzás persze az élő fellépés lehetőségeihez idomulva meglehetősen gitár-centrikus volt, a dalok hangulata azonban nemhogy nem csorbult, hanem inkább még súlyosabb lett így aztán üresjárat nélküli, kiadós műsorrá rendeződtek össze. Igaz, többnyire megint a WAT album bemutatóján érezhettük magunkat, hisz közel a teljes lemez elhangzott élőben, de hát egyrészt a WAT egy kiváló album, és elég változatos is ahhoz, hogy sok dal előkerülhessen róla, másrészt pedig pár saját és jónéhány átdolgozott klasszikus is helyet kapott a szettben a rajongók legnagyobb megelégedésére.
Apokaliptikus képet festett a B Mashina, s az elme és a lélek mélyéig hatolt a Hell: Symmetry meg a The Great Divide, aztán a kietlen-kilátástalan hangulatban egyik pillanatról a másikra felrázott és vérmérséklettől függően táncra vagy szakadatlan bólogatásra ingerelt (kötelezett) a Tanz mit Laibach, a Das Spiel ist Aus, az Alle gegen alle és az Achtung. De persze csak azért, hogy utána még bővebben öntsön el a hideg verejték mondjuk a Du bist unser,vagy a Now You Will Pay hallatán Nem maradt ki persze a God is God és a Dogs of War sem, a végén pedig, ahogy elvárható volt, a WAT-tal hagytak magunkra minket, amelynek But when our beat stops/and the lights go out/and when we leave this place/you will be left here all alone/with a static scream locked on your face sorai után még akkor is ráadásért rimánkodott volna mindenki, ha rossz lett volna a koncert.
De hát nem volt az, messze nem, úgyhogy egyenesen kitörő tapsvihar és ováció követelte vissza a színpadra a bandát, ők pedig három sláger-átdolgozással léptek ismét a deszkákra: megszólalt a Mama Leone, a Sympathy for the Devil, s legvégül az elmaradhatatlan Opus Dei (magyarul a lájfizlájf) is. A felgyulladó teremfények persze még ezek után is szinte hihetetlenül simogatónak tűntek pedig csak abban a valóságban üdvözöltek, amelyben sajnos valóságos tud lenni mindaz a rettenet is, amire a Laibach felhívja a figyelmet a maga rendhagyó módján Fényévnyire van egy ilyen este a hagyományos értelemben vett szombati szórakozásnál, de pontosan ennyivel többet is ér annál.
15:14
