lemezajánló [nagylemez]  2005. február 21. hétfő   14:38

nincsen hozzászólás

  Aki szereti a kemény zenét, aki hallott már a hardcore-ról, mint zenei műfajról, akinek ismerősen csengenek az alábbi album címek United Blood, Last Warning, Working Class Heroes vagy aki tudja milyen koncert lesz március közepén az A38-on, annak már rég hallania kellett, hogy megjelent a legújabb Agnostic Front anyag Another Voice címmel. Akire pedig az eddigiek egyike sem igaz, az olvassa el rövid kis beszámolómat majd rohanjon és vegye meg gyorsan a korongot.
  
  Az Agnostic Front 1982-ben kezdte meg az igehirdetést, s azóta is egyike a legelismertebb és legnépszerűbb hardcore csapatoknak szerte a világban. Szókimondó szövegeik, az aktuális problémákkal foglalkozó témáik és a hardcore, mint életérzés mindig jelen voltak dalaikban, s természetesen ez alól legújabb anyaguk sem kivétel. Olvastam néhány kritikát az új cd-vel kapcsolatban, s igaz, hogy rengeteget változott a zene a kezdeti időkhöz képest, de, hogy rosszabbá vált volna az csak ízlés kérdése. Öregszenek a srácok, a zenei megnyilvánulásukból is érezhető, de az energia, a fegyelmezett nagyon korrekt riffek, és a tartalmas mondanivaló nem változott semmit. Vérprofi az Another Voice, s annak ellenére, hogy a szerencsétlen 13-as sorszámot viseli zeneileg inkább nevezném szerencsésnek.
  
  A borítót le se tagadhatnák, egy apróbb hadosztály látható a vérvörös bandanév alatt. A szuronyos harcosok a múlt század baklövéseire utalnak, s a színvilág is ezt erősíti. Az utóbbi évek hardcore-osabb kiadói után Epitaph, I Scream most a nagyhatalom Nuclear Blast adta ki a korongot. Talán éppen nekik köszönhetjük, hogy végre ismét hazánkba látogat a csapat és több kiváló bandával egyetemben élőben is leróhatjuk tiszteletüket előttük.
  
  A 14 dalból álló anyag a Still Here-rel indít. Hate, hate hangzik a hatásos kezdés, és rögtön tisztázza Roger a lényeget, mégpedig, hogy ők még mindig itt vannak, és készek felhívni a figyelmet a rengeteg problémára mely körülvesz minket. It was born in the streets! figyelmeztet minket az aprócska énekes, sőt még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy felsorolja ki mindenkinek szánják dalaikat. Pazar nyitás, tökéletes felvezetése a nótáknak, az ember egyből ráérez az AF ízére. Pörögnek rendesen a számok, mindegyik a maga kis üzenetével az utca világából. Nem mondom, hogy mindegyik méltó darab a NY-i banda hírnevéhez, de vannak igazán ütős nóták. Roger Miret-en kis fáradtság érződik, nem üt át annyira az a frissesség ami régebben jellemezte. Reméljük élőben másként lesz. A Pride, Faith, Respect megint csak egy erősebb darab a NY-i utcának dedikálva, a büszkeségről szól és arról, hogy ez a büszkeség értékként kezelendő nem szégyenként. Ott van még a Take Me Back másfél perce is nagyon. Ez a szám a múltba tekint vissza, azokra az időkre, mikor még a holnap nem volt halott, a kezdetekhez amikor minden elindult, amikor elkezdtek a srácok zenélni, amikor még minden igaz volt és valódi. Érdekes, hogy mely bandák neveit említi ebben a dalban Roger: Cro-Mags, Warzone, Murphys Law és Sick Of It All plusz természetesen saját magukat. Zárásként pedig a hardcore mellett való állásfoglalásra, a stílus népszerűsítésére buzdít mindenkit. Rögtön ezután jön a Hardcore (The Definition) mely újfent egy kellemes meglepetés. Mi másról is szólhatna, mint arról az életfelfogásról mely kitölti a tagok mindennapjait: a hardcore-ról. Arról, hogy ki kell állni jogainkért és elképzeléseinkért, és nem szabad a sok hazugságnak behódolni! Kegyetlen, hogy ennyi év után még mindig töretlenül hisznek elképzeléseikben és rendíthetetlenül hirdetik felfogásaikat. Nagyon becsülendő, és számtalan esetben komolyan megfontolandó, hisz úgy érzem ami 10-20 éve aktuális volt az manapság is remekül megállja a helyét. Zárásképp pedig a címadó dalról írnék még pár gondolatot, mely a Still Here-rel keretbe foglalják az egész anyagot. Itt még egyszer tudatosítja velünk Roger, hogy az amiben ők évtizedek óta hisznek, az az igazság, amiért elviselnek minden megpróbáltatást és sérelmet, az amiért kiállnak bármi áron, az az egyetlen hang melynek szólnia kell. Ez az ő életük, s örök hűséget fogadtak a Voice of the streets-nek.
  
  Nem állítom, hogy nem volt már jobb lemezük az amerikaiaknak s ne lehetett volna még finomítani egyes dalokat, de szerintem ez is megállja a helyét, s az igazi Agnostic Front rajongóknak tetszeni fog. Aki pedig kíváncsi a hardcore eme legendájára élőben azt várják a szervezők március 15-én az A38-on!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: