szerző: Móni és UtazóSzilveszteri retrójárat 2004. december 31., Millenáris Park
- Móni -
A Millenáris felé vezető út általában nem veszélytelen ilyenkor, december 31-én este 6 után. Most viszont, ha lehet, még kevésbé viseltem el a tömegközlekedést a lelkes fiataloknak köszönhetően. Ugyanis kb. 10 másodpercenként robbant egy petárda, vagy tűzijáték, vagy valami hasonló, és én ezt kicsit nehezen tűröm. Szerencsére ez nem tudta elrontani a kedvemet. Pontosan két évvel ezelőtt ugyanígy a Millenárison töltöttem az év utolsó éjszakáját s visszaemlékezve nem is értem, hogyan volt türelmem ahhoz a hatalmas tömeghez. Az ezzel kapcsolatos „élmények” miatt tartottam is egy kicsit az idei szilvesztertől, lelki szemeim előtt már láttam is a Mammutig kígyózó sort, a legalább fél órás várakozást a ruhatárban és a büfében. Szerencsére nem igazolódtak a félelmeim. A szervezők, felmérve az érdeklődés fokát, ezúttal három heyszínre osztották el a fellépőket, a három metróvonalat szimbolizálva ezzel, így mindenki felülhetett a „retorjáratra”, s szerencsére a bejáratnál sem kellett sokat sorban állni. A koncertek a Fogadóban, a Teátrumban és a D Csarnokban kerültek megrendezésre. Kis kényelmetlenséget okozott, hogy a helyszínek között kellett ingázni (kabát nélkül), de a legtöbb időt úgyis a Fogadóban töltöttem.
Egy időben kezdődött Boban Markovic koncertje és a Neo. Mivel Bobanra már nem lett volna sok esélyem bejutni, az utóbbit választottam, de már sajnos csak a végét láttam. Utána átrohantam a Fogadóba, hogy ne maradjak le a Besh o dromról. A helyszín jó választásnak bizonyult, ugyanis éppen egy nagyon érdekes, nem éppen hagyományos divatbemutató (a „Newdzsörzé”) közepébe csöppentem. A bemutatót a műsorvezető és „jegyvizsgáló”, Rókás László vezette, ő konferálta fel az alkalmi manökeneket. A ruhák a retrodivat jegyében készültek, és a zene is ehhez a korhoz (a ´60-as évekhez) passzolt; többek között Szécsi Pál vagy az Apostol örökzöld dalait élvezhettük. Az ezután fellépő Besh o dromban nagy örömömre újra feltűnt Szalóki Ági, igaz, csak mint „vendég”. Köszönhető ez annak is, hogy a nemrég megjelent új (Gyí! című) lemezükön az előző kettővel ellentétben nagyobb szerepet kapott az ének. Egyébként nem változott a zene: bár az évek során próbálkoztak egy eklektikusabb stílussal, megmaradtak a vidám, jól táncolható zenénél. Megállapítottam, hogy szilveszterkor nem is nagyon lehetne mást elképzelni.
Az átszerelés alatt újra egy divatbemutatót láthattunk, ezúttal egyenesen Prágából. A legérdekesebbnek a pizsama- és hálóing-divat tűnt, férfiaknál egy kis borotvahabbal színesítve. Megtudhattuk, hogy „a férfiak fő ékessége a feltűnő mintás nyakkendő”. Az izgalmasabb rész pedig a végére maradt: a férfiak bemutatták az alsónemű-divatot is. Aztán elkezdődött a Quimby-koncert, az Ollé-val. A repertoár hasonló volt, mint a Gödörben, azzal a különbséggel, hogy a visszaszámlálás követően átléptünk az új évbe. Éjfélkor Himnusz, pezsgő, jókívánságok. Közben a parkban tűzzsonglőrök szórakoztatták a levegőzni vágyókat; én ezt csak egy pillanatra láttam, amíg átrohantam a D csarnokba. Itt játszott ugyanis a Color Star. De közben rájöttem, hogy milyen régen láttam már a Kispált, és az a zene mégiscsak jobban illik a szilveszteri hangulathoz, így rövid gondolkodás után vissza kellett mennem a Fogadóba. Lovasiék még csak hangoltak, nem maradtam le semmiről. Az első meglepetést Ákos, a zenekar billentyűse okozta, aki, mióta nem láttam őket, kicsit megváltozott, és Soltész Rezsőre kezd hasonlítani (persze csak a göndör haja miatt). Stílusosan a 0 óra 2 perccel kezdtek. A hangulat már felülmúlhatatlan volt, főleg a jól ismert számok alatt (Zsákmányállat, Húsrágó hídverő), én külön örültem az Éjjeli lámpának. Sokan voltak, és szerencsére főleg „idősebbek”, ami mostanában ritka a Kispálon. Lehet, hogy a Kispál már retro-zenének számít?
A koncert után már akcióba léptek a takarítók, ami egy kicsit világvége-hangulatot teremtett bennem. Egyébként is elég fárasztó volt ez a nap, így sajnos már nem tudtam megnézni a Krétakör-zenekart, pedig szeretem őket. Talán majd máskor, egy korai időpontban. Hazafelé újra a petárdák zaját élvezhettem, de szerencsére senki nem akarta megállítani vagy szétverni a villamost.
- Utazó -
Nem akarom lekicsinyleni a városban található összes többi búcsúhely aznapi kínálatát, de mégis azt kell mondjam: itt a Millenárison volt a legkiválóbb a hangulat a 2004-es év legutolsó napján, számomra az igényesség csúcsát jelentette ez a kettő az egyben produkció. Bevallom, azt sem hiszem, hogy bárkit is zavart volna a tömeg mérete vagy a légkondicionáló hiánya, esetleg a ruhatár telítettsége, netán az italválasztékot kísérő árak (talán csak az épületek közötti kabát nélküli járkálás okozott kisebb kellemetlenségeket). Mind a RadioCafé, mind a Millenáris Kht. szervezői megtalálták ugyanis az ideális szilveszteri koktélhoz megfelelő hozzávalókat: a Millenárison lévő program az Emil.RuleZ!-zel, a Quimbyvel, a KFT-vel és a Kispál és a Borzzal igen kellemesen búcsúztatatta az óévet.
Az este felvezető-hangulatkeltő nyitányát számomra Boban Markovic rézbe áztatott hamisíthatatlan dalai és Dolák-Sali Róbert akusztikus etűdjei (no meg persze egy nagyon nagy pohár pezsgő) jelentették. Kettejük (hármójuk) párhuzamos nyitánya nem volt rossz, de nem tudott felérni az utánuk következő Emil.RuleZ! szellemi és zenei magasságába. A hangulatom már eddigre is meglehetősen emelkedett volt, kedélyállapotom mégis akkor indult neki igazán a lineáris emelkedésnek, mikor megpillantottam a színpadon az újlipótvárosi nagypolgári mesemondót, Hajós Andrást és csapatát. Még annak ellenére is, hogy a műsoruk alig ütötte meg a 60 percet - mert valahogy ez a hatvan perc igazán hatvan volt a Nagyfenekű nők napjával, Zazieval a metrón és az ágyban, Kerti partival, Zebeiben Zs-vel és a többi mára már klasszikussá vált dalaikkal. Hogy semmi se legyen állandó ebben a zenekarban, Andrást ezúttal Zsuzsa helyettesítette a billentyűk mögött, és ez várhatóan így is marad egy darabig - sebaj, Zsuzsa játékára egyáltalán nem lehetett panaszunk, a merevüléstől és a fehér -fekete billentyűk varázsától mentesült András zongoratudását meg csak élvezhetjük majd még egyszer, mondjuk valamelyik MTV-s unplugged koncertjükön. Hogy a zenekar többi tagja se maradjon árván és dicséret nélkül, itt szerét ejtem Ildikó, Gyula, György, Kornél és Gábor személyes dicséretének - az én mércém szerint az ő szereplésük is 100%-os volt.
Nehezen tettem túl magamat a tényen, hogy ezen az éjszakán a KFT egy időben volt a Quimbyvel, de végül döntenem kellett, s a Quimby produkciója mellett tettem le a voksomat. Így utólag sem tekinthetem e döntésemet tévesnek, mert a csapat ezen évzáró fellépése is osztályon felüli volt, sőt, talán még jobb is, mint valaha. Bizony, a hamisíthatatlan, briliáns, precíz és kitisztult Quimbyt láthattunk újra a kettős-gödrös és a Millenárison tartott visszatérő bulijuk után. Komolyan foglalkoztat a gondolat: hogy sikerült ennyire tökéletesre csiszolni a Quimby egészét, ebben a programban ugyanis egyszerűen minden benne volt, amit hallani akartam (akartunk). Nagy örömömre szinte az összes kedvenc dalomat lenyomta a zenekar (persze, ha jobban meggondolom, valahol az összes eddig megírt dalukat annak kell tekintenem...): Fekete lamoure, Unom, Hoppá, Hol volt, hol nem volt, fm 66,6, Otthontalanság otthona, Káosz Amigos.
Így a vége felé még kötelezőnek érzem külön kiemelni a forgatagból mindenki jegyellenőrét, Rókás Lászlót, aki szintén jópárszor fakasztott mosolyt az arcunkra. Igaz, kissé fáradtan, de valódi hősként vezette fel és búcsúztatta a produkciókat, hol szmokingban, hol napóleoni tábornoki egyenruhában és pózban téve mulatságossá az adott perceket. Kardjával szétszabdalta egy szabászbábú hasát, és onnét emelt ki szaloncukor lánckígyókat, melyeket stílusosan hajított be közénk Illetve, ahogy homlokára rögzített két hatalmas kiguvadt szemgolyóval szemlélte a közeli hölgyeket, és a színpadra helyezett háromlábú táblára rögzített papírlapokra rajzolt méretes melleket, melyek folytatásos képregényként váltották egymást. Sosem fogom elfelejteni a fejünk fölött elhelyezkedő ágyút sem, melyből többkilónyi konfetti hullott a fejünkre. Na meg persze az éjféli koccintásokat, s egyáltalán: a három helyszínes, végtelennek tűnő buli egészét, ahol közösen búcsúztattuk a 2004-es évet. Szép és jó volt. Remélem, jövőre ugyanitt fogom elbúcsúztatni az óévet.
10:18
