beszámoló [koncert]  2005. február 13. vasárnap   11:32

nincsen hozzászólás

  Szokatlan csend telepedett ezen a vasárnapi napon a Kultiplex folyosójára, pedig nem volt zárva a műintézmény, sőt: ha nem is fojtogatóan, de azért mindenképpen kellemesen megtelt emberekkel. A visszafogott hangulat inkább annak volt köszönhető, hogy amint a fellépő Sol Invictus zenéje sem az a kimondott csűrdöngölő-csizmacsapkodó fajta, úgy a rájuk kíváncsi publikum sem feltétlenül a legduhajabb és leghangosabb ifjakból verbuválódik. És hát valljuk be, némi lélegzet-visszatartásra késztető ünnepélyesség is vegyült a bebocsátásra várók hangulatába: sokaknak közülük hosszú évek óta dédelgetett vagy még inkább soha be nem teljesedőnek vélt álma vált valóra azzal, hogy a banda feje, Tony Wakeford és kísérete első ízben hazai színpadra állt.
  
  A Sol Invictus ugyanis stílusalapító banda, egy neofolk klasszikus, s mint ilyen ha csak egy maréknyi ember szemében is, de kimondottan legendásnak számít. Ennek megfelelően nagy bizalommal és kíváncsisággal is fordult mindenki a kilenc óra felé muzsikusokkal benépesedő pódium felé, a helyüket elfoglaló zenészek pedig egyből egy réges-régi keletű kedvenccel, az Abattoirs of Love-val honorálták e kitüntető figyelmet. Az már ezekben a pillanatokban is világos volt, hogy teljesen egyöntetű és zajos sikerre vannak ítélve, de az elkövetkezendő bő egy órában az is kiderült: nemcsak egyszerűen a hírnevük miatt van ez így, hanem azért, mert még ma is pontosan az őket övező tisztelethez méltóan teljesítenek a színpadon.
  
  A középpontban álló Wakeford szimpatikusnál is karizmatikusabb, s karizmatikusnál is szimpatikusabb frontembernek bizonyult: hangja magabiztosan és áthatóan zengte be a termet, a gyönyörű akusztikus gitárján elpengetett témái pedig egész egyszerűen osztályon felüliek, s ennek megfelelően is szólaltak meg. Nem utolsó sorban pedig annak ellenére is kedélyes és ízlésesen humoros figuraként mutatkozott be, hogy a zenét és mondanivalót kevesen veszik nála komolyabban. Régi társa, a háttérbe húzódva, ülve játszó Karl Blake helyenként döbbenetes súlyt csempészett a dalokba a jócskán betorzított basszusgitárjával néha talán túlságosan is agyonnyomta a játéka a többi hangszerét, de ha minden koncerten ennyi lenne csak a baj, sose lenne okunk panaszkodni (márpedig itt legfeljebb ennyi volt, úgyhogy már be is fogtam a számat). A kifogástalanra sikerült élő hangszerelés nem éppen csekély fennmaradó részén három zenész osztozott: közülük két hölgy elegáns hegedűjátékkal, egy úriember pedig nemes egyszerűséggel az összes egyéb szükséges hangszerrel (főként persze fúvósokkal) járult hozzá a dalok figyelmet követelő és tiszteletet parancsoló eleven erejéhez.
  
  Mindannyiunk legnagyobb örömére nem nagyon fukarkodtak a klasszikus tételekkel: elhangzott többek között a Media, az English Murder, a Fields és a The Killing Tide is az egészen régi időkből, hevesen megdobogtatva a szíveket és persze vörösre csattogtatva a tenyereket. Aztán helyet kapott a szettben a Stay, a Believe Me, s az An English Garden is, az utóbbi éveket pedig olyan dalok képviselték, mint a The Hill of Crosses és az In a Garden Green, na meg persze a legújabb The Devils Steed album címadója. Hogy a Sol Invictus nem kényszerül pusztán a múltjából élni, azt egyébként a sorban eddig utolsó lemezről megidézett We Are the Dead Men már a koncert legelején bebizonyította, de azért a legnagyobb üdvrivalgás mégiscsak a ráadásban elhangzó klasszikusoknak jutott, s így is volt ez rendjén. Egy Angels Fallnál meg egy Black Easternél már csak tényleg csak az tud nagyszerűbb lenni, ha még másodszor is visszajön a zenekar, mosolyognak, látszik, hogy boldogok, hogy ők is ugyanolyan elégedettek a közönséggel, mint az velük, aztán elővezetik a döbbenetes Sheath & Knife-ot. Márpedig így történt! Ennyivel már talán kihúzzuk azt a félelmeim szerint nem éppen rövidnek ígérkező időt, ami hátravan egy újabb komoly neofolk előadó hazánkba látogatásáig
  
  A végén aztán kalap, kabát, szomorú búcsú, s fürge léptekkel irány a körút túloldalán lévő Trafó, ahol a mindkét helyen gördülékeny és pontos szervezésnek köszönhetően pont sikerült a Scorn kezdésére betoppanni. De ez már egy másik történet

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: