beszámoló [koncert] 2025. február 12. szerda 13:35
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloThe Halo Effect, Pain 2025. február 7, Barba Negra Red Stage
Kettesével veszi a lépcsőket a The Halo Effect! A Mikael Stanne, Dark Tranqullity énekesből és az In Flames egykori tagjaiból 2021-ben verbuválódott csapat már most óriási népszerűségnek örvend. Jó, persze másoknak sok év gürizésl és egy jó adag szerencse is kell ahhoz, hogy elnyerjék a színtér figyelmét, a The Halo Effect zenészei viszont leraktak már annyit az asztalra az elmúlt évtizedekben, hogy azonnal izzani kezdjen az új formáció körül a levegő.
De az ilyen-olyan supergroup-ok mégis ritkán szoktak igazán maradandót alkotni, a The Halo Effect-nek az első albuma, a Day Of The Lost viszont máris annyira kiválóan viszi tovább a legszebb, legízesebb göteborgi melodikus death metalos hagyományokat, hogy maximálisan megérdemelt a banda sikere. Az idén megjelent második lemez, a March Of The Unheart sem lett rosszabb az elődjénél, így 2 méregerős albummal a tarsolyban nem csoda, hogy immár headliner turnéra vállalkozhat a zenekar. Az első album megjelenése óta hozzánk is jópárszor eljöttek már, mindig valakinek az előzenekaraként, de most már saját jogon érkeztek.
Persze mindez nem csoda, hiszen Jesper Strömblad a fő dalszerző, aki az In Flames legikonikusabb, az alapokat megteremtő időszakának volt oszlopos tagja. Hosszú évek kihagyásával, projektezgetéssel és egészségügyi problémákkal hátráltatva úgy látszik, mostanra tudta kiírni magából a felhalmozódott igazán jó ötleteket. De a többiek sem most jöttek le a falvédőről. Niclas Engelin (gitár), Peter Iwers (basszusgitár) és Daniel Svensson (dobok) ugyancsak az In Flames-et erősítették, így nagyon is a kisujjukban van minden, ami a göteborgi melodikus death metal esszenciája.
Szintén megfordult az In Flames-ben Mikael Stanne, de ő mégis a Dark Tranqullity-vel alkotott maradandót a műfajban. Ő adja a hangját a melodikus death metal új csillagának és két ilyen banda (az In Flames és a Dark Tranquillity) találkozásából pontosan az sült ki, amit vártunk volna. Sőt, azt kell mondjam, a The Halo Effect kiadott 2 albuma még zeneileg izgalmasabb, élvezetesebb is összességében, mint a két anyabanda legutóbbi pár alkotása, így most már kifejezetten a zenészeken múlik, hogy az eleinte amolyan hobbiprojektként összegyülekező örömzenélés pillanatok alatt komollyá válásával milyen jövőt szánnak maguknak.
A komolyságot jól példázza az, hogy a The Halo Effect első magyarországi headliner fellépését az utolsó pillanatban át kellett rakni a Barba Negra kisteremből a nagyba, mert az érdeklődés bizony nem lanyhult a göteborgi műfaj új sztárjával kapcsolatban. Elkísérte őket a Pain is, Peter Tägtgren gothic/industrial bandája pedig saját jogon is sok rajongót vonz, így a komoly érdeklődés nem volt meglepő.
A nyitó Bloodred Hourglass-ra még nem tudtam beérkezni a terembe, de a Pain-t már végig tudtam kísérni. Már ekkor is meggyőző létszám gyülekezett a színpad előtt, Peter Tägtgren pedig nem is várakoztatták sokáig a nézőket. Akárhogy is van, nekem Peter mindig is a Hypocrisy frontembere marad, hiszen ezzel a bandával tette fel a nevét a térképre, a Pain pedig mellékprojektként élt a fejemben, amolyan gőzkieresztő hóbortként.
Pedig a Pain minden, csak nem egy „jobb híján” projekt, nagyon is aktívan ontották az albumokat a kezdetek óta, csak most az utóbbi évtizedben lassított le kissé a lendület. És produkciós tekintetben is nagy névvé vált (sőt, zenei befogadhatósága miatt talán ismertebbé is, mint az utóbbi évtizedben szintén kissé belassult Hypocrisy), úgyhogy abszolút jogos volt elhívni őket erre a turnéra. Annál is inkább, mert mint látszott, saját jogon is rengeteg rajongót vonzottak, sokan voltak kíváncsiak az ő fellépésükre.
Bár a Pain minden ízében Peter Tägtgren víziója, az élőben való fellépéshez természetesen megvan a turnéfelállás is. Rendkívül rutinosan, jól bejáratott koreográfiákkal mozogtak a színpadon, szóval a többiek se keltették puszta bérzenészek jellegét.
A Hypocrisy durvább, vérgőzősebb világához tartozó vizualitással szemben a Pain-ben a jóval lazább oldalát mutathatja meg Tägtgren, ami nekem mindig egy kicsit szokatlan esetében. Eleinte sima fekete ingben vonultak a deszkákra, és alapos hajrázással zúzott a színpadon az egész társaság. Később hirtelen váltásként hawaii ingben, kalapban tértek vissza, még később amolyan szőrmepalástban lazáskodtak, de még a gitárok is kaptak szőrme borítást.
Szóval ez egy igencsak laza hangulatú buli volt, és még ha a Pain-ben mindvégig jelen is vannak az indusztriális hatású elektronikák, illetve a gothic-os hangulatú számok, dallamok, azért mégis igencsak zúzós, headbang-elős szerzemények ezek. Az olyan számok, mint az It´s Only Them, a Call Me, a Zombie Slam vagy a Suicide Machine minden dallamosságuk, énekelhetőségük ellenére bizony kemény, zúzós koncertnótának minősülnek. De egy Go With The Flow már például sokkal könnyedebb hangulatban fogant.
Volt, hogy Peter-ék széket, fotelt kértek, és onnan pengetve lazítottak egy kicsit. Amikor a frontember karimás kalapot vett fel, eszembe is jutott, hogy kiköpött úgy néz ki, mint szegény Warrel Dane (Nevermore) az utolsó időszakában. A koncerthangulatot a háttérvetítések, felvillanó dalszövegek, refrének is nagyban segítették. A közönség kifejezetten lelkesen fogadta a Pain-t és nagyot tombolt az ütős nótákra, a kezdetben kicsit kásás hangzás is szépen kitisztult menet közben.
A Pain tavaly adott ki utoljára albumot, I Am címmel, a fent említett Go With The Flow-n kívül a Don´t Wake The Dead és Party In My Head dalokat inkább a koncert második felére pozicionálták. Azon túl pedig a 2000-es évek minden időszaka terítékre került 1-2 dallal. Jó merítést tett tehát a Pain, jó érzékkel válogatták össze a nótáikat, szerintem a rajongók is örülnének neki, ha ismét kissé magasabb fordulatszámra kapcsolna a csapat, dalszerzés és koncertek tekintetében. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb se fogadnák őket kevesebben, mint most.
A The Halo Effect már a második nagylemezével elérte a headliner státuszt, Mikael Stanne-ék bár már nem fiatal kölykök, mégis tudtak új lendületet pumpálni a göteborgi melodikus death metalba ezzel a formációval. A Days Of The Lost és a March Of The Unheard egyaránt kiváló alkotások, amelyek bőven képesek egy koncertprogramot kitölteni. Vagyis ennek a formációnak sohasem volt rá szüksége, hogy régi In Flames vagy Dark Tranqullity dalokkal próbáljanak olcsó népszerűséget nyerni maguknak. Saját szerzeményeik is kiállták a próbát, hogy alkalmassá tegyék a csapatot egy headliner turnéra.
Szokás szerint Jesper Strömblad-ot ismét nem láthattuk a színpadon, az egészségileg hosszabb ideje rottyon lévő zenész helyett Patrik Jensen a jól bejáratott társ, aki segít élőben megszólaltatni a dalokat. A The Halo Effect viszont az utóbbi években már annyiszor járt nálunk, hogy már régi ismerősként üdvözölhettük a tagságot. Különösen Mikael Stanne-t, aki ismét maga volt a két lábon járó mosoly. A frontemberen látszik, hogy borzasztóan élvezi a színpadot és a közönség szeretetét, elég őt figyelni ahhoz, hogy máris jókedve legyen az embernek.
A hangzás itt is kicsit kásás volt az elején, Stanne hangja is mintha csak a háttérben szólt volna, de itt is szerencsére csak pár szám kellett a potméterek irányba állításához. A program természetesen a 2 lemez nótáiból állt, de mivel ki lehet mondani, hogy szinte mindegyik dal egységesen erős ezekről a korongokról (nem igazán érzek rajtuk üresjáratot), igazából bármelyiket játszhatták volna, a közönség örömmel fogadná.
Ma estére viszont a March Of The Unheard, Feel What I Believe, In Broken Trust, The Needless End, Detonate, Conditional, Cruel Perception, A Truth Worth Lying For, Become Surrender, What We Become, Gateways, Last of Our Kind, Days of the Lost, Shadowminds dalokat válogatták össze nekünk, szóval tényleg erős program volt. Stanne viccelődött is rajta, hogy esetükben a „régi dalok” mindössze 1,5 évesek.
A szólókat és az akusztikusabb hangvételű témákat Niclas Engelin játszotta elsősorban, gitár terén így élőben ő volt a főnök. Patrik Jensen már a kezdetek óta stabil része az élő felállásnak, bár ugye tagság szerint Strömblad és Engelin az alaptagok, szerintem nyugodtan lehet őt is a zenekar szerves részének tekinteni. Rutinos együttműködésük volt a deszkákon is a gitárosoknak, Engelin és Jensen jó érzékkel adogatták a dallamos, ízléses gitártémákat.
Mellettük Peter Iwers volt még aktív a deszkákon, aki kedélyesen hol itt, hol ott bukkant fel. Daniel Svensson dobjai is jól szóltak, jó alapon szolgáltatott a gyorsabb és középtempósabb szerzeményeknek egyaránt.
Kellemesen kimerítő programot adott a The Halo Effect, szerzeményeik legjavából. Nem hiszem, hogy bárki is csalódottan távozott volna a teremből. Az legkésőbb mostanra egyértelművé kellett váljon, a The Halo Effect nem egy projekt, egy összeugró haverok által csörömpölt örömzene, hanem valódi, komoly zenekar.
Az egykori In Flames-esek részéről egyértelműnek tűnik, hogy a prioritásokat ide lehet fókuszálni, egyedüli kérdés, hogy Mikael Stanne is képes lesz-e vinni egyidejűleg a Dark Tranqullity-t a látványosan egyre népszerűbbé váló The Halo Effect-tel. Reméljük, hogy igen, mert az ő karaktere, magával ragadó színpadi személyisége, hörgős és dallamos énekhangja egyaránt fontos része a The Halo Effect sikerének.
13:35
