szerző: MorelloStick To Your Guns, Bodysnatcher, Elwood Stray, No Cure 2025. február 6, Dürer Kert
Ha hardcore, metalcore bulikról van szó, szinte kötelező elvárás, hogy óriási pörgés, ugrálás, rendkívüli színpadi (és nézőtéri) intenzitás kapcsolódjon ezekhez a koncertekhez. Ez általában teljesülni is szokott, így nem véletlen, hogy ennek a műfajnak mindig népes rajongótábora van itthon, a koncertek létszámára és a résztvevők intenzitására sosem szokott panasz lenni.
A Stick To Your Guns esetében is borítékolható volt, hogy jó kis pörgős bulit fogunk kapni ezen az estén, pláne hogy összesen 4 zenekar ontja nekünk a talpalávalót. Az ilyen többrésztvevős fellépőgárdák első fecskéi általában még olyan „futottak még” kategóriás csapatok szoktak lenni, a feltörekvés szándékával, inkább kisebb, mint nagyobb lelkesedést kiváltva a közönségből. És bár sokan adnak esélyt a korai fellépőgárdának (ha sikerül és szándék is van időben odaérni a rendezvényre), a legtöbben inkább már a fő kedvenceket várják türelmetlenül.
Nos, az alabamai Birmingham-ből származó No Cure a lehető legnagyobbat cáfolt rá ezekre a sztereotípiákra. Én is azt vártam, hogy oké, kis ráhangolódós lötyögéssel el lehet lenni így 19 óra tájban, várva a rutinosabb, kimunkáltabb produkciókat, de a No Cure-ra konkrétan felszaladt a szemöldököm és ott is maradt a koncert végéig.
Ma már ezekben a műfajokban nem lehet igazán újat mutatni, ezt nem is várja az ember, igazából egyetlen dolog elég, amivel sikert és elismerést lehet aratni: a kiválóan, kreatívan megírt dalok, több mint emlékezetes riffek, dallamok, ügyes, figyelemreméltó zenei megoldások és a rendkívül intenzív színpadi munka.
És bizony ez mint megvolt a No Cure-ban, ez pedig a szememben máris kiemelte őket az amolyan tucat-core, a műfaj jellegzetes paneljeivel operáló, rossznak és gyengének nem mondható, de kiemelkedőnek sem minősülő csapatokból. Zenéjük nekik is a hardcore-metalcore jól ismert hangzásvilágán alapul, de hallhatóan rendkívül sokat merítettek a klasszikus metal csapatoktól. És ez nagyon sokat dobott a zenéjükön. A nagy átlagnál bőven ötletesebb riffekkel, témákkal operáltak, voltak régimódi death metalosan őrlős riffjeik, thrash-es tempók, még amolyan Machine Head-es üveghangok is. És még olykor gitárszólókat is hallhattunk, ami manapság szintén nem mindenkire jellemző.
Frontemberük is egy régimódi, lóhajú metalos fazon volt, aki ügyesen maga mellé tudta állítani a közönséget és felszítani a lelkesedést. Az ő karaktere is figyelemreméltó volt egy olyan jellegű rendezvényen, ahol mostanra már kábé a színpadra se engednek senkit vastagon kivarrt nyak/arctetkó és traktorkerék méretű fültágító nélkül. Ráadásul az egész banda straight edge-nek tartja magát, ami a mai (rock & roll) viszonyok mellett több, mint elismerésre méltó.
Engem tehát kilóra megvett a No Cure, egész biztos, hogy utána fogok nézni a munkásságuknak. Sőt mi több, már első fellépőként olyan magasra tették a lécet, hogy innentől már komolyan aggódtam, vajon izgalmasságban, kreativitásban a többi bandánál felfelé vezet-e az út?
A második fellépő, az Elwood Stray Németországból érkezett és szerencsére ők is tudtak némi sajátos ízt bevinni a zenéjükbe és a színpadi munkájukba, hogy megkülönböztessék magukat a többiektől. Esetükben a dallamos énekre mentek rá több helyen, amit a gitárosuk szolgáltatott. Nem kell óriási, nagyívű megoldásokra gondolni, de határozottan jót tett az üvöltős, bömbölős vokálok mellé ének fronton is némi dallamosságot bevinni.
Esetükben a szerzeményeiket nem éreztem annyira kirívónak, magával ragadónak, de ezt ellenpontozta frontemberük rendkívüli közvetlensége. Ő mindent megtett azért, hogy a közönség jól érezze magát, folyamatosan biztatta a jelenlévőket, még stagedive-ra is próbálta rábírni őket. Ez régebben szinte magától értetődő volt a hardcore, metal koncerteken, ma már a színpad előtti kordonok és a szigorúbb biztonsági intézkedések miatt már kikopóban van, de végül a sok biztatásra egy rajongó rávette magát a közönségen úsztatásra.
De emberünk még azt is meg tudta oldani, hogy a teljes közönséget leültesse, amolyan mesemondásra, hogy aztán persze mindenki egyszerre ugorjon fel. A buli végeztével is rendkívül lelkesen hálálkodtak a jelenlévőknek, úgyhogy kifejezetten szimpatikus társaság voltak, még akkor is, ha a zenéjüket nem éreztem kifejezetten magával ragadónak.
A főbanda előtti közvetlen felvezetést jelentő Bodysnatcher-től vártam az igazi aprítást, de ők végül mindent összevetve nekem csalódásnak bizonyultak. Nos, ők voltak azok a tipikus, jellegzetes műfaji panelekből operáló csapat, amelyet semmi különlegesség, rendkívüliség nem leng körül. A már inkább deathcore-ba hajló brutalizálásuk, félpercnyi breakdown-jaik persze pusztítottak, de ha agyonvernének, se tudnék egyetlen emlékezetes témát, riffet, dallamot felidézni tőlük. Színpadi munkában sem robbantották fel annyira a deszkákat, nagyobb intenzitást vártam volna. Ebben mondjuk a közönség hozta a kötelezőt, mert a moshpit-ben azért mindvégig ment az aprítás.
A közönség lelkesedését persze ők is elnyerték, hálálkodtak is érte, de mindazt figyelembe véve, hogy előttük a No Cure és az Elwood Stray is tudott olyan megoldásokat alkalmazni, amire felkapta az ember a fejét, ezek hiánya a Bodysnatcher-től feltűnő volt. Persze rossznak biztosan nem mondanám őket se, de a főfellépő előtti értékes pozícióban én tőlük többet vártam.
A Stick To Your Guns aztán igazán felszította a hangulatot. Nekik már megvoltak azok az ugrálós, ököllengetős, együtt éneklős nótáik, amelyek igazán beindítják a közönséget. Pláne a Bodysnatcher deathcore-jához képest az ő könnyedebb, punkos felhangok felé is kacsintgató hardcore muzsikájuk egészen simulékony volt, a közönség pedig érezhetően ki volt éhezve rájuk.
Jesse Barnett frontember nem felejtette el a Dürer Kertet, sőt pontosan emlékezett rá, hogy ez a hely még korábban máshol volt, de a mostani helyszín is elnyerte a tetszését. Különösen közvetlen frontembernek bizonyult egyébként, aki folyamatosan mozgásban tartja a közönséget.
Nemrég jelent meg a Keep Planting Flowers című nagylemezük, a háttérképet jelentő, lángoló földbolygót ábrázoló LED fallal, amelynek szomorú aktualitása a mostani kaliforniai tűzvész. Sőt, Jesse el is mondta, hogy saját maguk, saját házaik is érintettek benne, úgyhogy ez most pláne nehéz időszak nekik.
A koncert persze ettől még nem lett borongós hangulatú, sőt épp ellenkezőleg, Jesse-ék inkább a lelkesedésre, éneklésre, ugrálásra, zúzásra akarták rávenni a közönséget. Ez sikerült is, ez jelentette a feszültséglevezetést mindenkinek, a mindennapok szarságaival szemben egy eszelős tombolás. A csapat elsősorban a Keep Planting Flowers lemezről játszott, a Severed Forever, More Than A Witness, Invisible Rain, Keep Planting Flowers, We All Die Anyway, Spineless dalokat mind erről hallhattuk.
De persze nem maradhattak el a régi nagy Stick To Your Guns közönségkedvencek sem, hiszen a csapat már 2003 óta létezik és azóta jó pár ütős lemezt kiadtak. Így nagy tombolás volt az olyan dalokra is, mint az Against Them All, Such Pain, What Choice Did You Give Us?, More Than A Witness, Amber, We Still Belive, Nothing You Can Do To Me, The Bond, Spineless, Married To The Noise, Nobody. Jól szóltak, jó hangulatot csináltak, és szám szerint egyébként nem kevés dalt játszottak, de valahogy mégis olyan hirtelen lett vége a daloknak. Az utolsó szám után gyors búcsúzkodás és távozás, a közönség pedig szerintem még bírta volna szuflával.
Ettől függetlenül a Stick To Your Guns ismét megmutatta erejét és hogy milyen kiváló koncertbanda. Nekem a nap meglepetése a No Cure volt, de az Elwood Stray és a Bodysnatcher is jó felvezetést jelentettek. Azt a hangulatot, amit egy ilyen hardcore/metalcore bulinak hoznia kell, mindenképpen hozta ez az este.
12:23
