beszámoló [koncert] 2024. december 14. szombat 10:30
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloKreator, Anthrax, Testament 2024. december 10, Barba Negra Red Stage
Kreator, Anthrax, Testament. Szerintem egyszerűen nem is érdemes ennél többet mondani ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, mennyire nagy volumenű eseményről beszélünk. A metal zene legnagyobbjainak, a „Big Four”-nak tagja az Anthrax, rögtön a sorban utánuk a Testament-et szokták emlegetni, a Kreator pedig talán csak azért nem tagja a nagyságoknak, mert ők Európából indultak, Európában váltak a vezető thrash metal bandák egyikévé. Így egy színpadon pedig nyilvánvaló, hogy megdobban minden fémszív.
Telt házas lett végül a Barba Negra Red Stage-en az esemény, ami különösebben nem meglepő, az viszont pozitívum volt, hogy nem éreztem mégsem heringezésnek a nézőteret, középtájon viszonylat kényelmesen el lehetett férni. A fellépő bandák mindegyike igazából saját jogon is kult státuszban tanyázik, így nem is érdemes különösebb megfejtést keresni mögötte, melyikük milyen idősávban kapott helyett, ez semmiképp sem jelent minőségbeli különbséget. Sőt, tulajdonképpen mindegyik zenekar egész terjedelmes játékidőt kapott, így nem lehet főzenekar-előzenekar szintre bontani a programokat. Lényegében mindegyikük fő attrakcióként érkezett és ez nekünk, rajongóknak volt a legjobb.
Elsőként a Testament kapta meg a színpadot. Ma már, 2024-ben valamennyire elkerülhetetlen, hogy ne kukucskáljon kicsit az ember a várható setlist tekintetében. Számomra elég meglepő volt, amilyen programmal a Testament készült a turnéra, mert az semmiképpen nem volt slágerparádénak – vagy ha úgy tetszik, biztonsági játéknak tekinthető. Sehol egy Over The Wall, egy Disciples Of The Watch, egy Practice What You Preach, vagy egy The Preacher, amelyeket szinte sose szoktak kihagyni. Sőt, a rajongók talán el is várják az első 2 album ezen alapvetéseit.
Ezen a turnén viszont közel sem nyilvánvaló programot virítottak, így kicsit fáztam is tőle, vajon egy ilyen műsorral mennyire tudják megnyerni a jelenlévőket. A koncert nyitánya kissé felemásra sikerült. A bombasztikus visszatérő lemez, az 1999-es The Gathering még bombasztikusabb nyitónótájával, a D.N.R.-rel kezdtek, majd rögtön utána következett ugyanerről az albumról a 3 Days In Darkness. A megszólalás viszont nagyon pocsék volt. A gitárokból nagyjából semmit nem lehetett hallani, erőtlenül szóltak, csak a dob dübörgött végig hangosan. Ez el is vette sajnos ezeknek a bivaly nótáknak az erejét.
Bár új lemez várhatóan csak jövőre érkezik, illett néhány friss szerzeményt is felmutatni, ami ez esetben a 2020-ban megjelent utolsó lemez, a Titans Of Creation nótáit jelentette, jelesül a WWIII-t és a Children Of The Next Level-t. Ha a még mindig gyengélkedő hangzást nem számítjuk, ezek az új dalok is megmutatták, hogy a Testament-ben 40 év után is van kreativitás, jól eltalált nótákról beszélünk.
Talán a 2008-as album címadója, a The Formation Of Damnation környékén kezdett jobban összeállni a hangképp, már tisztábban lehetett hallani Eric Peterson riffelését és Alex Skolnick gitármunkáját. A sokak által gitárhős kategóriába sorolt Skolnick lenyűgözően szólózott, de egyébként bizonyos szólókat Peterson szállított.
És ha már szó volt róla, hogy ezen a turnén bőven hozott nekünk ritkaságokat a Testament, most érkezett el ennek az ideje. A Return To Serenity-t nem is tudom, mikor játszották utoljára élőben (vagy játszották-e), ez az éneklős, nyugis, pengetős, andalító nóta egészen stílusidegen volt azokhoz a thrash mészárlásokhoz képest, amiket eddig kaptunk.
De csak azoknak, akik nem tudják, hogy a Testament-nek bizony vannak ilyen nótái is, sőt az 1992-es The Ritual album kifejezetten egy dallamosabb irányvonalat követ. Ennek a mementója ez a kellemes, dallamos, lassú szám. És már csak azért is jó volt, hogy elhangzott, mert az eddig sebzett bölényként bömbölő Chuck Billy is megmutathatta, hogy fülsimogató dallamos énekre is képes. Ennyire dallamos nóták nagyon ritkán szoktak előfordulni az élő koncertjeiken, így ez a mostani most különleges alkalomnak tekinthető.
A kisebb ellazulás után folytatódhatott a thrash mészárlás, egy debütalbumról származó, de szintén nem túljátszott számmal, a Chris Dovas dobos dob intrójával útjának indított First Strike Is Deadly. Dovas új fiú a zenekarban, és nem kicsi cipőkbe kellett belelépnie, az olyan legendák után, mint Gene Hoglan vagy Dave Lombardo. Így kifejezetten kíváncsi voltam, mit hozott ő a zenekarba, Peterson-ék is lenyilatkozták, hogy egészen új dinamizmust, lendületet pumpált a csapatba.
Nos, rosszul nyilván nem játszott, az ilyen szinten persze fel se merül. De összességében nem éreztem annyira lenyűgözőnek, hogy valami iszonyú dinamikával húzná magával a csapatot és a tempót. Nyilván ilyen szinten nüanszokról lehet beszélni, nem is tudom ennél pontosabban megfogalmazni, de aki látja, érzi, mit jelent a dinamika egy Lombado vagy egy Hoglan dobolásában, az szerintem érti, miről beszélek.
Persze ez semmit nem von le a koncert értékéből, mert a szegelős thrash-es tempók és a dübörgős lábgépek és a finom megoldások jól működtek Dovas-tól is. Jött egy újabb szám, amit Billy szerint is nagyon régen játszottak már, ez a középtempós, zakatolós Low. A szegelős Native Blood-dal aztán a 2012-es Dark Roots Of Earth album is előkerült. Szóval nem kifejezetten oldschool program volt ez a mai, noha lehet hogy pár rajongó azt várta volna.
És ha már a dallamos The Ritual album hangsúlyos volt ma, még egy tétel érkezett, a kicsit riffelősebb, de szintén kiváló dallamokkal operáló Electric Crown. A rá következő More Than Meets The Eye óóóó-zásával együtt érezhető, hogy nem csak a korai időkben, hanem az után is mennyi dallamosság rejtőzik a Testament egyébként műfajilag kötelezően hozott tuka-tukái, karcos riffjei mellett. És ha már tuka-tuka, egy igazi pogózós partihinmusszal zártak, a jelek szerint tényleg kihagyhatatlan Into The Pit-tel.
Ahogy írtam, hogy kicsit aggódtam a közel sem slágerparádénak számító setlist miatt, engem mélységesen meggyőzött a csapat. A hangzás lehetett volna jobb, pláne az elején, pl. a basszusgitár mágus Steve DiGiorgio játékosságából semmit nem lehetett hallani. A riffek is inkább csak a buli második felétől lettek tisztábban hallhatóak, Chuck Billy hangját is túlzottan visszhangosnak láttam, Skolnick szólóit viszont legalább jól lehetett hallani.
De ez a program, ennyi érdekességnek számító dallal engem mégis megvett kilóra, ráadásul jól is adták elő. Mindez azt mutatja, hogy a Testament még az egyértelmű slágereken túl is tud olyan nótákat, albumokat, válogatásokat virítani, amivel szintén egy meggyőző koncertteljesítményt képes letenni az asztalra. És még a rajongók sem hiszem, hogy egy ilyen buli után túlzottan nyavalyogtak volna bizonyos „kötelező” tételek után.
Az Anthrax már nagyobb feneket kerített a koncertjének. A New York-i csapat még mindig a 40-edik jubileumát ünnepli, szóval ezt a turnét is a karrierjük ünneplésére, a legendás nóták felidézésére használták fel, egy csipetnyi (de szerintem nem vészes) önfelszo... izé önsztárolással.
A színpadot eltakaró függönyre először kaptunk egy kis vetítést róla, hogy a zenésztársak közül mennyien méltatják az Anthrax-et (Gary Holt, Kerry King, Dave Mustaine, Gene Simmons, Mark Osegueda, Slash, Phil Anselmo, Roger Miret, Tom Morello, Chuck Billy, Chuck D. és sokan mások), de rajtuk kívül más hírességek is Anthrax rajongóknak bizonyultak (Keanu Reeves, Norman Reedus, Stephen King – Kamala Harris pólóban, szegénykém... – , John Carpenter , stb, végül pedig egy vicces klip is felvezetést jelentett, amit a stílusa alapján szinte biztosan a magyar Gróf Balázs készített. Ez után hullt le a vászon és robbant be a színpadra az Anthrax az A.I.R. című klasszikusukkal, 1985-ből. Ők szerencsére az első pillanattól kezdve bivalyerősen és tisztán szóltak, így esetükben a hangzásra nem lehetett panasz.
Persze azokat a számokat játszották, amikre a leginkább beindul a közönség. Frank Bello játékos basszusfutamával a Got The Time nagy bulit eredményezett, Scott Ian gitárhorzsolása azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy a Caught In A Mosh fog következni, a rajongók pedig extázisban tomboltak ezekre a metal alapnótákra.
Egyszerűen élmény volt nézni a zenészeket a színpadon, az Anthrax mindig is ismert volt arról, hogy még vénségükre is képesek felszántani a színpadot. A szemlátomást kifejezetten jókedvű, közvetlen Joey Belladonna hol erre, hol arra szökellt, a hangja is jó formában volt, a magasakat is jól kiénekelte. A banda jellegzetes karaktere, Scott Ian ma is elsősorban a feszes riffeléssel volt elfoglalva, némi vokálozással karöltve és persze olykor a jellegzetes szökdécselését is bemutatta.
Hasonlóan aktív volt Frank Bello, de tőle ezt már megszokhattuk. A basszer mindvégig széles gesztusokkal, óriási átéléssel játszott és vokálozott. Szeretjük-imádjuk Franky Bello-t, de legutóbb épp kihagyni kényszerült egy turnét, ahol az eredeti legendás basszer, Dan Lilker (lásd még: Nuclear Assault) segített ki, 40 év után ismét az Anthrax kötelékében. Azért egyszer megnéztem volna itthon ezt a felállást…
A dobok mögött egészen eszelősen játszott Charlie Benante, gyönyörűen dübörgött a cucc, de nem nyomta el a többi hangszert. Jonathan Donais pedig nagyon odatette magát, nem csak a gitárszólók tekintetében, hanem sokat lengette a haját, felment hátul az emelvényekre, szóval látványos zúzást művelt ő is. Ezt jó volt látni, mert miután bekerült a bandába, jó pár évig úgy szép szolidan elgitározgatott, sokáig hiányoltam tőle a nagyobb, látványosabb beleélést. Most ez is megvolt.
A New York-iak esetében egyetlen komoly panasz merülhet fel élőben, hogy nem nagyon hajlandók variálni a setlist-en, már sok éve kiszámítható programot játszanak a ’80-as évekbeli időszakukból. Oké, azt még megértem, hogy a John Bush érából nem nagyon válogatnak (noha egy időben játszották az Only-t, szóval a jelek szerint Joey Bellandonna nem csinál ebből ego kérdést), de mind a régi időszakukból, mind a legutóbbi érából bele tudna férni némi változatosság.
Bár a legutolsó nagylemezük, a For All Kings is elég régen jelent meg, 2016-ban, egy nóta azért innen is belefért volna. Ennek ellenére a „legújabb” ma előkerült tétel a Fight ´Em ´Til You Can´t volt a 2011-es Worship Music-ról, innentől viszont újra a színtiszta ’80-as évek.
Persze a közönség egy emberként énekelt és tombolt az olyan slágerekre, mint a Madhouse, Metal Thrashing Mad, az élőben azért elő-előforduló Be All End All, vagy az I Am The Law a csapat alapművének tekinthető Among The Living albumról.
Eggyel régebbi korongról eljátszották még a Medusa-t, a végére pedig jöhetett a slágerparádé: az ököllengetős, együtténeklős Antisocial és a kiválóan összerakott Indians. Belladonna ezúttal sajnos nem viselte az indián fejdíszét, pedig ez a wardance sokat szokott dobni a hangulaton. És még mindig maradt egy nóta a végére, Nice Fuckin’ Life, azaz a csapat jellegzetes humora szerint Efilnikufesin (N.F.L.).
Bár tényleg ráférne egy frissítés a koncert setlist-re, ez az Anthrax koncert úgy volt hibátlan, ahogy volt. Remek hangzás, bulis dalok és kiváló élő teljesítmény. Mindegyik tagot külön-külön is megilleti az elismerés, így együtt pedig megmutatták, hogy miért van helyük a metalzene „Big Four”-ban. Az egyik legbulisabb élő koncertbanda az Anthrax és pont.
A Kreator-nek pedig szintén nem kell a szomszédba menni koncerthangulatért. Bár az ő zenéjüket bulisnak semmiképpen sem mondhatjuk, egy erős, zúzós, pogózós thrash bulit még vártunk tőlük. Tőlük megszokott módon rendkívül látványos színpadképet raktak össze, a petárdák, konfetti és tűzijátékok mellett olykor a színpad is lángokban állt.
A Kreator-nek is megvannak a jól bejáratott koncertnótái, de egyrészről az új albumos tételekkel bátrabban szoktak frissíteni, másrészről pedig mostanra egész látványos, hogy a 2001-től kezdődő új aranykor (a melodikus death metalos harmóniák előtérbe kerülése) egyre inkább kezdi kiszorítani a klasszikus időszak nótáit. Egy ilyen múltú bandánál ilyesmire nagyon ritkán van példa – pláne hogy mindezt még a közönség is jól fogadja.
Ennek megfelelően a legutolsó album címadó dala, a Hate Über Alles jelentette a kezdést, utána rögtön visszaugrottunk a mostohagyerekként kezelt Outcast albumról a Phobia-hoz, ami élőben viszont mindig pusztít (zárójel: simán csinálhatnának egy Outcast-Endorama albumokra épülő turnét, ami zeneileg kicsit más hangulatú lenne, de szerintem nagyon is tudna működni!)
Innentől viszont majdnem végig már a 2010-es évek durvulatai mentek, régebbi szám csak mutatóba került elő. Az Enemy Of God is 2005-ös, a 666 - World Divided, Hordes Of Chaos, Hail To The Hordes, Satan Is Real, Phantom Antichrist, Strongest Of The Strong viszont mind az utolsó pár lemezről van. És nagyon is működtek a közönség szemében.
Közéjük csak az egy szem Betrayer ékelődött be 1989-ből, meg 2 évvel korábbról a Terrible Certainty lemez címadó nótája. Szóval a setlist tekintetében azért ízlés kérdése, ki volt kibékülve az újabb keletű tételek dominanciájával és kinek jelentett fájó hiányt az olyan korai zúzdák kimaradása, mint mondjuk az Extreme Agressions, Flag Of Hate, Tormentor, Riot Of Violence, People Of The Lie.
Szerintem a setlist-tel alapvetően nem volt gond, inkább a hangzás terén éreztem némi visszalépést a minden téren kiváló Anthrax-hez képest. Nem szólt rosszul a Kreator, de a gitárok szólhattak volna élesebben, harapósabban, gyilkosabban. Ez eléggé hiányzott. Frédéric Leclercq basszusából se lehetett sokat hallani. Mille Petrozza a tőle megszokott hisztériával és fanatizmussal hergelte a közönséget és vicsorogta a szövegeket, Sami Yli-Sirniö gitárszólóit viszont ma valahogy elnagyoltnak éreztem, pöröghetett volna magasabb fordulatszámon a finn zenész.
Nem maradhatott el természetesen az újkori Kreator zenei világát felvezető Violent Revolution, ami ma is nagyot szólt, látványos színpadi jelenléttel. Zárásként pedig a Pleasure To Kill-t hallhattuk, ez a korai alapmű azért mégis alapvető egy Kreator koncerten, akármennyire is az újabb lemezek irányvonalát helyezik előtérben élőben.
A Kreator ma is megmutatta, hogy az európai thrash metal alapköveinek lerakóinak tekinthetjük őket, de közel sem egy múltba révedő nosztalgiazenekar, hanem nagyon is frissen, nagyon is modern módon tudnak thrash metalt játszani, tanítanivaló módon.
Ez volt tehát a 3 thrash metal alapbanda hangversenye, amit nyilván egyéni belátás kérdése, ki nyert meg. Már ha van értelme egyáltalán „megnyerésről” beszélni. Szerencsére mindegyik banda egészen korrekt játékidőt kapott, így egyiket se tekinthetjük alárendeltnek a többihez képest.
Az én meglátásom szerint mindegyikük nyert valamiben: a Testament az egészen kuriózumszámba menő setlist-tel, az Anthrax a hangzással és a színpadi hangulattal, a Kreator pedig a látványvilággal és a friss zenei ízekkel. Ők így együtt tényleg egy felejthetetlen estét hoztak össze nekünk.
10:30
