szerző: MorelloTerror, Nasty, Combust, Headbussa 2024. december 6, Dürer Kert
Pont nemrég a Dark Tranqullity koncertje kapcsán elmélkedtem róla és le is írtam, hogy az alapvetően gőzkieresztésre, a hétköznapok és a körbevevő világ frusztrációinak levezetésére szolgáló keményebb zenéknél is már megfigyelhető a generációs rétegződés. Még egy ilyen stílusteremtő göteborgi alapzenekar is főleg a 30+ -osokat tudja megszólítani, és bár van intenzív mozgás a nézőtéren, egy ilyen death metal koncert mégis sokkal statikusabb, mint a hardcore műfaj eseményei.
És ha eljövünk egy olyan bulira, mint mondjuk a los angelesi Terror és társasága, ahol persze azért szintén vegyes a korosztály (A 2002-es megalakulásuk óta nekik is eltelt már 20 év), jobban látható, hogy a fiatalabb generáció intenzivitás, adrenalin, gőzkieresztés iránti igényét hol tudja legjobban kiélni. A hardcore bulik és ennek az egész műfajnak a szellemisége pont arról szól, hogy itt kiadhatja minden dühét, frusztrációját, világba üvöltött nyomasztását az ember és lenyugodva, megtisztulva, levezetett feszültséggel térhet haza. A mai világban talán különösen nagy szükség van arra, hogy a tettre éhes tizen-huszon-harminc évesek így éljék ki magukat.
A Terror pedig tökéletes szolgáltatója a gőzkieresztő alapanyagnak, hiszen Scott Vogel-ék elképesztően jó koncertbanda, a közönséget zsigerileg megmozgató, arcbamászó, emlékezetes dalokkal. Most ráadásul csatlakozott hozzájuk a Belgiumból származó Nasty, a New York hardcore új generációját képviselő Combust és a Headbussa Franciaországból. Bár a kezdéskor még viszonylag szellősebb volt a létszám, az idő elteltével az érdeklődés nőtt és nőtt.
A Headbussa és a Combust egyaránt újívású zenekarok, én magam nem sokat tudtam róluk, de a műfaj fanatikus rajongóinak lehet, hogy ismerősebbek lehetnek. A francia színtéren viszonylag kevés a nemzetközileg is figyelemreméltó banda a keményzenei műfajokból, a hardcore/metal palettán talán a Rise Of The Northstar a legnevesebb képviselő. A Headbussa is kicsit hasonló stílusban alkot, a kemény breakdown-ok, metalos riffek mellett rap-es szövegmondás is a repertoárjukba tartozik. Lelkes, szimpatikus társaság voltak, mindegyikük lelkesen zúzott a színpadon és már a korai órákban is képesek voltak a közönségből némi mozgást kicsiholni. Zenéjük, dalaik ugyanakkor nem voltak számomra különösebben emlékezetesek, több fogósabb pont kellene, hogy jobban fel lehessen figyelni rájuk.
A Combust már egy kicsit jobban meg tudta szólítani a hallgatóságot, különösen frontemberük elhivatottságának köszönhetően. A csapat nagyon jól hozza azt a bizonyos NYHC életérzést, amely a hardcore műfaj egyik bölcsőjének tekinthető. A 2017-ben alakult Combust ugyanakkor már bőven később állt össze a műfaj stílusteremtőihez, formálóihoz képest, így a NYHC jellegzetes fordulatain, paneljein túl igazából nem sokat mutattak, de ez egyébként nem baj. Hiszen a NYHC mindig is a közvetlenségéhez, a kérlelhetetlen súlyosságáról volt híres, finomkodást ezektől a bandáktól nem sokat kapunk.
Néhány szám esetében érdemes kiemelni a gitármunkát, illetve a nagy breakdown-os csapásokat is jól érzik. Mindez pedig pont elég egy ütős, pörgős koncertélményhez. Ezt meg is kaptuk a Combust-tól, szóval panasznak igazából nem lehet helye. Az ő esetükben is kiugróbb, emlékezetesebb, elsőre énekelhető, üvölthető dalokból kellene kicsit több, hogy ők is hivatkozási ponttá válhassanak a színtéren.
A Nasty már nem ennyire új szereplő, 2004-es megalakulásukkal a főbanda Terror-hoz mérhetőek, de Belgium meg aztán pláne nem híres a keményebb kötésű bandáiról, hardcore színteréről. A Nasty-ben pedig még a hardcore jellegzetes breakdown-jain túlmutató súlyosság is jelen van, ami már-már a doom műfaj belassult brutálisságáig is eljut. Ettől még a Nasty zenéje pattogós, zúzós, pogózós, de amikor breakdown-ok jönnek, ott kő kövön nem marad.
Matthi, a frontember olykor több időt töltött a kordonoknál, a közönséget fanatizálva és énekeltetve, mint a deszkákon. Folyamatosan hívta előre a rajongókat, nem hagyta, hogy mindenki egy helyben ácsorogjon, át akarta adni a bulihangulatot. Egyetlen gitárral is bődületesen szóltak, masszív hangorkánként sújtottak le a hallgatókra.
Volt idejük jó pár dalt előhúzni a diszkográfiájukból, szóval nem kellett túlságosan spórolósra venni a figurát, élőben pedig nagyon is jól működik ez a műfaj. A közönség is eszelős zúzást mutatott be a moshpit-ben, Matthi-ék igazán nem lehettek elégedetlenek. Ha ugrálni kellett, pogózni kellett vagy csak teli torokból üvölteni kellett, minden működött, az agyloccsantóan súlyos breakdown-ok súlyát pedig málhaként vonszolták a dalok. Jó előadást láthattunk tőlük, reméljük fognak még erre járni.
Voltak itt frissebben alakult formációk, a Nasty mondjuk 2004 óta szedi magára a rutint, de valahogy így is nyilvánvaló volt, hogy a Terror más ligában focizik a többiekhez képest. Pedig a zenéjük nekik sem túlbonyolított, túlságosan szerteágazó. Ugyanazokat a kidagadt erekkel üvöltős, betonozós, moshpit-ezős adrenalinbombákat zúzzák, mint a többiek, kőegyszerű riffekkel és témákkal, de valahogy a dalszerzésben, a nóták emlékezetességében magasan a többiek fölé emelkednek. Ez lehet az oka, hogy a los angelesi csapat mostanra tényleg egy neves intézménnyé nemesült a hardcore műfajban, koncertjeikre pedig egyszerűen képtelenség nem beindulni.
A napnál is világosabb, hogy Scott Vogel-nek a DNS-ében, vérében van a műfaj. Rendkívül szimpatikus volt, ahogy már a felvezetésnek bejátszott dalt is élte, dobolta a levegőben, miközben ott melegített a színpadon, vagyis neki ez tényleg a zsigereiből jön. A hitelesség és az elhivatottság innentől egy percig se merülhet fel kérdésként.
A hardcore mindig is az egyik legközvetlenebb műfaj volt a durvább zenei világban, Vogel többször is hangot adott annak, hogy kifejezetten zavarja a színpadot a közönséggel elválasztó kordon, sokkal jobban szereti a közvetlenséget, stagedive-ot, ha a közönséggel szinte eggyé válnak a faldöngető hangulatban. Pár színpadmászó, stagedive-oló így is meg tudta oldani a dolgot, de inkább a dühöngőben forrósodtak fel az események.
Az olyan dühös energiabombákra, mint a One With The Underdogs, Spit My Rage, Stick Tight persze elszabadult az őrjöngés a teremben, a rajongók teljes extázisban tombolták végig – lényegében az egész koncertet. Nem volt megállás, a Terror-nak nincsenek merengősebb, andalgósabb nótái, csak zúzósak és még zúzósabbak.
Előkerült a Hard Lessons is, amin meglepődtem, mert valamiért ritkábban játsszák, pedig az egyik kedvencem tőlük. Ma szerencsére hallhattuk. De nagy zúzást hozott az Overcome is 2004-ből. A program egyébként jórészt a régi számokból – ha úgy tetszik, a klasszikusokból – válogatott. Tehát 2013 utánról nem is hangzott el semmi, egyedül a 2022-es Pain Into Power albumról illett azért néhány frissebb szerzeményt felmutatni, ma a Boundless Contempt, a Pain Into Power és a Can´t Help But Hate fért bele.
De ezen túl csak a korai időszak meghatározó alapvetései pusztították a nyakcsigolyákat és a hangszálakat, mint a You´re Caught, a Life And Death, vagy az olyan együttüvöltős slágerpotenciálok, mint az Always The Hard Way és a Return To Strength.
Viszonylag hamar befejezte a Terror, talán még 22:30 se volt, mire levonultak a színpadról, de a 2-3 perces pusztítások miatt szerintem senki nem érezte úgy, hogy keveset játszottak. Szám szerint 14 dal hangzott el, vagyis a végére még belefért a Keep Your Mouth Shut és a definitív Keepers Of The Faith, így nem mondható, hogy spórolósra vették volna a figurát.
A csapat motorja egyértelműen Scott Vogel, de a többiek is nagyon odatették magukat, folyamatos volt az ugrálás, bólogatás, zúzás a színpadon. A hazai hardcore közeget pedig szerintem nem kell bemutatni, az ilyen koncertek mindig óriási beindulást hoznak itthon, a rajongók mindent megtettek azért, hogy Vogel büszke lehessen. A Terror a maga 2002-es megalakulásával nem mondható a hardcore műfaj stílusteremtőjének, de hogy a stílus egyik legütősebb koncertbandája, az biztos.