szerző: AndrásSebastian Bach, Extázis 2004. december 6., Wigwam
Kifejezetten szívmelengető látványt nyújtott december 6-án a Fehérvári út 202. és környéke: amerre csak a szem ellátott, hosszan kanyargó sorokban várakoztak az emberek, hogy bebocsátást nyerjenek a Wigwamba, ahol nem kisebb eseményre került sor aznap, mint a Skid Row egykori frontemberének első budapesti szólókoncertjére. Remélhetőleg a glédában állók is átérezték legalább egy kicsit annak nagyszerűségét, hogy ennyien gyűltünk össze Sebastian Bach tiszteletére, és elég hevületet nyertek a maguk számára, míg be nem jutottak a klubba hisz még mindig többre mentek így, mintha a tetűlassú beengedést, vagy a tolakodó gazemberek rendre felbukkanó rajait szidták, amivel legfeljebb a saját distressz-termelésüknek adtak löketet, nem pedig az események menetének.
A ruhatárban topogáshoz és a sörért való sorban álláshoz az egri Extázis húzta a talpalávalót, a körülményekből következően meglehetősen mérsékelt, de azért egyre fokozódó sikerrel: eleinte még csak a klub hátsó részébe szorulva figyelte őket a nagyérdemű, s taps is csak elvétve hangzott fel a szép számban érkező dalok nyomán, aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy gyűlt a színpad előtti tömeg, és sűrűsödött az összecsattanó tenyerek száma is. A banda végül is kellemesen kitöltötte a várakozás hosszú perceit alapra vett, vokálokban gazdag glam rock and rolljával, ami stílusát tekintve viszonylag jól is illett a fő attrakció elé, de azért az a következő dal akár LA-ben is születhetett volna szövegű konferanszot ki lehetett volna hagyni. Maradjunk annyiban, hogy mint előzenekartól, megfelelő produkciót hallhattunk ettől a bandától, se többet, se kevesebbet.
Sebastian Bach és szabadcsapata ócska szóviccel élve jött, látott, zúzott. Szó szerint hátrahőkölésre késztető volt, ahogy a fellépésük első pillanatában a félrelibbenő függöny mögül feldübörgött a Slave to the Grind speed himnusza: noha a hangzás meglepően kásás volt, a gitárok pillanatok alatt keresztül-kasul hasogatták a klub füstös levegőjét. Közben oldalt feltűnt Bach hórihorgas, helyben futva melegítő alakja is, aztán hirtelen két lépéssel a pódium közepén termett, mikrofonállványát egy mozdulattal elhajította a sarokba, késpengeszerű ajkain elterült a győztesek magabiztos mosolya, és végre megszólalt a Hang is, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy cseppet sem véletlenül telt tökig a mulató.
Ha lusta lennék, akár át is másolhatnám ide a nyári Twisted Sister-beszámoló Dee Sniderre vonatkozó részeit, Bach ugyanis pontosan ugyanazt az elementáris formát hozta, amit kollégája fél évvel korábban a PeCsa színpadán (márpedig rajtuk kívül nem sokan képesek ilyesmire). Megállás nélkül izgett-mozgott, végtelenül szívélyesen és lelkesen viselkedett, nem mellesleg pedig hatalmasakat énekelt na jó, a magasakkal néhol küszködött, de álljunk már meg, ez rock and roll, nem a Megasztár! A mikrofonzsinórt úgy pörgette a feje fölött, hogy a mellette álló Steve DiGiorgionak többször be kellett húznia a nyakát, amikor pedig a vége felé a Monkey Businessből következő musicalrészletnél (Time Warp) egy biztonsági nekiment egy nézőnek (ezúton is gratulálok), egyből leállította a műsort, szétválasztotta őket, és méltán óriási ováció közepette közölte: erre semmi szükség. Azért ha egy magafajta hétpróbás bajkeverő mondja ezt, azon már érdemes elgondolkodni, ugye?
Ha már felemlegettük, jegyezzük meg: akad még egy s más abban a bizonyos TS-beszámolóban, amit az énekesi teljesítményről elmondottakhoz hasonlóan ide lehetne copy-paste-elni, hiszen ez alkalommal is egy remek hangszeres szekció szolgáltatta az instrumentális alapokat (méghozzá semmivel sem kevésbé örökérvényű dalok csokrához), s a zenészek közül többen izmos vokálokkal is hozzájárultak a koncert nagyszerűségéhez. Ráadásul a frontember mellett ezúttal is a basszusgitáros vonzotta a leginkább az ember tekintetét, noha egész más okokból, mint amott: míg Animal Mendoza a sajátosan bumfordi, addig Steve DiGiorgio a nemegyszer már-már pimasz módon elegáns és technikás játékával hipnotizálta a közönséget, ahogyan tette azt a nyáron a Testament soraiban is. Természetesen külön szólólehetőséget is kapott ez az életvidám figura, aki az elébe nyomott mikrofonba nagy vigyorogva csak annyit nyögött bele: Whats up, bitch? ez alkalommal a sokat vitatott Subhuman Race-ről előkapott Frozenben villanthatott egy nagyot.
A műsor persze javarészt sőt, szinte kizárólag az első két Skid Row lemez dalaira épült, de világosan kiderült az is, hogy a többség pont ennek reményében zarándokolt el a Wigwamba aznap este: olyan dörgő kórus nyomta együtt Bach-hal a megfelelő helyeken a Big Gunst, a Piece of Me-t, az 18 & Life-ot, a The Threatet vagy az In a Darkened Roomot, hogy gyakran még ez a sokat látott figura is csak pislogni tudott. Az ő számára nyilván nem tétel egy wigwamnyi néző, játszott és játszik is ennél tízszer, hússzor is nagyobb tömegnek, és mégis: olyan őszinte döbbenettel hajtogatta, hogy Its unbelievable!, s olyan komoly lelkesedéssel jelentette be, hogy tizenöt évet várt rá, hogy kimondhassa Budapesten is: I am here!, hogy kétség sem férhetett a hitelességéhez. Ismét remekül vizsgázott tehát a hazai közönség, de hősünk is hatalmasat alakított, úgy emberileg, mint zeneileg, a kettőnek az eredménye pedig egy újabb emlékezetes este lett, amelyet több, mint felemelő módon zárt az I Remember You és a Youth Gone Wild kettőse, hetekig kitartó dúdolgatnivalóval látva el a hétfő éjszakába kirajzó rockandrollereket.
Egyszer végre nekünk is kijutott a szólóban villogó énekes-legenda lehengerlő produkciójából sőt, a bíztató hírek szerint legalább egyszer még fog is. Hogy aztán bekövetkezik-e a manapság már menetrendszerűnek mondható egymásra találás Bach és az általa egyelőre meglehetősen vehemensen szapult egykori zenésztársak között, az jelen pillanatban bizony tökmindegynek tűnik, hisz mi így is, úgy is jól járunk. Más meg nem nagyon számít, nem igaz?
12:46
