beszámoló [buli]  2024. október 24. csütörtök   07:28

nincsen hozzászólás

  Nagy várakozás előzte meg Des Rocs első hazai fellépését az Analog Music Hallban, ahol két kiváló zenekar, a Pistols At Dawn és a Moon Fever kísérte őt. A Pistols At Dawn eklektikus rockbandaként nyitotta az estét, míg a Moon Fever a motoros rock vadságával hozta a hangulatot.
  
  A Pistols At Dawn mindössze 30 perces műsort adott, amit a közönség inkább még csak ízlelgetett. Annak ellenére, hogy olyan zenekarokkal turnéztak, mint az Alter Bridge, a Mammoth és a WVH, most egy kicsit visszafogottabb fogadtatásban részesültek. Bár nem újoncok, és minden megvan bennük, ami egy jövőbeli áttöréshez kell, a zenekar sokszínűsége – a klasszikus rocktól a grunge-ig – talán inkább hátrány, mint előny volt ezen az estén.
  A zenéjük olyan, mint a lassan változó láva: idő kell hozzá, hogy teljesen kibontakozzon. A legjobb dalaik jelenlegi felállásukban születtek, ahol Adam, Will, Jon és Gabriel a hagyományos rockot a modern energiákkal keverik. A dallamos ének és erőteljes gitártémák kombinációja különösen a két záró számban, a frissen megjelent Not Sorry és Obsession kislemezeken érvényesült igazán. Ezt a fejlődést már a két évvel ezelőtti Ascension albumuk is előrevetítette.
  
  A Des Rocs bizony kiváló döntést hozott, amikor a Moon Fever-t választotta. A lazaság kézzel fogható volt, miközben a csapat 10.000 fordulaton pörgött és égett, pont ahogy egy ilyen bulinál kell. Nem tupírozták magukat, csak hozták a laza, de feszes show-t. Nem ecsetelném túl a dolgot, de Triston Bracht megjelenése a csapatban emblematikus volt: egyszerű hétköznapi cuccban, feketében, néhány kiló hajólánccal, hátracsapott séróval – motoros fazon szegecselt nadrágszíjjal és kesztyűben, laza eleganciával, és az a Jávor Pálos macsó bajusz, hát...
  Ehhez a show-hoz nem kellett több, mint ez a négyes, akik pontosan tudták, hogyan kell hangulatot csinálni. Na ők nem csak hold ezüstös fénye mellett, hanem mocskos ködös időben is meg tudják csinálni a hangulatot, oda és- vissza. Könnyed motorosok, akik a legnyálasabb tükör jégen is simán tövig húzzák a kart és gond nélkül célba érnek. Na pont ilyen volt a Moon Fever életérzés, akik a Johnnie Walker Blue Label whiskyt intravénássan nyomják. Fellépésük zavartalan, könnyed pörgés volt.
  
  A Seattle-i Moon Fever rockerei roppant közvetlenül kommunikáltak a közönséggel, hatalmas vehemenciával tolták arcunkba a fékezhetetlen R’n’R-t. Érzésem szerint Billy Idol vadsága nézett szembe velünk, amikor Dave nyakába veszi Trisont, vagy Triston egyszerűen a közönség közé úszik, vagy hatalmas ölelések az első sorban lévőkkel, az bizony az már egy forró R’n’R buli– minden adott volt ezen a bulin, amit vártunk, sőt több is. A földön térdepelés szinte már alap volt, és az a tagadhatatlan örömzene, ami lejött a színpadról, de nem csak én éreztem ezt.
  
  Az első pillanattól izzott a tér, és motoros hőseink néhány perc alatt megalkuvás nélküli hatalmas bulit csaptak. Triston Fever és a Moon Fever várakozáson felül szerepelt. Meglepő, hogy milyen vehemenciával vették be a színpadot és nyomták le a rövidke programjukat, ami az utolsó leheletig tartott. Hatalmas spiritusz van ebben a négyesben, és mi más adhatná vissza igazán a buli hangulatát és a közönség vérmérsékletét a legjobban, mint hogy a teremben lévők egy emberként ugráltak a Getting Loud, a Heavy Sad, a I´m Gone és a Forever Sleep dalokra, és a legvégén a Feels So Good-dal döngöltek át a szünetig.
  
  Des Rocs, a Rockville Centre-ből érkező est főhőse, egy minimalistán intenzív R’n’R Dream machine-nel robbant be. Vokálja Elvis és Freddie Mercury stílusát idézte, főként a hangszínében érződött ez a hatás. Gitárjátékában feszes, háromhangos alapokat épített fel, amelyeket sajátos stílusa színesített. Bár több áthallás is felfedezhető volt, Wayne-ben inkább Elvis reinkarnációjaként tűnt fel. Szenvedélyes hangja és karakteres mozdulatai új életet leheltek a zenébe, XXI. századi dinamizmussal tarkítva. Már az első két szám elég volt ahhoz, hogy a hangulat az egekbe szökjön, és ez a varázs a koncert végéig kitartott.
  
  A show pedig csak fokozódott, amikor a Used to the Darkness tovább növelte a feszültséget, mintha egy kazánt fűtöttek volna túl, amely már a vörös zónában táncolt. Nem is kell magyarázni, miért olyan keresett zenész Des Rocs: szeptember 14-én még az Egyesült Államokban játszott, de már 20-án Hamburgban kezdte meg európai turnéját, Budapest és Prága után pedig visszatér Brooklynba, hogy ott is egy hatalmas bulit adjon.
  
  Az Analog közönsége is teljes extázisba került, ahogy a falakat remegtették a dalok. Bár az In the Night belassulása kicsit kiesett az energikus sorból, a Natural Born Thriller azonnal visszahozta a hangulatot a megfelelő mederbe. Stadionhangulat és közönségordítás közepette zúgott tovább a show. Tagadhatatlan, hogy Des Rocs igazi karakter: a blues fájdalmas hangulatát és a R’n’R lendületét egyaránt magával ragadó élvezettel adja elő. A színpad szó szerint nyögött alatta, ahogy feszesebbnél feszesebb dalok követték egymást, mintha Elvis szelleme bújt volna bele a zenéjébe.
  Az este csúcspontjai közé tartozott a Maybe, I és a White Gold, valamint a Hanging by a Thread is, amelyek mind kiválóan hozták Des Rocs extrovertált glam-rocker stílusát. A Never Ending Moment könnyed lendülete és a I Am the Lightning súlyos döngölése sem hagyott alább a minőségből a koncert végén. A HVY MTL DRMR és a Let Me Live / Let Me Die pedig olyan súlyos döngöléssel zárták a bulit, hogy jobbat keresve sem találhattunk volna.
  Rocco 100%-on égette a színpadot, és nem csoda, hogy az európai turné után rövid pihenőt iktat be, mielőtt visszatér az Egyesült Államokba. Des Rocs vérbeli, szerethető zenész – ha teheted, mindenképp nézd meg!

Kulcsszavak:
  des rocs     moon fever     pistols at dawn 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás