beszámoló [koncert] 2024. augusztus 12. hétfő 10:02
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóMetalcore műfajok találkozása az Akváriumban: The Amity Affliction és Emmure 2024. augusztus 6. Akvárium
Augusztusban önálló turné keretében érkezett az Akvárium Klubba az ausztrál post-hardcore négyes, a The Amity Affliction, az Emmure és a Blacktoothed. Sajnos logisztikai okok miatt az utóbbi fellépését nem sikerült megtekinteni.
A The Amity Affliction műsorának fő gerincét a Let the Ocean Take Me című albumuk adta, míg a queens-i Emmure főként a Look at Yourself és a Hindsight albumokra építette repertoárját. Nem volt kérdés, hogy látni kell a két zenekart, akik műfajilag lényegesen eltérnek egymástól. Az Emmure kompromisszummentes, agresszív gitárjátékával bárhol lépjenek fel, meghatározó élményt nyújtanak.
Az elmúlt néhány évben nem volt uborkaszezon a metalcore, hardcore és a társműfajok képviselői között, legyenek azok ősmasszívumok vagy feltörekvő csapatok. Az esti felhozatal egyik csúcspontja a veterán, New York-i Emmure volt, akik nyolc album és számtalan tagcsere után még mindig a deathcore és metalcore határvonalán mozognak. Az évek alatt annyira bejáratott névvé váltak, hogy kortársaikkal, mint a Parkway Drive, Attila vagy Northlane együtt égették bele magukat a retinánkba. Remek ´inkubátorok´ is egyben, hiszen olyan csapatokkal turnéztak, akik szép lassan túlléptek az árnyékukon és megtalálták saját hangjukat. Volt szerencsém számos Emmure fellépésen részt venni, és ez alkalommal is hozták a szokásos formát. Annak ellenére, hogy az eredeti felállásból csak az énekes, Frankie Palmeri maradt, és a legrégebbi tag mellette a gitáros Joshua Travis, abszolút kompromisszummentes darálást láthattunk. Bár az Akváriumban a moshpit nem volt olyan intenzív, mint a Dürer Kertben szokott lenni, mivel itt komoly biztonsági gárda ügyel arra, hogy „senkinek se essen baja”, még így is élvezhető volt a bólogatás. Jobb helyeken alap a szörfözés és a színpadról ugrálás, de sajnos itt ez nem volt lehetséges. Pedig ez adta volna meg az Emmure fellépésének savát-borsát. Köztudott, hogy nem anti-sport embereknek való ez a zene, ahol minden is kevés.
Ahogy elkezdődött az Emmure-cunami, az sem volt semmi. A bemelegítő felütés, a Shinjuku Masterlord és a Smokey hibátlan választás volt. Sorra jöttek a (F)inally (U)nderstanding (N)othing, a Russian Hotel Aftermath, a Natural Born Killer, az I Thought You Met Telly and Turned Me Into Casper és még sok más dal. Szinte eszenciális unikumként hatottak a feszes, vibráló Children of Cybertron dalok, amelyek a fellépésük vége felé kaptak helyet. A zenekar 19-re húzott lapot, és a Solar Flare Homicide-dal koronázta meg a show-t. Igazi energiabomba, amit a videoklipjük tökéletesen visszaad.
A The Amity Affliction az elmúlt két évtizedben sikeresen ötvözte a metalcore kemény hangzását érzelmes, dallamos elemekkel, amit Ahren Stringer éneke lágyított meg. Ez a kettősség – Joel Birch brutális screamjei és Ahren dallamos vokáljai – tette őket népszerűvé, és biztosította, hogy dalaik szélesebb közönség számára is befogadhatóak legyenek. Ezt a kombinációt tovább erősítette a zenekar folyamatosan bevált receptje, amely során a dallamos metalcore elemeit breakdownokkal, groove-okkal és lírai témákkal fűszerezték.
Nem véletlen, hogy a nyári angliai és európai turné során a Let the Ocean Take Me című, meghatározó alapművüket jubileumi előadás keretében játszották újra. Az album éppen 10 éve jelent meg, és olyan meghatározó, gyakran hallgatott sikerdalok szerepeltek rajta, mint a nyitó Pittsburgh, a Don´t Lean on Me, a The Weigh Down és a Death´s Hand. Ez az album különleges helyet foglal el a zenekar történetében, hiszen a megjelenése óta meghatározó darabja lett a metalcore műfajnak.
A turné nem volt mentes a drámától: Ahren Stringer távozása megosztotta a rajongókat. Örök talány marad, hogy az alapító tagot valóban az alkoholproblémái miatt távolították-e el. Lehet vitatkozni azon, hogy etikus volt-e ez a lépés, viszont ha a legendás Lemmy Kilmistert nézzük, elképzelhetetlen lett volna, hogy fellépése előtt ne fogyasszon el 3-4 üveg Jack Daniel’s-t némi escort kíséretében. Ugye? Hallottam kritikákat is, miszerint Tim igazából nem kötődik a csapathoz, csak beugró. Ennek ellenére nem volt rossz, de egy kicsit olyan érzés volt, mintha Adidos cuccot hordana az ember – hasonló, de mégsem ugyanaz.
Ennek ellenére a koncert egészét nézve a zenekar sikeresen teremtett egy olyan emlékezetes élményt, amelyre a rajongók sokáig emlékezni fognak. A záró gondolatok, mint a legújabb It´s Hell Down Here (Not Without My Ghosts), valamint a 2020-as Soak Me in Bleach egy forró bulit hagytak maguk után. Reméljük, nem kell újabb hosszú éveket várni a következő produkcióra és Ahren Stringer visszatérésére, hiszen nélküle a zenekar dinamikája nehezen lenne ugyanaz.