beszámoló [fesztivál] 2024. július 29. hétfő 04:12
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRockmaraton 2024 (2. rész) 2024. július 11-15, Szalki-sziget, Dunaújváros
07.13 – szombat
Judas Priest. Egyszerűen megkerülhetetlen volt ezen a napon. Észrevehető módon meg is duzzadt a látogatók létszáma az esti órákra, ráadásul elég brutális módon. Mindez azt eredményezte, hogy az addig is gyengélkedő italos pultok teljes mértékben elestek, brutális sorban állásokra kellett számítani. Nekem a Hypocrisy koncertje konkrétan ennek esett áldozatul, mert Peter Tägtgren-ék programját konkrétan a sorból hallgattam végig. Pedig a svéd (melodikus?) death metalosok viszonylag ritkán aktivizálják magukat, a rendkívül keresett stúdiós szakember Peter-nek pedig ott van a szintén igen sikeres Pain is, szóval mindenképp meg akartam volna őket nézni.
A Hypocrisy pedig viszonylag rövidke, de jó programmal készült. A legrégebbi és legújabb dalokat egyaránt felvonultató Fractured Millennium, Adjusting The Sun, Eraser, Impotent God, Chemical Whore, Don´t Judge Me, Children Of The Gray, Fire In The Sky, The Final Chapter, Roswell 47 dalsorrendbe nem hiszem, hogy bele tudna bárki kötni. A csapat is alaposan túrt a színpadon, úgyhogy sajnáltam, hogy nem tudtam alaposabban részese lenni. Ráadásul ütköztek is a szintén ütős koncertbanda Evil Invaders-szel, de utóbbiakat nem túl ritkaság nálunk élőben látni, úgyhogy értük kevésbé fájt a szívem.
Még korábban a metal.hu színpadról szóló hol jobb, hol hervasztóbb muzsikák nem kötöttek kifejezetten le, de a Stress-be legalább pár szám erejéig bele akartam nézni. Szegény Lőrincz Tibit ki tudja, meddig láthatjuk még a színpadon – és a heavy metal egyik hazai alapkövének számító, legendás kitartással tovább éltetett Stress zenekar úgy gondoltam, megérdemel ennyi tiszteletadást.
Ráadásul a koncertjüket kombinálták a Metal Lady-vé (vissza)vedlett Bíró Ica közreműködésével, így tényleg győzött a kíváncsiság, hogy strandolásra indulva azért bekukkantsak a kísértetkastélyba.
Hát... Maradjunk annyiban, ha a Stress soha nem is tudott olyan sikereket elérni, mint az egyívású Pokolgép, Moby Dick vagy társaik, de Lőrincz Tibi mindig is a hazai heavy metal legendás alakja marad. Elnyűhetetlen, elpusztíthatatlan, aki tényleg az utolsó leheletéig a színpadon fog állni, ezt a hozzáállást nem lehet eléggé tisztelni. Ott van mellette a fiatalság, akik bár próbálkoztak, azért a koncert mégis eléggé esetlen, amatőr, pontatlan volt sokszor, de én tényleg nem vártam többet tőlük. Eszembe nem jutna egy olyan produkcióval egy mércére tenni, mint mondjuk a Judas Priest, vagy bármelyik itt fellépő nemzetközi szintű zenekar.
Bíró Icáról közismert, hogy komoly egzisztenciális gondokkal küzd, így nyilván nem derogált neki az apróért lehajolni és újrafelfedezni a saját maga Metal Lady-ségét. Nem vonom kétségbe, hogy továbbra is szereti a stílust és élvezi a rajongók tapsát és a felé áradó szeretetet (hiszen továbbra is egy szerethető személyiség. Nem tudom, hány éves – bocsánat, nem követek bulvárt – de az biztos, hogy kiválóan tartja magát), de hát nem véletlen, hogy akkoriban se futott be sikereket a Metal Lady-vel. A nosztalgia faktor volt a legnagyobb erénye ennek a bulinak és ez rendben is van így.
Ezen a napon a Sick Of It All is fellépett volna, de szegény Lou Koller rákos kezelése miatt ez természetesen elmaradt. Azt azért fájlaltam, hogy senkit nem szerveztek le a helyükre, a nagyszínpadon ráadásul 2 üres pozíció is ásítozott. Biztos sokaknak jelentett volna nagy dolgot ebben az idősávban fellépni, magyar zenekaroknak is, így sajnálom, hogy ez a lehetőség betöltetlen maradt. Így csak a Tyr melegíthetett be a Judas Priest előtt, akiket láttam már párszor korábban és bár valóban egyedi hangulatú, kissé kántálós, utaztatós jellegű északi zene ez, de hosszú távon nem köt le. Számomra inkább amolyan háttérzene a Tyr muzsikája, annak persze kiváló, de akik rajongóknak mondják magukat, bizonyára élvezték a Feröer-szigeteki banda előadását.
De azért nem titok, hogy ma mindenki a Judas Priest-re várt. Rob Halford-ék bomba formában vannak még ma is, a 2018-as Firepower albumuk a mai napig hivatkozási alap és az idei Invincible Shield album is van annyira jó. Talán előbbin több a karakteresebb nóta.
De hogy ilyen erőteljes, húzós, feszes, egészen lenyűgöző heavy metalt játsszanak még ma is a 70-es éveikben járó Rob Halford, Ian Hill, mint a Judas Priest alaptagjai, ez egészen elképesztőnek mondható. Persze ebben nagy szerepe van a náluknál egy generációval fiatalabb Richie Faulkner gitárosnak (illetve minden bizonnyal a koncerteken élőben gitározó, de a stúdiómunkában régóta oroszlánrészt vállaló Andy Sneap-nek is), így új lendület került a csapatba. Nem mintha a korábbi gitáros K.K. Downing elrozsdásodott volna (lásd jelenleg: KK’s Priest), Glenn Tipton-nak is csak az elhatalmasodó Parkinson-kórja szab határt, de a dalszerzésben továbbra is részt vesz. A Judas Priest tehát a példaértékű heavy metal zenekar, akikről bárki példát vehet, hogy kell 60-70 évesen is heavy metalt játszani.
Az érdeklődés természetesen óriási volt, így a Black Sabbath-os War Pigs intro után már mindenki extázisban várta Halford-ékat. Természetesen ők is elsőrangú hangzással robbantak be, úgy horzsoltak a heavy metal riffek, ahogy azt kell. Először Richie Faulkner prezentálta az új albumos Panic Attack pusztító riffjét. Mivel most már az eredeti gitáros duó, K.K. Downing és Glenn Tipton egyike sincs jelen a koncerteken, egyértelműen Richie vált azzá a gitárhős karakterré, amire egy Judas Priest-ben bizony szükség van. Pózok, gitárlengetés, a jellegzetes Priest-rugózás és persze az ízes riffek és szólók. Richie tényleg nagy energiát pumpált bele a zenekarba, szerintem bátran kimondhatjuk, hogy jelentős részben őmiatta szól ma úgy a Priest, ahogy.
A túloldalon Andy Sneap is hozta a kötelezőt. A közös egymás mellett gitározásokban, rugózásokban, szólókban ő is részt vett, de nem tolta magát különösebben előtérben. Nem tudom, mennyire tervez vele hosszú távon a Priest (egyszer már próbáltak visszalépni, egygitáros felállásra silányítani a Priest-et, de a rajongói felmorajlásra azonnal visszakoztak), és bár Andy nem csak a stúdióban, hanem élőben is remek munkát végez, szerintem a koncertekre kereshetnének egy extrovertáltabb, hasonló korosztályú, gitárhős kaliberű fickót. Egy ilyen karakter Faulkner-rel együtt magas szinten tovább éltethetné a Priest legendáját.
De persze a Judas Priest ikonikus karaktere Rob Halford. Mondhatnánk, hogy őnélküle nincs Judas Priest, de nem lenne igaz, mert bizony a „Ripper” Owens korszakban is elsőrangú dalokat és koncerteket adott a zenekar a rajongóknak. De Halford karaktere, a háttérből, sötétből előbukkanó alakja akkor is a hatása alá von mindenkit. A hangja továbbra is remek formában (ahogy a Beast In Black-nél írtam, a Judas-nál is ma valahogy kevésbé lehetett érezni a vokális mankót), persze néhol elharapja a sikolyokat, ügyesen optimalizál, de egyáltalán nem vette spórolósra a figurát. Rob bácsi bejárta az egész színpadot, a közönséggel is sokat kommunikált, sőt énekeltette is őket.
A legtöbb zenekar amolyan fesztiválbarát programmal érkezett – szinte csak a nagy klasszikus, minden rocker által ismert alapvetések, azonnal fülberagadós, együtténeklős tételek, amikkel nem lehet tévedni. A Judas Priest azonban bátrabban szemezgetett az életműből, vagyis a mindenki által várt slágerek mellett kevésbé nyilvánvaló darabokból is többet tűztek ma műsorra.
Az új albumot a nyitó Panic Attack mellett csak a koncert közepe felé előkerülő Invincible Shield képviselte, a You´ve Got Another Thing Comin´ és a Breaking The Law persze nagy együtténeklős sláger, de mondjuk akármekkora klasszikus és alapmű is a British Steel album, annak nyitószáma, a Rapid Fire közel sem nyilvánvaló választás. Mint ahogy a Riding On The Wind sem a Sceaming For Vengeance-ről. Ugyanerről az 1982-es korongról a Devil´s Child-ot az utóbbi években ugyan többször előszedik, de ezt sem nevezném „lakossági Judas Priest slágernek”. A Sin After Sin album nyitásához, a Sinner-hez egészen 1977-ig kellett visszaásnunk, de ezt a dalt is hallhattuk ma.
Vagyis mondhatjuk, hogy a Judas Priest műsorának lényegében a teljes közepe egészen bátor választás volt, hanyagolva a mindenki számára egyértelmű slágereket. De mégis működött a koncertjük, a rajongók falták ezeket a szerzeményeket is. Vagyis a Judas Priest bizonyította, hogy életművük valóban olyan heavy metal esszencia, hogy lényegében bármely időszakukat, a kevésbé nyilvánvaló dalokat is képesek koncertre vinni úgy, hogy a közönség élvezni tudja a bulit és ne csak zavartan a fejét forgassa. Én legalábbis nem láttam, hogy bárkinek megtört volna a lelkesedése a nézőtéren a kevésbé nyilvánvaló dalok blokkjában.
A koncert vége már természetesen az alapvetéseket hozta, amelyeknek azért jó eséllyel „illik” elhangozniuk egy Judas Priest koncerten. Bár a csapat 1986-os albuma, a Turbo elég megosztónak bizonyult a maga szokatlan hangzásával, a Turbo Lover-nek viszont hosszú idő óta bérelt helye van a műsorban. Az egészen ősi, 1976-os (!!) keltezésű Victim Of Changes is alapmű, pláne az a gitározás, amit itt Faulkner és Sneap művelt. A The Green Manalishi (With The Two Prong Crown) is közismert bulizós szám a Priest-től, a Painkiller-ről meg ugye ne is beszéljünk, minden heavy metalok egyik legalapvetőbb nótájáról.
A Painkiller is úgy szólalt meg, ahogy annak meg kellett szólalnia, Halford sem spórolt, úgyhogy kegyetlenül végigszáguldott a közönségen ez a klasszikus nóta. És ha már elég sűrűn felbukkant ma a Sceaming For Vengeance lemez, nem hiányozhatott persze az Electric Eye sem, az elmaradhatatlan The Hellion introval. Volt némi háttérvetítés a koncert folyamán, de azért nem volt ez annyira nagy volumenű, mint egy saját arénakoncerten.
A vége felé közeledve Halford persze nem rejtegette szemet gyönyörködtető Harley-ját a Hell Bent For Leather-re készülődve, amikor is egy kevésbé szemet gyönyörködtető nagydarab rajongó szárnyalt végig félmeztelenül a színpadon, mintegy pocakos bálnaszirénként, mielőtt a megrökönyödött biztonsági emberek utána eredtek. Emberünkben volt annyi, hogy ne teljesen meztelenül művelje a kis magánakcióját, úgyhogy ezen azért túl lehetett lendülni. A kis jelenet szerencsére semmi fennakadást sem okozott, a motoros himnusz felpörgette a közönséget, az össznépi bulizás pedig a Living After Midnight-tal teljesedett ki.
A Judas Priest-et egyszerűen nem lehet leírni, még ma is top formában vannak. Hiába került ki a csapatból K.K. Downing, hiába nincs már a színpadon Glenn Tipton, ezek a zenék, amiket az idők folyamán megírtak, a mai napig relevánsak. És a koncertező tagság tolmácsolásában, bivaly hangzással bizony ez még ma is a heavy metal topligája.
Nyilvánvalóan egy fesztivál programon a klasszikus időszak játszik főszerepet (mondjuk nekik még ezt is sikerült megcsavarni több, kevésbé evidens régi dallal), de simán megnéznék tőlük egy olyan saját koncertet is, ahol mondjuk csak a 2000-es évektől publikált dalokból válogatnak (a „Ripper” éráról nem is beszélve, de arra szerencsére létrejött a KK’s Priest formáció, amelyet egyébként idén Fezen-en láthatunk is!). A legritkább az olyan nagy, műfaji alapvetésnek tekinthető banda, akinél nem vág fancsali képet az egyszeri rajongó arra a konferálásra, hogy „most egy új dalunk következik”. A Judas Priest ilyen, és ez tényleg a legnagyobbak sajátja.
07.14 – vasárnap
Elérkeztünk az utolsó naphoz, ez pedig a nagyszínpadon főként a hazai rock nagyságoké volt. Moby Dick, Lord, Ossian, Pokolgép. De azért történt még egysmás. Például kicsit stílusidegenként jelen volt a Dog Eat Dog, az amolyan punkos, funkos, ugribugri hardcore/punk, vagy rap/rock csapat (kinek hogy tetszik), akik a 2000-es évek nu metal hullámában halmoztak sikert sikerre. De itt volt a Ratos De Porão is, Brazília nagynevű, a ’80-as évek eleje óta aktív hardcore/punk bandája is. Őket mindenképpen meg akartam nézni, mert voltak már itt egy korábbi Rockmaratonon, de akkor kihagytam a koncertjüket.
A tűző napra egyelőre viszont a Moby Dick kedvéért kezdtem csak kivonszolni magam, Smiciék klasszikusai jó ürügyet szolgáltatnak a bólogatáshoz. Valóban klasszikusokról beszélhetünk, hiszen a soproniak a legismertebb számaikat hozták el, amelyek közül a legfrissebbek is 2003-as keltezésűek. Pedig ha nem is sűrűn, de adogattak ki pár albumot azóta is, szerintem mutatóba pár újabb dallal adhattak volna egy frissebb ízt a programnak.
Nem mintha az Ámen, Na Mi Van?, Körhinta, Kiképzés, Kártyavár (na ez mondjuk szokatlan volt!), Ugass Kutya, Beteg A Föld, Ilyen Ez A Század, Gazember, Keresztes Vitéz dalokkal baj lett volna, de a kiszámíthatóságot kicsit meghaladhatták volna. Pláne, hogy most már Mentes Norbert helyett a „kis Smici”, Schmiedl Balázs hegeszt a a Moby Dickben is apja oldalán. Talán a nagy meleg miatt, de nem annyira éreztem a lendületet a csapaton. Enerváltnak se mondanám őket (pláne Gőbl Gábort nem, aki valóban példaértékűen pörgött, rohangált, zúzott a színpadon), a thrash-es tempókat is szépen elkalapálták, de ha mondjuk mellégondoljuk azt a színpadi produkciót és intenzitást, amit mondjuk a Destruction-től láttunk az első napon, akkor szerintem érthető, miről beszélek. Volt még egy rajongói leánykérés is a színpadon, ez volt a programjukban a legüdébb színfolt.
Ugyanezen a színpadon folytatódott a program a Lord-dal, akik szintén kb. minden Rockmaratonon fellépnek, mégis most néztem végig először a koncertjüket – magam sem tudom, miért. Nyilván a metalosabb, thrash-esebb lelkemnek kicsit más intenzitású zenék jelentik az adrenalinfröccsöt, de a Lord egy abszolút üde színfolt volt ezen a fesztiválon.
Oké, kicsit lassabb, dallamosabb, csúnyán fogalmazva öregesebb zene ez, mint a fellépők jelentős része (még csak ne is egy Mardukkal kelljen példálózni). De a Lord egész zenéjén és szövegvilágán annyira átjön a pozitív attitűd és életigenlés, hogy nem lehet nem szeretni őket és ezeket a dalokat. Az olyan szerzemények, mint a Szállj Szabadon, Nincs Bocsánat, Hargita, Kifutok A Világból. Engem Ne Várjatok, Egyedül, Itthon Vagy Otthon, vagy a Vándor, egyszerűen csak vidám, jó hangulatot teremtettek az egész közönségben.
Pohl Misi remekül énekelt, Erős Attila vidáman gitározott és billentyűkön Horváth Zsolt is igen lelkes volt. Persze kicsit szokatlan, hogy nem Gidófalvy Attilát látjuk a billentyűk mögött, ha eszembe jut az a szó, hogy Lord, nekem ösztönösen az ő harcsabajuszos karaktere ugrik be. De ez a felállás maximálisan igazolta életképességét. A közönséget nagyobb részt az idősebb generáció képviselte most, de az ő hangos énekükön és tapsviharukon megfigyelhető volt, mennyire pozitív élmény mindenkinek egy Lord koncert.
Kissé más vizekre eveztünk a Ratos De Porão-val, említettem fentebb, hogy idén őket nem akartam kihagyni. Nos, ők tényleg egy legendás csapat, akik ha nem is tekinthetők műfaji alapvetésnek vagy stílusteremtőknek, de Brazíliából indulva, különösen a korai ’80-as évek ottani mostoha körülményei között hogy fel tudtak törni (lásd Sepultura), az mindenképp megsüvegelendő. Pláne, hogy tucatnyi sorlemez fűződik már az életművükhöz.
Mindezzel együtt, engem különösen nem vert oda a koncertjük. Pedig abszolút lelkesek voltak az öreg dél-amerikai banditák, ment a zúzás, ugrálás, közönség hergelés. Le is játszottak jópárat a rövidke, esszenciális hardcore/punk arculcsapásaik közül. Lehet, hogy én a „kifinomultabb” hardcore-okhoz vagyok szokva, de nekem a példás zsigeriséggel együtt túl kaotikusak, zabolátlanok voltak a számok, João Gordo hisztérikus hangszíne se jött be. Így inkább a bakancslista kipipálására volt jó számomra ez a koncert.
Persze azt se mondanám, hogy rosszak voltak, igazából pont a hardcore/punk-nak azt a korai, nyers, kaotikus, hisztérikus időszakát jelenítették meg a színpadon, ami ugyanúgy megvolt mondjuk a Madball, a D.R.I. a Sick Of It All kezdeti érájában. Csak ők aztán képesek voltak felülemelkedni ezen, produkciós szempontból is előrelépni, és ezért tetszik, amit csinálnak. A Ratos De Porão-ban megmaradt ez a hisztérikus zabolátlanság, de a rajongóiknak talán pont ez tetszik bennük.
Folytatás az Ossian-nal a másik nagyszínpadnál. Rögtön ugorjunk is túl azon, mennyire megosztó még mindig az Ossian neve vagy mennyire nem – mostanáig 26 teljes stúdióalbum (!!) tanúskodik arról, hogy a zenekarnak még mindig van mondanivalója és zenéjük minősége és a koncertjeiken mutatott teljesítmény alapján egyszerűen méltatlan ma már a fikázásuk.
Ráadásul kikezdhetetlen képességű zenészek játszanak az Ossian-ban. Rubcsics Ricsi mindig is ügyes kezű, jó fantáziájú gitáros volt, ezt bizonyítja, hogy még saját szólólemeze is megjelent. Erdélyi Krisztián is régi bútordarab már a csapatban és a mai, remekül hangosított basszusjátéka szintén kifogástalan volt.
Kálozi Gergely dobos már 2012 óta az Ossian tagja. Vele iszonyú előrelépést tett a zenekar, hangzásban, intenzitásban, feszességben példaértékű, ahogy Gergő játszik. Dobolása élőben energialöketet ad a daloknak. Tavaly óta már itt van velük Ádám Attila billentyűs is, akit a Tales Of Evening főnökeként ismerhetünk. Ő egy abszolút pozitív, vidám karakter a színpadon, még a játékában kevésbé érzem, hogy többet hozzátenne a dalokhoz, de lehet, hogy csak a mai fesztiválprogram nem volt igazán alkalmas a kibontakozására.
Paksi Endre pedig ugye az Ossian szíve-lelke, motorja, zenei életműve példaértékű. Már csak ezért sem érdemli meg a finnyás hangokat. Amiatt meg pláne nem, ahogy a Lord-nál is említettem, az Ossian-nál szintén masszívan jelen volt az az életigenlő, pozitív, szeretetteljes életszemlélet, ami nem lehúzza a hallgatót, hanem felemeli.
Endre is számos konferálásban elmondta, hogy annyi szarságról lehetne beszélni, de ő minden ilyet inkább félre akar dobni és a pozitív, felemelő érzésekről akar énekelni. A dalok nagyobb része mind erről szólt. Voltak persze alapvető klasszikusok is, mint A Rock Katonái, Acélszív, Rocker Vagyok, de az Ossian nem kényszerült rá, hogy a korai időszak nosztalgiájából éljen. Bátran feltölthették a programjukat olyan 2010-es, 20-as számokkal, mint A Barát, Ahol A Szürkeség Véget Ér, Csak A Jót, Hetedhét Őrület, Továbblépni, Hangzavarban A Harmóniát, Lassan Ébredő, Ha Te Ott Leszel Velem, Célszemély, Soha Nem Lehet. És mindez tökéletesen, gyönyörűen szólt élőben is, példás fényjátékkal megtámogatva.
Nem muszáj szeretni az Ossian-t, nekem magamnak egyedül Endre hangszíne nem fekszik igazán a lemezeken, de élőben valahogy sosem volt mégse fenntartásom. De azt nem lehet mondani, hogy ne lennének ott a hazai heavy metal topligájában. Mert igenis ott vannak.
Ismét egy zenei ugrás, Dog Eat Dog. Valahogy az egész mai nap mottója ez lehetne, olyan csapatok adogatták egymásnak a színpadot, ahol a vidám hangulat, jókedv, életigenlés hatja át a zenét és ezáltal a rajongók szívét. Ennek a fajta, 2000-es évek elején népszerű bulis, deszkás, szörfös rap/rock/hardcore-nak szerintem a mai napig semmit nem kopott a hangulata. Még ha inkább ma már a 30-as generáció nosztalgiabulija is ez a műfaj, nem tudom elképzelni, hogy az olyan számok hallatára, mint a Pull My Finger, Isms, Who’s The King vagy különösen a Rocky, ne állna be bárki lábába is a boogey.
2016-ban már fellépett ugyanitt a Rockmaratonon a Dog Eat Dog, a fő különbség az, hogy azóta érkezett hosszú ideje várt új lemez is, így pár frissebb keltezésű dal is előkerült, mint a XXV, Never Give In, Bar Down, Lit Up. Sőt, egy Sick Of It All feldolgozást, a Just Look Around-ot is eljátszották, Lou Koller-nek ajánlva, sőt a gyógykezelés támogatására is megkérték a rajongókat.
Végtelenül szimpatikus csapat tehát a Dog Eat Dog és a bulihangulatot is tökéletesen megteremtették. Ezek az ugrálós, pogózós, vagy éppen elszállós partihimnuszok mellett a színpadi munka is elsőrangú volt. Különösen John Connor rapper/frontember ugrált jobbra-balra, pörgette a pólóját, vidáman biztatta a rajongókat a bulizásra. Ha már vidámság, Dave Neabore basszer arcáról vésővel se lehetett volna lemarni a vigyort – a szintén gumibolhaként pattogó basszer/énekes kirobbanó jókedvvel bulizta végig az egész koncertet.
Érdekesség náluk a szaxofon használata, amit ha jól értettem, most egy kis kerekfejű cseh fickó kelt, aki a legkevésbé sem volt rocksztár alkat. De ez talán nem is baj, hiszen a csajok előtt se biztos, hogy fel lehet vágni azzal, hogy „egy rockzenekarban szaxofonozok”. Az ő hangszerét sajnos ma nem lehetett igazán kihallani, de ettől még a Dog Eat Dog koncertje baromi hangulatos volt. Érdemes őket megnézni klubkoncerten is, biztos hogy kirúgják a ház falát.
A Pokolgépet még mindenképp meg akartam nézni, különösen hogy számomra itt debütált Bánhegyesi Richárd énekes, így nagyon kíváncsi voltam. Nem kicsi bakancsba kellett belelépnie, egyrészt ugye még a mai napig sokan Kalapácsot és a klasszikus időszakot sírják vissza, másrészt 20 évet töltött a zenekarban Rudán Joe, az ország egyik meghatározó rock hangja, közvetlen elődje pedig Tóth Attila volt, aki embertelen hangi adottságokkal és kirobbanó színpadi megjelenéssel talán a valaha volt legerőteljesebb hangot jelentette a Pokolgép élén. Na ezek után gyere ki a deszkákra a köztudottan kritikus rocker közönség elé...
Ricsi viszont egyáltalán nem volt megilletődve, és mint igen hamar kiderült, Kukovecz Gábor van már annyira rutinos róka, hogy ne nyúljon mellé. Sőt... Nem tudom pontosan megfogalmazni, de néhány dalnál kifejezetten feltűnő volt, hogy Ricsi hangjának van egy olyan tónusa, érces felhangja, ami kifejezetten Kalapácsra és a legklasszikusabb időszakra volt jellemző. Nohiszen... Akik a baromi unalmas „Kalapácsot visszázást” képviselik, most már leállhatnak. Még a bőrdzsekis kiállása és rövid, kétoldalt félrelógó haja is a nagyon fiatal Kalapács Józsefet idézi az archív fotók alapján. Persze nem állítom, hogy egyfajta Kalapács-kópia lenne Ricsi karaktere és hangja, mert ez ebben a formában nem lenne igaz, de szerintem kifejezetten jó érzékkel lett ő megválasztva a Pokolgép új frontemberének, mert egyszerűen minden megvan benne, ami miatt a rajongók befogadhatják.
A koncertet elnézve még valami eszembe jutott. A mozgását, gesztusait, meghajlásait tekintve arra gondoltam, kizárt, hogy ez a fickó ne egy színházi ember legyen, tuti hogy van valami színházas múltja. És valóban, Ricsinek volt színészi múltja, ezek szerint ez jól jött le.
És hogy jól szóltak-e vele a Pokolgép dalok? Természetesen jól. A zenekar csúcsformában van továbbra is, a Pokolgép stabil oszlopa, Kukovecz Gábor mellett Kleineisel Márk képviseli a dinamizmust a zenében, ma is elképeszt, amilyen vehemenciával, feszességgel, erővel és nem utolsósorban hajpörgetéssel dobol. Minden pillanatából, minden vigyorából lejön, hogy imádja, amit csinál.
Gitárszólókban lehetett számítani Kiss Zalánra is, aki 2011 óta a zenekar tagja, szóval ő is már nagyon jól tudja minden pengetésnek a helyét. Az örökké mosolygó Pinyő pedig elnyűhetetlen Kukovecz mellett, jól szólt az ő basszusgitárja is, úgyhogy minden dal úgy dörrent meg, ahogy kell.
Fesztiválprogram, szóval jórészt a nagy klasszikusokat énekelhette együtt a közönség Ricsiékkel, de azért volt pár szokatlan darab is. Az örökös nyitány Pokoli Színjáték szokás szerint berúgta a kaput, az Aki Másképp Él és a Vallomás viszont jól estek nekem – nem mindennapos, de nem is hanyagolt darabok, ma pont jó ütemmel találtak meg. Az Átkozott Nemzedék viszont nem túljátszott dal, a Totális Metál album egyik titkos favoritja. Az Így Szép Az Élet gyakran hallható Kukoveczéktől, mint ahogy az Az A Szép... című kis szösszenetet is rendszeresen előadják, a közönség nagy örömére.
Egyvalami nem hallható gyakran: vadiúj dal. Tóth Attila több, mint 10 évig volt a zenekar tagja, de csak egyetlen sorlemez készült vele, onnan is csak ritkán adtak elő 1-1 dalt. Bánhegyesi Richárdot viszont rögtön egy friss szerzeménnyel mutatták be, amit most élőben is előadtak – Petőfi Sándor: Nem Ért Engem A Világ versének megzenésítését. Remélem új album is érkezik mellé rövidesen.
A többi dal meg persze a rajongók által várt klasszikusok sora, mint az Ítélet Helyett, A Háború Gyermeke, Újra Születnék, Hol Van A Szó, Mindhalálig Rock And Roll. Remek előadás volt, jól szóló koncert, boldog rajongók, meggyőző bemutatkozása az új énekesnek. Van még a Pokolgépben potenciál és ahogy említettem, ideje már az új daloknak.
Egész délutántól lényegében talpon álltunk, úgyhogy nem állítom, hogy ne fáradtunk volna el a Rockmaraton végére. A mai black metal részleg nekem nagyrészt kimaradt, a már egész későn játszó Uada nevű formációnál akadtunk le még egy kicsit, akik tetőtől talpig kámzsában, ködgéppel, felismerhetetlenül reszelték a nyers black metalos, de olykor dallamosba is vegyülő éjfekete riffeket. Volt egy sajátos hangulata a zenéjüknek, nem mondom, hogy innentől nekiállok hallgatni, de ott és akkor jól eltalált.
Az utolsó nap már a hazaindulás ideje volt, úgyhogy erről már érdemi mondanivaló nincs. Arról viszont van, hogy a Rockmaraton újraéledt, mondhatjuk hogy teljes pompájában és ezért nem lehetünk eléggé hálásak. Kifejezetten méltatnom kell a koncertek megszólalását, a hangmérnöki munkát, a pultozáson viszont még azért lehetne javítani. Reméljük a szervezők is úgy érzik, hogy sikerült visszaszívni magukat a Covid időszak padlóra kerülése előtti állapotig és minimum hasonló színvonallal, zenei kínálattal folytatják, mint amit 2024-ben összehoztak nekünk.
04:12
