szerző: MorelloFive Finger Death Punch, Ice Nine Kills, Malevolence 2024. július 9, Papp László Sportaréna
Igen sok víznek kellett lefolynia a Dunán, mire sikerült eljutni addig, hogy az akkorra már világsztár szintre lévő metal zenekart, a Five Finger Death Punch-ot sikerült Magyarországra hozni. Bár Báthory Zoltán gitáros magyar származása miatt ez kézenfekvő lett volna, de valahogy a zenekar növekedési fázisában ezt nem sikerült összehozni, így mire a 2020-as első koncert megtörtént, a FFDP már slágerlistás zenekarnak számított az Államokban. Nem tudom, mik lehettek a gátló körülmények, de az akkori koncerten (amikor is a Megadeth-tel és a Bad Wolves-szal együtt lépett fel a csapat) olyan elemi erejű szeretet és hazavárás fogadta Zoliékat, hogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy innentől más időszámítás kezdődik a zenekar magyar vonatkozásában.
Ez így is történt, 2 évre rá máris jöttek újra, ezúttal az Ill Niño társaságában, és újabb 2 év múlva megint itt vannak. Az érdeklődés pedig töretlen, ezúttal is a Papp László Sportaréna adott helyet a koncertnek, mert a jegyek iránti kereslet nem érte be kisebb helyszínnel. A Sportaréna ha nem is teljesen telt meg, de kellemesnek mondható nézőszám uralkodott mindegyik szektorban, szóval indokolt volt ez a helyszín. A hangzás tekintetében meg főként, mert mindegyik zenekar vállalhatóan szólalt meg, az FFDP meg pláne lemezminőségben szólt.
Elsőként a Malevolence kapta meg a lehetőséget, hogy ekkora közönség előtt játsszon. Pontosabban ekkora még valamelyest foghíjasabb volt a nézőtér, inkább a későbbiekben kezdtek összegyűlni a látogatók. A brit modern metal/metalcore csapat többször járt már Magyarországon, de Alex Taylor énekes meg is jegyezte, hogy ekkora közönség előtt még soha. Így különösebb cicoma nélkül odatették magukat, zúzták egyik dalt a másik után.
A Malevolence zenéjében többféle hatás keveredik, de így összegyúrva jó elegyet alkotnak. A pattogós, breakdown-os, sokszor a Hatebreed-et idéző metalosan érces hardcore zúzás mellé Alex üvöltős vokálja és Konan Hall gitáros dallamos éneke társul. Utóbbinak is sokszor jut szerep, volt olyan dal, amit végig ő énekelt. Josh Baines pedig a műfajhoz képest szokatlannak tűnő, tekerős, olykor Dimebag-esen elnyújtott, sírós gitárszólókat vagy groove-os, málházós riffeket pakol oda, ahová kell.
Mindez mégsem eredményezett egy követhetetlen stíluskavalkádot, mert ezek az elemek szép organikusan fűződtek fel a csapat nótáira, így tulajdonképpen minden keményzene rajongó megtalálhatta a számítását velük. A betonozós, ugrálós hardcore rajongók, a hajpörgetős, gyors riffeket kedvelő thrasherek, a délies mocsárszagú, nyálkás témák rajongói és a dallamos metal kedvelői egyaránt találhatnak számukra tetsző dalokat. Fél órájuk volt, azt szerintem megfelelően kihasználták. Nekem tetszett, amit a színpadon hallottam.
Az Ice Nine Kills-re kíváncsi voltam, sokan dicsérik a bandát, de nekem még ez volt az első találkozásom velük élőben. Érdekes egy társulat volt, igazából kicsit többet is láthattunk a színpadon, mint egy sima koncert. Egyfajta színház volt már ez az előadás, ugyanis nem csak az egymás után következő zúzós, üvöltős, földig hajolóan breakdown-os, de dallamos énekben is bővelkedő számok előadására szorítkozott. De a jellegzetes horrorsztorik, legendás gyilkosságok megzenésítése egyfajta színi előadással is járt, mert a zenészek mellett gyakran különféle statiszták is felbukkantak a deszkákon, hogy vizuális megjelenítést is adjanak a sztorinak.
Nem mondom, hogy olyan óriási pluszt adtak ezek a gyakori kis közjátékok, de azért jó színezetet adtak a műsornak ezek a jelenetek. A lényeg azért mégis a zenén volt, az egységesen fehér szmokingban kiálló csapat ügyesen lakta be a nem kicsi színpadot, megfelelő hangzást is kaptak és a programjukat is jól válogatták össze.
Mindezzel együtt se volt ez amolyan extrovertált ceremóniamesterkedés, hanem (mondjuk az első blikkre hasonlóan extravagánsnak tűnő svéd Avatar-hoz hasonlóan) azért kőkemény metal volt ez a javából, horzsoló riffekkel, breakdown-okkal, üvöltős énekkel. Volt persze sok fülbe simuló, már-már poposan mézesmázos dallam, de mégse lett ettől még rágógumiízű pop-metal az Ice Nine Kills.
Úgyhogy jól felépített koncepcióval, jó vizualitással és nem utolsósorban jó dalokkal érkezett az Ice Nine Kills és ezzel a kemény, de ezzel együtt sok befogadható dallammal, dallamvezetéssel felépített nótáik szerintem sokakat meg tudtak találni.
Volt ma szó a texasi láncfűrészesről, a Bates motelről, Hollywood horror oldaláról és más jellegzetes amerikai horror témákról, filmekről. Minden szám előtt hallhattuk a narrációt, mi az ami közeleg. A jelenlévők lelkesen fogadta az Ice Nine Kills koncertjét, nem tudom hányan voltak, akik eleve ismerői, rajongói voltak a csapatnak, illetve akik a most hallottak alapján vették fel a hangulat fonalát. Mindenesetre szerintem meggyőző produkció volt, kiállásban is és zeneileg is. Bár már most is operálnak statisztákkal, talán ezt tudnák még grandiózusabban, a kis betéteken túl tényleg egyfajta színház jelleggel csinálni. Ezt tudnám elképzelni tőlük egy nagyobb mértékű szintlépésként.
A Five Finger Death Punch-ra pedig (ma már) elmondhatjuk, hogy hazajárnak ide – Báthory Zoli esetében ez szó szerint is érthető. Ivan Moody énekes el is mondta, ahogy ő szereti a saját hazáját, úgy szereti Zoli is Magyarországot, így nem csoda, hogy mindig egy kicsit különleges fellépések az itteniek. Zoli nevének skandálása sem hiszem, hogy más országokban felhangzik, itt ennek is speciálisabb jelentése van.
Idegenbe szakadt hazánkfia pedig nagyon komoly bandát rakott össze Ivan Moody-val és kezdetben szerény körülmények között, később szívósan, határozottan építkezve egyre nagyobb nevet és elismertséget szereztek maguknak. Bár valahogy sokak szemében illik utálni a Five Finger Death Punch-ot, mint amolyan (Báthory Zoli megfogalmazásában) „kapuőr”, vagy „belépő” zenekarok egyikét, akik a populáris zenén szocializálódott közeget is meg tudja szólítani, ezt valamiért sosem értettem.
Egyrészt, bár tényleg tele vannak akár a nagyátlagnak is befogadható, ragadós dallamokkal, refrénekkel a FFDP számok (miért is baj ez??), azért mégis horzsoló, szaggató gitárriffekken, tekerős gitárszólókon, üvöltős éneken alapuló metalzene ez. Másrészt miért is baj, ha esetleg nagyobb közönség által is fogósnak ítélt zenekar vonz be sokakat a rock/metal világába, akik nyilván nem fognak elsőre Meshuggah-t meg Mastodon-t hallgatni, de hát szerintem a nagy kritizálók is Offspring-gel, Linkin Park-kal meg Nightwish-sel kezdték. Szóval kellenek az ilyen zenekarok, akik képesek arra, hogy frissítsék, fiatalítsák a metalzene közönségét. Zoli is ezt mondta el egy interjúban.
A Five Finger Death Punch mára abszolút arénaérett zenekarrá vált, egészen természetesen lakták be a nagy méretű színpad adottságait. Ez elsősorban Moody-ra értendő, aki vérbeli frontemberként tényleg uralta a teret, minden gesztusára reagált a közönség. De a szintén jellegzetes karakter Chris Kael basszer is hol itt, hol ott bukkant fel, hol vokálozott, hol a közönséget biztatta, hol a basszust szaggatta vad szakáll-lóbálás közepette. Andy James gitáros szintén többet mozgott, talán pont Báthory Zoli volt az, aki szint mindvégig a kis emelvényére lépegetett fel és le, ő kevésbé járta be a teret.
A zenekari munka azonban mindannyiuk részéről kiváló volt, nem mellesleg kiváló volt a hangmérnökök munkája is, mert az összes szám kifogástalanul szólalt meg ezen az estén. Ez sokat dobott a buli élvezetén, minden harapós riff, minden extázisban énekelhető refrén, minden vad üvöltés, minden dobtéma erőteljesen hasított.
A program tekintetében is tudtak változtatásokat tenni a korábbi ittlétükhöz képest. Egyrészt most már kint volt az akkor még csak a kanyarban lévő Afterlife lemez, amiről rögtön kezdésként hallhattuk a Welcome To The Circus-t, majd a koncert vége felé az IOU-t. A kettő között lejátszott nóták tekintetében örülhettek a rajongók, mert volt slágerparádé is, meg voltak kevésbé nyilvánvaló, csemegének ható számok is.
Az eredetileg Rob Halford (Judas Priest) énekével színesített Lift Me Up például mindenképpen az előbbi kategória, de az And Justice For None albumról származó Trouble is úgy tűnik, kezd megkapaszkodni a koncertprogramban, a ma szintén előkerülő Sham Pain mellett. A ma egészen felülreprezentált Got Your Six lemezről abszolút működött a Wash It All Away és a remekül felépített Jekyll And Hyde élőben, legkésőbb ekkorra már mindenki teljes intenzitással tombolt és énekelt.
Emlékszem, a legutóbbi koncerten a levonulózene volt az amúgy rendkívül hatásos átiratnak számító The House Of The Rising Sun, ezúttal azonban élőben is bevetették és a hangulat fokozása érdekében ez jó döntésnek bizonyult. Ritkaság volt azonban a Salvation című korai dal, amit időtlen idők óta nem játszottak. Ezek a régi dalok bizonyították egyébként, hogy a Five Finger Death Punch már a legkorábbi időktől kezdve is abszolút tudatosan, tudatos dalszerzéssel építkezett, hiszen stílusban nincs annyira ordító különbség a régi és újabb keltezésű dalok között, csak ma már esetleg komolyabb stúdiómunkával, nagyobb rutinnal építik fel a nótáikat.
Vannak szívhezszólóbb, katartikusabb darabok és vannak direktebb, reszelős, zúzós, teli torokból üvöltözősebb tételek, mint mondjuk a most következő Burn MF, ahol Moody sikeresen provokálta ki a circle pit-et. Belefoglaltak némi dobszóló lehetőséget is a dalba, hogy az egyébként mindvégig feszesen, iszonyú húzással játszó Charlie Engen-nek is legyen kibontakozási lehetősége. Egyébként hogy ennyire jól szólaltak meg a dalok, abban Charlie dobmunkájának is nagy szerepe volt. Számomra még csak nem is volt semmitmondó a dobszólója, tetszettek az ötletei, nem is volt különösebben túlnyújtva, így engem személy szerint nem zökkentett ki.
Itt viszont egy érdekes közjáték következett, ugyanis Báthory Zoli nemrég ünnepelte a szülinapját, és ezt hol lehetett volna hatásosabban megünnepelni, mint a magyar közönség előtt? Moody előadott egy kis szívhezszóló beszédet, hogy mennyire fontos neki a Zolival való kapcsolat és barátság, hiszen ő volt az az ember, aki a legmélyebb életszakaszaiban is mellette állt. Mondjuk a „this is my last concert with Five Finger Death Punch” mondatnál szerintem az egész teremben megfagyott a levegő… Szerencsére egy kis hatásszünet után Moody mindössze azt mondta, hogy ez az utolsó koncertje anélkül, hogy fel ne köszöntené zenésztársát.
A fanyar humorú frontemberből mindent kinézünk, volt már hogy koncert közben jelentette be, hogy kilép a zenekarból, meg nagyon zűrös időszaka is volt, úgy tűnik mostanra összekapta magát. Ez nagyon jó hír, mert a színpadi beszédéből látszott, hogy a két alapító, Báthory Zoli és Ivan Moody között rendkívül szoros a kötelék, és talán ez a kémia lehet az alapja a FFDP zenei és színpadi sikereinek. Ha Moody kilépne, akármilyen jó hang helyettesítené, a zenekarban mindenképpen keletkezne egy űr.
Ma viszont tényleg az ünneplésen volt a hangsúly, nem is akárhogy. Moody ugyanis felhozatott a színpadra egy piros-fehér-zöld színű tortát és a gitáros felköszöntése után mindannyian falatoztak párat a színpadon. A frontember a közönséggel is előzékeny volt, ugyanis a tömegbe is beszórt némi adagot, úgyhogy aki szerencsés volt, szintén befalhatott egy kicsit Báthory Zoli tortájából.
Ezen kívül Moody a színpadra invitált jó pár kisgyereket, akik szintén kaphattak a tortából. A frontember kifejezetten kereste a hangot a fiatalokkal, hangsúlyozta, hogy rájuk is szükség van arra, hogy a műfaj tovább éljen, további rajongókat szippantson magába. Ők pedig épp ezen vannak ezzel a koncerten is. Ez is alátámasztja a fentebb említett „kapuőr” zenekar mondanivalót, amiről Báthory Zoli is beszélt.
Kissé sokáig tartott ez az ünneplős, sütievős blokk, de mivel ez a magyar koncert mindig is egy speciális esemény, szerintem senki nem bánta ezeket a nem mindennapi színpadi jeleneteket. Persze aztán folytatódtak a dalok is, a katarzist kiváltó Wrong Side Of Heaven-nel, majd zúzósabbra vettük a figurát a Hard To See-vel, a Got Your Six-szel és a már említett IOU-val. Ezek egyáltalán nem gyakori számok élőben mostanság, szóval különlegesnek is nevezhetők.
A ráadásra maradt az egyik legismertebb FFDP sláger, az egyik legkerekebbnek számító Americal Capitalist korongot egyedüliként képviselő Under And Over It és az legelső album két ékköve, a Never Enough és a Báthory/Moody páros által elsőként megírt, zseniális The Bleeding.
Ahogy említettem fentebb, a Five Finger Death Punch egy arénaérett zenekar és ezt ma tökéletesen bizonyították. Élt az egész színpad, alaposan belakta a csapat, soha nem volt olyan pillanat, amikor valami ne történt volna. Hol Moody csörtetett, ugrált jobbra-balra, hol keménykalapban, sétapálcával produkálta magát, hol baseball ütővel csapkodta a hangládákat. Máskor Andy James ragadta magához a figyelmet az egészen lenyűgöző szólómunkájával, de Chris Kael sem egy háttérbe belesimuló karakter. Ő is rengeteget mászkált, vokálozott, tombolt a színpadon, egyfajta második frontemberként Moody mellett.
Bár biztosan mindenkinek vannak preferált albumok és számok a Five Finger Death Punch diszkográfiájában, illetve kevésbé kedvenc lemezek és nem annyira az ízlésnek fekvő számok, ez a banda ma is bizonyította, miért van szükség olyan csapatokra, akik a szigorúan vett metal rajongók közösségén túl kicsit többeket is képesek megszólítani. Mert egy óriási élmény egy ilyen koncert, ami tele van energiával, adrenalinnal, dúdolható számokkal, tomboló és közösen éneklő rajongókkal.
Ha egy tizenéves vagy még fiatalabb jelenlévő ezt átéli, pláne hogy Ivan Moody kifejezetten hozzájuk is szólt, jó esély van rá, hogy egy életre megfertőzi az élmény. És mindezek ellenére sem válik rágógumivá a FFDP zenéje, szóval ha valaki esetleg a pop-metal kategóriát akarja aggatni rájuk, azért mégis erőteljesen az utóbbi felé húz az összkép. Báthory kemény riffjei, Andy James kimunkált gitárszólói, Charlie Engen határozott dobolása és kétlábgépei, valamint Ivan Moody üvöltései biztosan nem férnének bele egy külföldi bulizókat vonzó, zselézett hajú, köldökig dekoltált rózsaszín ingű selyemfiúkat vonzó, népszerű bulihely zenei kínálatába... És amíg ez így van, megnyugodhatunk.
08:07
