szerző: MorelloTool, Night Verses 2024. június 13, Papp László Sportaréna
Elkényeztet minket a Tool. A rocktörténelem egyik legkülöncebb zenekara nem az intenzív turnézásáról és még kevésbé a sűrű lemezkiadásáról ismert. Maynard Keenan-ék 1988-as megalakulásuktól kezdve mindössze 5 sorlemezzel rendelkeznek, a 2019-ben megjelent Fear Inoculum-hoz képest az eggyel korábbi 10,000 Days például 2006-os. A Covid időszak miatti turnémegborulások miatt a Fear Inoculum turnéjával 2022-ben értek el végül Budapestre. Most viszont az ő időszámításuk szerint fejvesztett kapkodásnak tűnő 2 éven belül máris itt vannak újra koncertezni. 2019 óta új lemezben persze ne reménykedjünk, így továbbra is a Fear Inoculum-mal a hónuk alatt érkeztek meg hozzánk ismételni.
Számomra a 2022-es volt az első élő találkozásom a Tool-lal és akkor egészen lenyűgöztek. Rutinos koncertlátogatóként nem kellett tátott szájjal rácsodálkoznom mindenre, de még számomra is újdonság volt az az audiovizuális megközelítés és az az élmény, amit a Tool koncertje jelentett. A 2022-es fellépés ültetett megoldása kissé szokatlannak tűnt egy rock koncerten, de mint kiderült, a Tool-lal egy este nem csak a zenéről, hanem egy komplett élményről szól, ami többet jelent annál, mint ugrálni, bólogatni, csápolni a színpad előtt.
Ugyanezt hivatott hangsúlyozni, hogy kifejezetten szigorúan tiltották a koncert közbeni fotózást, kamerázást. Ennek én kifejezetten örültem, mert utálom mások magasba lendített kijelzőin nézni, vagy azokat kerülgetve lesegetni az eseményeket és soha nem láttam értelmét huzamosabb ideig a telefonnal bohóckodásnak, a koncertélmény magunkba szívása helyett.
A felállás most nagyjából ugyanaz volt, mint 2022-ben. Vagyis nagy újdonságot nem jelentett, hogy ismét ültetett koncert történt és a fotózás, kamerázás ezúttal is tiltva volt. Állítólag a korábbi alkalomnál adódott pár elszigetelt problematikus helyzet néhány fegyelmezetlen/értetlen egyén miatt, de ma úgy vettem észre, a közönség mindvégig fegyelmezetten betartotta a szabályt. Sehol sem láttam a telefon „lidércfényét” világítani. Kivéve a legutolsó dalnál, de Maynard-ék már az elején elmondták, hogy azt szabad lesz filmezni, ha mindenki jól viselkedik.
Először még a kaliforniai Night Verses kapta meg a színpadot, egy fél órás bemutatkozás erejéig. A trió amolyan instrumentális progresszív metalt, post-hardcore-t, vagy a fene tudja milyen trendi kifejezéssel illetett zenét játszott. Vagyis éneket ne keressünk, de a dob, a basszus és a gitár sajátos, betonozó súllyal, bólogatásra ingerlő ütemekkel bíró összjátéka mégis igen sokfelé volt képes kalandozni. A gitár sokszor kapott effekteket, a nyivákoló, cincogó hangok, pedálozások olykor a Rage Against The Machine-es Tom Morello-t juttatták eszembe. De az ütemek se voltak sokszor egyenes vonalúak, könnyen emészthetők, ezért különösen az egészen eszelősen játszó dobosuk volt felelős. Minden témájába be tudott vinni valamilyen nyakatekertnek, oda nem illőnek tűnő, de valamiért mégis egybesimuló pörgetéseket, cinezéseket, tördeléseket. Hol felugrált a dob tetejére, hol hergelte a közönséget – teljes fordulatszámon pörgött a fazon.
Engem az ő játéka nyűgözött le a legjobban, de a többiek munkája is izgalmas és jól hallható volt a kifejezetten jól hangosított estén. Nem hallgatnék alapesetben ilyen zenét (bár lehet, hogy énekkel együtt jobban megtalálna), de ez a fél óra pont elég szórakoztató volt számomra izgalmas, odafigyelésre érdemes hallgatnivalóként.
A Tool koncertje pedig nagyjából ismétlésnek tűnt a 2022-es után, de gyakorlatilag mégsem. Amit én a legnagyobb hiánynak láttam, akkor a színpad köré félkörben egy hártyavékony függönyt húztak és a vetítés, vizualizáció ezáltal egészen 3D-snek tűnt, különösen egyedi élmény volt. Megkockáztatom, az egész koncerten ez vonta hatása alá legjobban az embert (a Tool egyébként is mindig híres volt a groteszk, ép ésszel nem nagyon felfogható, kifacsart mentalitású videóklipjeiről. Kisebb koromban még féltem is néhány klipjüktől, amik a szemem elé kerültek a korabeli zenei tévéken, haha!)
Ez a 3D-s hatás most nem volt, ezúttal „csak” egy hatalmas sima LED fal szolgáltatta a vetítést, hogy vizualizálja a csapattól megszokott fura, transzcendens zenei utazást. Valóban az volt ez a fellépés, Maynard el is mondta, hogy ők most egy utazásra invitálják a nézőket, ezért is kérik a telefonok elrakását, hogy minden az élményről szóljon. Csak az utolsó szám előtt „ébresztett fel” minket, hogy „welcome back!”
És persze a számok se ugyanazok voltak, mint 2 éve, hiába változatlan azóta a diszkográfia. Ezúttal is a Fear Inoculum képviselte a koncert gerincét és mindegyik megjelent albumukról hallhattunk nótákat, de a dalokkal kicsit variáltak. A Fear-es számokat hallhattuk legutóbb is, a Fear Inoculum, Pneuma, Descending, Chocolate Chip Trip, Invincible ezúttal is agyroppantó módon vonszolták át magukat a hallgatón. De ezúttal volt Jambi, rögtön elsőre, aztán Rosetta Stoned, volt Intolerance és Flood az első korongról (utóbbi nagy konfetti esővel), a Lateralus albumot a Schism és a The Grudge képviselte, az eggyel korábbi Ænima-t pedig a klippel megtámogatott Stinkfist.
A hangzás szerencsére lenyűgöző volt, a banda kiváló játékán kívül ez is nagyban hozzájárult a koncert sikeréhez. Szólt, mint az ágyú, keményen megdörrentek a dalok, de mindegyik hangszer, minden elszállós téma tökéletesen hallható volt.
Maynard a tőle megszokott módon mindvégig a háttérben volt, a reflektor se vetődött rá. Csak a dob mögötti emelvényen hol jobbra, hol balra vonult át és átszellemülten rugózva, onnan süvöltötte, énekelte effektek között a elvont sorokat, a hangja abszolút top formában volt.
A mai estén szerintem Justin Chancellor volt a leglátványosabb szereplő a színpadon, a basszusgitáros nagy bólogatásokkal, átéléssel játszott. A cucca jó vastagon szólt, minden döngetésébe beleremegett a gyomrunk, szóval tényleg jól volt hangosítva a koncert. Ezúton is gratula a hangmérnököknek.
Adam Jones ma valahogy visszavonultabban volt jelen a színpadon. Párszor az előtérbe lépett, de ő is sokszor csak úgy a félhomályban érezte jobban magát. A színpadon elhelyezett szintetizátort is alkalmanként ő kezelte. Jól szólt az ő gitárja is, de Justin basszusa erőteljesebb volt, szóval ma este mégis inkább az utóbbi adta meg a zenének a súlyt.
Danny Carrie szokott lenni még az egyik legméltatottabb tagja a Tool-nak, a dobos ma is eszméletlenül játszott. A tiszta, arányos hangzás szépen kiemelte az ő játékát, minden szokatlan tempója, cinezése, lábmunkája követhető volt. De akármennyire is legendás zenekar a Tool, úgy tűnik a zenéből mégsem lehet teljesen megélni, és Danny elvégezte a villanyszerelői tanfolyamot is. Legalábbis nem tudtam másra gondolni, amikor a Chocolate Chip Trip-nél a dobszólója mellett a dobcucc mögé felállított valamilyen potméteres, gombos, vezetékes berendezésen molyolt valamit, mindenféle túlvilági elektronikus hangokat kicsiholva. Aztán ebbe beszállt Justin Chancellor is, hogy a basszusgitárt tovább visíttassa, effektezze. Őszintén szólva ez a rész inkább idegesítő volt, mint szórakoztató. Akármilyen mágusok is a Tool zenészei, az ilyen kissé öncélú magánszámok szerintem hanyagolhatók lennének koncerten.
De összességében mégis minden igényt kielégített ez a zenei utazás, amit 2022 után most ismét láthattunk. A banda hektikus menetrendjét ismerve, ki tudja, mikor lesz legközelebb Tool koncert hazánkban, szóval mindenképpen jól tette, aki megnézte őket élőben. Nem könnyen befogadható zene, de aki rá tud érezni a Tool speciális dimenziókban szárnyaló világára, az átérezheti, hogy egy különleges élménynek volt része. Nem csak kifejezetten zenei, hanem úgy fogalmaznék, hogy audiovizuális élmény inkább egy Tool koncert. Bár a rajongók ilyenkor persze tűkön ülve várnak az új lemezre, Maynard-éknak remélhetőleg nem kell újabb 13 év egy friss dalcsokorhoz.
11:28
