beszámoló [koncert]  2024. június 13. csütörtök   00:00

nincsen hozzászólás

  A Winger zenekarnál nem sok mostohább sorsú rockbanda létezett. Hiszen hiába volt jelen náluk a kezdetektől fogva a lehető legmagasabb szintű zeneiség, dalszerzői képesség, technikai tudás, sokan elkönyvelték Kip Winger-éket az N+1-edik nyálas hajbandának, esélyt sem adva a csapat valódi zenei teljesítményére. Ez és sok más bizonyult akkora gátnak a Winger számára, hogy bár zenészkörökben mindig is elismerés övezte őket, de a „köz” előtt sosem tudtak olyan karriert befutni, mint amire hivatottak lettek volna. A ’80-as, ’90-es években még nagyban számított az egyes rock/metal alstílusok identitásképző és hovatartozást jelentő ereje, ma már sokkal átjárhatóbbak a stílusok, így talán a Wingert is képes ma már sallangoktól mentesen meghallgatni, megismerni az, akit érdekel.
  Pont ezekre a sallangoktól mentességre, vagyis önmagára a zenei élményre vágytak azok, akik az A38 hajót töltötték meg azért, hogy talán még utoljára megtekintsék a Wingert, ráadásul annak eredeti felállásában. A csapat ugyanis búcsúturnénak nevezi a mostani kört, vagyis hiába jelent meg a szokásukhoz híven minőségi zenét rejtő Seven című korong tavaly, a jelek szerint Winger-ként már nem terveznek hosszabb távú folytatást.
  
  Az eredeti felállás sem jött teljesen össze, mert a csapat magját jelentő Kip Winger (ének, basszusgitár), Reb Beach (gitár), Rod Morgenstein (dob) mellé sikerült visszacsábítani a kezdeti időkben szintén fontos szerepet játszó Paul Taylor billentyűst, aki gitárosként egyaránt jeleskedett. De John Roth gitárost végül Howie Simon helyettesítette, akivel persze szintén nem jártunk rosszul, hiszen kiváló képességű zenész.
  De ez az este mégiscsak a Winger-ről, annak múltjáról és jelenéről szólt, ha már jövőjéről nem is. Előzenekar sem volt, csak egy csordultig töltött A38 hajó és maga a zene Kip Winger-ék tálalásában.
  
  Jómagamnak már csak életkori okokból kifolyólag, illetve kissé más zenei érdeklődés miatt sosem volt kifejezetten radaron a Winger. Persze tudtam róluk, sőt 2018-ban láttam is Kip Winger-t a Sons Of Apollo előtt, igaz akkor akusztikus szetként. De ha már búcsúturné meg klasszikus felállás, azért mégis érdemesnek láttam megnézni élőben, mitől is volt olyan különleges a Winger a maga idejében a hard rock színtéren és mi jelenti azt a bizonyos mágiát, ami zenészkörökben legalábbis biztosan körebelengi a Winger-t. Nem is bántam meg.
  Az A38-on ugyanis ma minden tényleg csak a zenéről szólt, nem volt kivetítő, nem voltak effektek, nem volt semmi vizuális tuning. Csak ez az 5 fazon, akik kiálltak és zsigerből jövő rock/metal esszenciát nyomtak nekünk, olyan feelinggel, ami tényleg csak keveseknek a sajátja.
  
  Kip Winger először egy színes szemüvegben állt a mikrofonja mögé, ezzel és a basszusgitárjával kicsit úgy festett, mint Geddy Lee a Rush-ból. Annyi kapcsolódási pont talán tényleg lehet a legendás kanadai bandával, hogy a Winger-ben is a feeling mellett bizony számtalan olyan technikás, vagy akár elsőre egyszerűnek tűnő, de mégis nagyon komplex zenei megoldás van, ami miatt érdemes nem csak úgy hangulati szinten, hanem minden részletére odafigyelve hallgatni ezt a zenét.
  Ahogy a koncert alapján megfejtettem, a Winger titka abban rejlik, hogy a dalok nagy része kényelmes, hangulatos középtempóval, kellemesen befogadható, énekelhető dallamokkal operál. De mindenhol vannak olyan csavarok, olyan zenei megoldások, elképesztően virtuóz, technikás megoldások, ami miatt bőven több az egész valamilyen light-os rock lötyögésnél.
  
  Az szemmel látható, hogy a banda két frontarca Kip Winger és a gitáros Reb Beach, de a többiek sem sima másodhegedűsök. Paul Taylor nem csak a billentyűk mögött brillírozott, hanem gitárosként is megállta a helyét, sokszor előrejött az este folyamán a többiekkel együtt bűvölni a húrost. Rod Morgenstein pedig ízes játékkal kísérte a többieket, a dobszólóját annyira nem tartottam különlegesnek, a többiekkel jam-elős rész sokkal jobban tetszett, és látszott, hogy bizony a jazz-es világ se áll tőle távol (ismét egy Rush párhuzam).
  De a szólózásból kijutott Howie Simon-nak is, aki szintén lenyűgöző képességű, fürge ujjú gitáros, abszolút jól vette fel a fonalat stílusban, kiállásban a Winger tagságában. De a csúcs mégis Reb Beach volt, aki szinte összenőtt, együtt lélegzik a gitárjával. Hol a zakatolós riffek, hol az egészen boszorkányos szólók szinte irreálisan természetesen csúsztak ki az ujjai közül, csak hogy ilyen képzavarral éljek. Érdemes volt emberünk arckifejezéseit megfigyelni szólózás közben, teljes volt az átélés. Innen látszik, hogy ki az, aki egy igazi gitárhős ikon, akinek a feeling is áthatja az egész játékát és nem csak önmagában a jól megírt és jól előadott teljesítmény. Egyik számnál még szájharmonikát is ragadott.
  
  Kip pedig az egész este folyamán fantasztikusan énekelt, pedig említette, hogy kissé meg is van fázva. Nem csak karizmatikus frontember és kiváló énekes, de abszolút közvetlen, két lábbal a földön járó pali, aki még Rod beszámolása közben is gyorsan dedikált egyet-egyet az első soroknak, mielőtt belekezdtek egy nótába. Többször is hálásan megköszönte a közönségnek, hogy életben tartják az élőzenét, sőt magának a hangosító stábnak is külön köszönetet mondott. Nem felejtette el, hogy 2008-ban voltak itt a Winger-rel, pocsék hangosítással.
  Ráadásul Kip Winger frontemberként, illetve az egész formáció címadó-névadó arcaként nem volt mindig a fronton, többször is szerényen a háttérbe helyezkedett dohogó basszusgitárjával, hogy teret adjon Reb-nek vagy a többieknek a szólózásra. Gyakorlatilag mindegyik tag szólóban is megmutatta képességeit a koncert egyik vagy másik pontján.
  
  Az eljátszott dalok természetesen a Winger életmű legfontosabb állomásai, mind a ’80-as, ’90-es évek klasszikus, a csapat hírnevét megalapozó időszakából, mind a frissebb, modernebb szerzeményekből. Elsőnek rögtön egy új dallal indítottak, a Seven című tavalyi lemezről, a Stick The Knife In And Twist-tel. De rögtön utána máris elsütötték két alap klasszikusukat az első 2 lemezről, a könnyed, csajozós, vérbeli amerikai hangzásvilágú Seventeen-t és a Can´t Get Enuff-ot. Innentől a hangulat máris meg volt alapozva.
  Ha nem is lett mindegyik lemezük megidézve, a Down Incognito, Proud Desperado, Junkyard Dog, Hungry, Miles Away, Rainbow In The Rose dalokba így sem lehet belekötni. Eljátszották a Black Magic-et is, ami itt nem Slayer, hanem Reb Beach szerzemény, a gitáros egészen elbűvölő szólómunkájával. Reb Beach bizony az a gitárhős iskola, akikből 2000-es évek utánról már szerintem nem lehetne mondani senkit. Számtalan rendkívül képzett, technikás, elképesztő tehetség futkos mai is a világban, vagy akár csak önmagán a Youtube-on, de ez a veleszületett feeling az, amit nem lehet tanulni.
  
  A közönséget nem kellett biztatni az éneklésre. Látható volt, hogy bár hiába mostoha sorsú zenekar a Winger a hírnév tekintetében, az itt megjelenőknek sokat jelentenek ezek a dalok. Nem volt egy őrült nagy bulizás a nézőtéren, a színpad tekintetében is talán csak azt az egyetlen apró kritikát tudnám megfogalmazni, hogy lehetett volna kicsit intenzívebb, mozgékonyabb színpadi munka, de ezeket a dalokat a színpad mindkét fele átérezte.
  A szintén sokak által nagyra tartott Karma lemezt a Pull Me Under képviselte, aztán ismét a legelső Winger lemezhez kanyarodtunk vissza a Time To Surrender-rel és a Headed For A Heartbreak-kel. A legnagyobb bulizást és éneklést az Easy Come Easy Go hozta el a kettes korongról, én itt éreztem a hangulati csúcspontot. Ami aztán folytatódott a Madalaine-nel, a debütalbum nyitószámával, így adva keretet a búcsúkoncertnek.
  
  Azért a lelkes rajongók nem engedték Winger-éket ráadás nélkül haza, így a Blind Revolution Mad-re még visszajöttek, hogy ezzel búcsúzzanak a magyar közönségtől. A többiek levonultak, de Kip még mindig maradt pár dedikálásra és pacsira, szóval valóban testközeli élmény volt ez a Winger legjobb dalaival.
  Hiába búcsúkoncert így vagy úgy, egyrészt a rock műfajban tudjuk jól, mennyire lehet egy-egy „búcsúkoncertet” komolyan venni, másrészt ha így ebben a formában talán már nem látjuk együtt ezeket a fickókat, az egész biztos, hogy a zenéléssel nem hagynak fel, hiszen mindegyiküknek van még mondanivalója. Még ha a Winger karrierje sosem érte el azt a szintet, amit minden reális indok szerint el kellett volna érniük, a mai este és maga a közönség igazságot szolgáltatott ezeknek a daloknak.
  

Kulcsszavak:
  winger 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás