lemezajánló [nagylemez] 2001. február 5. hétfő 16:56
nincsen hozzászólás
szerző: milyGrencsó Kollektíva Plussz: 7 Ének az Utolsó Mohikánoknak Bahia
A lemez Az alapvetően jazztriónak számító Grencsó Kollektíva (Grencsó István: szaxofon, Benkő Róbert: bőgő, Jeszenszky György: dob) ebben a formációban Kenderesi Gabival (ének, hegedű) és Hajnóczy Csabával (gitár, sampler) tágul. A lemezen további „plusz”-ként közreműködnek: Gyulai Csaba, Koncz András és Mizsei Zoltán ének (a Voces Equales énekegyüttes tagjai), valamint DJ Mango (szkreccs) és DJ Shuriken (speciális effektek). Az öreg Amati tenor szaxofon és szoprán szaxofon mellett egyéb érdekességek is megszólalnak a lemezen: tilinkó, harmonikák, játékautó, rugósfoci és vesszők is szerepelnek. Felgördül a függöny Kezdetét veszi az előadás. A színpadon tragédia, 7 felvonás, összesen 11 jelenet. Forog a lemez, én becsukom a szemem, fájdalmas, szabadulni vágyó arcokat látok képzeletem színpadán, mintha szellemeikhez könyörögnének, mintha fájdalmaik lennének, tüzeket látok, rongyos, mégis magasztos ruhákat, térdelve síró asszonyokat. A jazz színház. Valami volt, már éreztem korábban is, hogy a jazz nem egy egyszerű jelenség. A 7 éneknél jöttem rá. Hogy színház. Én vagyok a függöny, bennem van a színpad, belém jönnek a hangok, és eljátszanak az agyammal. Próbáltam segítséget kérni az énekek címeitől, hogy a játék ne nagyon menjen félre, de nincsenek címek. Csak énekek vannak, mint az erdőben a fák, és úgy éreztem magam, mint Johnny Depp a Halott emberben, aki keres valamit, tart valahová, körülötte indiánok, fák, és lovak, ő pedig csak kóborol. Megértettem, hogy nem is kellenek címek, mert ennek a lemeznek én vagyok főhőse. Talán az utolsó hőse. Aztán meggyújtok két gyertyát, de szememet csukva hagyom, mert a lángokat így is látom, vagyis látásról már rég nincs szó, inkább arról, hogy érzem. Érzem a táncukat, meg a forróságot, az aurát a láng körül, megszólal egy szomorú cselló, mire felsír egy fájdalmas női ének, mintha gyermekét siratná, de csak félve, mert tudja, hogy egy nálánál nagyobb hatalom ragadta magához, az anyaságánál is nagyobb hatalom (mi lehet az, te jó ég? Hát létezhet ennél szentebb?). És akkor már nem tudom, hogy hála-éneket hallok-e, amely a fájdalom görcsétől remeg. Ez a lemez szomorú. Tele érzelemmel, a saját érzéseimmel, fájdalmaimmal, félelmeimmel. A szaxofon a józan ész, ami olykor felébreszt, néha elszakad valami, egy szentírás, és hallom, ahogy foszlanak lapjai, széttépik, szaggatják, és erre már a szaxofonnak sincs mondandója. Már csak a bőgő jöhet, meg a drum´nbass. Mély hangok keveregnek csukott szemhéjam mögött, nincs erőm kinyitni a szemem, elgyengültem. A színpad hirtelen mesebeli kőtemplommá változik, de lehet hogy ez is csak a játék része. Visszhangzanak az imák, különös, jámbor harmóniákban szólalnak meg, és verődnek vissza a szentséges falakról. Nincsenek szavak, vagy mondatok, csak egyetlen „jaj” hangzik. Ebben van benne minden. Megint más jelenet: mintha egy érett asszony acsarkodna férjével, talán a kétségbeesés, vagy a félelem gerjeszti a haragot, egyre dühösebbek, pedig most kéne igazán szeretniük. Mintha össze is verekednének a végére. De közben táncolnak, a szerelem táncát járják, táncolva verekednek. A hirtelen beálló csendben az asszony éneke hallik. Szomorú. Térdre esik. Vesszők suhannak hatalmas erővel, félek, hogy eltalálja a szomorú nőt. „Ne legyél olyan komoly! Mosolyogj, hé!”- mondja a halott gyermek bubájos hangján, de rájövök a csalafintaságra: csak most született meg. Eddig nem is élt igazan. Most azonban már szabad. Szkreccsekkel neveti ki a félelmet. Az anya még mindig sír. De már nem térdel. Táncol a tuz körül. Mikor a temetőhöz érünk, az élet temetőjéhez, éppen szertartás folyik: koktélkosztümöt, jóindulatot, almát temetnek. Mindent bedobálnak egy hatalmas sírba, ami csak belefér az életből. Köveket raknak halomba, talán a sírra, hogy ne legyen menekvésük az eltemetetteknek. Lassan vége a színdarabnak a fejemben, már csak egy végső dal, még néhány húron felcsendül a remény, újra a cselló, ringatnak egy testet, csak egy gyertya világít a színpadon, a szemem még mindig csukva. Valaki mélyeket sóhajt (lehet, hogy én magam vagyok?), együtt lélegzik a nagybőgővel, egy ütemben a vonóval. Sötét. Taps. Meghajlás. Az utolsó ének második jelenetére kicsődül a hatalmas nézősereg a színházból. Ez csak játék volt. Színjáték. Mindenki megnyugszik, és teletölti poharát vörösborral. Nekem is kiszáradt a torkom.
A lemezborító
„Olyan hirtelen változott meg minden. A nap nyugovóra tért, s mire felkelt, a végtelen préri helyén betondzsungelt talált. A szikla-keménységű házakban élő új, konok törzsek már nem beszélték a fák, füvek, hegyek, vizek és szelek nyelvét. A pénz és hatalom süket és vad démonainak pusztító szolgái leigázták, és a saját sivár képükre formálták a Földet. Utolsónak maradni inkább átok, mint érdem. Társai elmúlásának fájdalma egy darabig eltereli a mohikán figyelmét a körülötte fejtetőre állt világról, de aztán szembesülnie kell az ot körülvevő közönnyel, meg nem értettséggel. Egy napról napra csökkenő játékterű kultúra utolsó képviselői messziről felismerik és köszöntik egymást. Összekacsintanak buszmegállókban, kalapot emelnek egymás előtt a parkokban. Amikor kezet ráznak, szinte hallani a lovak szilaj dübörgését. Azonnal felismerik egymás nyomát a porban, egy fotón, vagy hanglemezen is. Tudják, már nem sokáig várat magára a nap, amikor egy letűnt törzs utolsó csatakiáltását hallatva, emelt fővel, teljes harci díszben vágtatnak végig egy valaha macskakővel burkolt hadiösvényen.”