beszámoló [koncert] 2005. január 9. vasárnap 12:55
nincsen hozzászólás
szerző: TompiUp To Vegas, SonicDollz, Yellow Spots 2004 november 27., Music Factory
Teljesen mindegy, hogy punkról, metalról, vagy grungeról beszélünk, ha valaki felmegy a színpadra, és gitárt fog a kezébe, az egész egyszerűen rock n roll, semmi más. Ez az idézet nem kisebb személyiségtől származik, mint Gene Simonstól, a Kiss magyar származású basszusgitárosától. Véleményem szerint sok igazság rejlik ebben a szentenciában, de gyorsan tenném hozzá, hogy örömtelinek tartom azt is, hogy vannak bandák, akik az igazi rock n roll szellemiségét zenéjükben is megőrzik. Ezen a rettenetesen hideg szombat estén három ilyen csapathoz volt szerencsénk.
Elsőnek ott volt mindjárt a Yellow Spots, akik az este legelegánsabb fellépői voltak. Ennek megfelelően a rock n roll legszolidabb ágát is művelik, lágyan duruzsoló swinget játszanak ugyanis, amelyre az este tiszteletére véres kesztyűt húzó Abberált abbé énekli death-gore bandákat megszégyenítő belezős, brutális szövegeit. Hogy stílszerűen fogalmazzak, vérbeli színpadi figura, ahogy egykorsósört ábrázoló nyakkendőjében, észveszejtő hangján tolmácsolja például a Feri, a szadista, a Hova lett a toalett?, vagy a Vidám gyilkos rekeszizmokat hűvösre tevő strófáit, arra csak a vérpezsdítő lehet a helyes jelző. Imázs tekintetében egyébként társai sem álltak rosszul, különösen a túlméretezett egyen-napszemüvegük volt csinos, amelyet szerintem eredetileg a városligeti Sztálin-szoborra terveztek. Nem hagyhatom szó nélkül a nagybőgőt sem, amelyen a húr-láb funkciót egy világító szemű koponya töltötte be. Zenéjükkel kapcsolatban azonban már felemás érzéseim vannak. A már említett csoda-bőgő, és az egy szem SG gitár zakatolásának ugyan remekül dolgozik alá Sleki iszonyatosan hangos püfölése, de a kéttagú fúvósszekció egyszerűen vérlázítóan hamis volt és pontatlan, összhangnak a nyomát sem lehetett találni fújdogálásukban. Maga a Cometsre hajazó színpadi mozgás, és a show egyébként frenetikus volt, amelynek számomra egyértelműen a Vérfertőzés Texas szélén volt a csúcspontja, már csak azért is, mert imádom a szám eredetijét (vagyis a Sweet Home Alabama-t).
A feldolgozások terén a SonicDollz folytatta a Yellow Spots által megkezdett gyakorlatot, sőt a rockabilly trió csaknem egész műsorát az átiratoknak szentelte. Lazán, nyeglén csaptak bele az AC/DC klasszikusába, a Hells Bellsbe, amelynek így, maximális fordulatszámra pörgetve ugyan elveszett az a jellegzetesen sötét hangulata, de kit érdekelt mindez, mikor olyan erő feszült benne, mint Elvis bármelyik Cadillacjében. Ugyanezt a tempót diktálta a DoorsBreak On Through-ja is, de a lángnyelvekkel, és dobókockákkal díszített bőgő csattogásának, és a dögösen pulzáló doboknak köszönhetően új lendület költözött a Eurythmics (később érkezetteknek Marilyn Manson) Édes Álmaiba, és a Sex PistolsAnarchy In The UK című számába. Hasonlóan tarolt az originál verzióhoz talán legjobban hasonlító Blitzkrieg Bop, amelyre bizony már bőszen ropták az Up To Vegas tagjai is. Saját számaik közül elreszelték az Over Me-t, amely refrénje alapján (Baby, baby, you drive me crazy!) nem valószínű, hogy az űrkutatók kongresszusának hivatalos indulója lesz, de ilyen hitelesen, ilyen érzéssel, mint ez a három belőtt sérós rongylábú, nem sokan tudják ma idehaza csípőből lőni azt a három hangot, amitől egyszerűen beindul a hallgatóság lába, és akaratlanul is táncolni kezd. Szerintem futószalagon tudnának ilyen dalokat gyártani, de mivel ebben a műfajban már nincs új a nap alatt, ezért más stílusok alapköveit táncoltatják meg egy kicsit. Ezzel pedig olyan bulit csapnak, hogy még az áramszünet sem vettette őket vissza.
Ez az apró kellemetlenség vagy három alkalommal az Up To Vegas koncertje alatt is bekövetkezett, ők ezt egy kicsit jobban zokon vették, de szerencsére nem rendeztek nagy jelenetet, és a közönségnek is egészen biztos más fog eszébe jutni e koncert kapcsán, hiszen már a csapat megjelenése is igen impozánsnak bizonyult. Talpig feketében álltak ki, merch-ládájuk pedig egy koporsót formázott, de az énekes, Dr Fummel mindezen túltett. Nagyon tudta, mitől döglik a légy, legalábbis ez derült ki abból, ahogy a beállást követően öles léptekkel végigsétált a Music Factory termében, és King Diamondot megszégyenítő ornátusában mindenkire vetett egy kedvesen gonosz pillantást. Ahogy pedig felpattant a színpadra, társai neki is láttak, hogy ránk zúdítsák punkstyle rock n roll műsorukat. Igen találónak érzem ezt a stílusmegjelölést, hisz a psychobillynél jóval keményebben játszottak, számos szerzeményük például simán lehetne része mondjuk a Motörhead repertoárjának is. A torzított nagybőgő, és az előadásmód alapján azonban kiderül, hogy ez a banda sosem érkezik meg a 21. századba, hanem megállnak úgy 1954 környékén. Persze kacsintgatnak a jövőbe is, ennek bizonyítékaként elhangzott egy Misfits-egyveleg is, amely számos sláger mellett tartalmazta az Astro Zombiest, és a Hollywood Babylont is, de a koncert vége felé terítékre került a Bibircsókosék Hammerje is, amely cseppet sem lógott ki a Black Jack és az Up To Vegas fémjelezte saját dalaik közül. Amelyek ugyan kicsit egyformák, de mint azt fentebb jeleztem, ebben a stílusban nincs új a nap alatt, de pont ettől olyan jó