szerző: MóniAkik házibulit csaptak az MVM Dome-ban: a Depeche Mode 2024. március 26.MVM Dome
A klasszikus brit csapat a 14. koncertjét adta kis hazánkban 2024. március 26-án, az MVM Dome-ban. Az este érdekességét részben az adta, hogy a tavaly júliusban nálunk is állomásozó Memento Mori turné sikere kapcsán, dupláztak a fiúk a népszerű helyszíneken, így természetesen Budapesten is. A banda azonos című, legutóbbi stúdióalbuma tavaly debütált, amelyben 2022. májusában elhunyt zenésztársuknak, Andy Fletchernek állítottak emléket.
A turnét világszerte közel két millióan látták. Az óriási sikerre való tekintettel meghosszabbították, 29 új európai dátum bejelentésével. Nem is teljesen követhető, hogy Dave Gahan és Martin Gore hogyan bírja ezt a tempót. A zenekar hamarosan a 45. születésnapját ünnepli majd. A körút így már a zenekar egyik leghosszabb turnéjává nőte ki magát, ami 110 állomást tartalmaz. Belegondolni is hátborzongató.
A Depeche Mode állandó zenészei mellett a koncerteken rendszeresen kiegészülnek Peter Gordinoval, aki a billentyűket kezeli és viszi a basszust, illetve Christian Eignerrel, aki a dobok mögött ül. A koncerten kifejezetten hangsúlyos volt a szekciója, szinte végig. Annak ellenére sem számítanak hivatalos tagnak, hogy mind a ketten közel 25 éve működnek együtt a bandával.
A svájci Hublot óragyártóval és a Live Nation Green Nation csapatával is együttműködnek, hogy közösen tegyenek a környezetvédelemért, csökkentsék a műanyag felhasználást, a hulladékok mennyiségét és segítsék az újrahasznosítást. Ez utóbbit nem volt nehéz kivitelezni, mert a banda nevével ellátott repoharakat mindenki kincsként szállította haza, így azokból nem lett szemét.
A nyári, szabadtéri koncerthez képest a Dome-ban, sötétben sokkal jobban érvényesültek a fények. A dobbal együtt jóval nagyobb teret követeltek maguknak. Gahan úgy sétált be, mint Al Capone, fehér zakó, fekete mellény, ing és nadrág, de szigorúan fehér, kopogós cipő. A zakó a fotósok kedvéért maradt az első két számra, de Gore akusztikus, zongorával kísért blokkja után (Home, Somebody) már csak mellényben tért vissza. Annak ellenére, hogy nem sokat beszélt a közönséghez, folyamatos interakcióban maradt. Belakta a színpad minden zugát, vitte a mikrofonállványt, kellette magát, mint egy rossz ribanc, és ennyi év távlatából, ez még mind jól állt neki. Magabiztos és energikus volt a színpadon, úgy tűnt, a gyász okozta sokkoló dermedtségen túljutott, és az életbe menekült előre.
A setlist 23 dalt tartalmazott ezúttal is, de nem hagyták változatlanul. Az eddig megjelent 15 stúdióalbumról nem nehéz válogatni. Egyik klasszikust cserélték a másikra. A legfontosabb üzenet - Fletcher emlékére szóló szerzemény - nem a World In My Eyes, hanem a Behind The Wheel volt, ami mögött az eredeti klip forgott, visszarepítve mindenkit a 90-es évekbe. A Black Celebration is óriási ovációval vitte a tömeget, a közönség szívesen énekelt, és a koncert teljes egészében aktív maradt. A csapat is jól tudja, hogy masszív rajongótábora van Magyarországon. Most azt láttam, hogy ezek a rajongók nem csak sokan vannak, hanem évtizedek óta, hűségesen kitartanak a zenekar mellett. Ezért cserébe, mindig azt kapják, amire vágynak. Mondhatnánk, hogy így egy koncert unalmas, de azt hiszem, ennek pont az a varázsa, hogy előre tudják, melyik dalban kell integetni, mikor, melyik refrént fogja velük Gahan énekeltetni, és ebben van egy csodás időtlenség. Van egy olyan kedvenc zenekar, amivel fel lehetett nőni, ami azóta is kísér egy életen át, és minden koncerten előadja az Enjoy The Silence című dalát, és ez a világ rendje. Ez utóbbinál a kivetítőn koponyák voltak láthatóak, rajtuk Enjoy felirat, amivel szótlanul is üzentek, hogy az életet addig igyekezzünk élvezni, amig van rá lehetőség.
A koncert megható pillanata volt, amikor Gahan Lottit köszöntette fel a szülinapja alkalmából. A szerencsés, első sorban álldogáló lány nem is tudta teljesen feldolgozni, hogy több ezer ember énekli neki a Happy Birthday-t.
A ráadásba négy nóta fért bele. Akusztikusan szólt a Condanation, majd visszaszaladva a nagyszínpadra, dübörgött a Just Can’t Get Enough. A Dome már szinte felrobbant a Never Let Me Down Again taktusaira, és utána a 21-re lapot húzva a Personal Jesus zárta az estét.
A Memento Mori albumról ismét 4 nótát tettek a repertoárba, amire mondhatnánk, hogy egy korong bemutatásához kevés, de ez pont így volt jó. Aki ott lehetett, biztosan kiszakadt a hétköznapokból, idő utazáson vehetett részt és nosztalgiázhatott kedvére. Ez talán minden, amit egy zenekar átadhat magából.