beszámoló [koncert]  2004. december 31. péntek   17:19

nincsen hozzászólás

  Nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül és szomorkodva áll a tény előtt, miszerint a tavaly egy kellemesen telt E-Klub előtt óriási sikerrel szerepelt, azóta pedig egy remek nagylemezt is megjelentetett Samael novemberi koncertjére alig egy maréknyi ember jött el. Noha nyilvánvaló, hogy az akkori és a mostani vendégzenekar (a Cathedral és a Flowing Tears) húzóereje egymáshoz nem is mérhető, és 2003 elején még nem is adták ilyen tempóban egymásnak a hazai klubok kilincsét a külföldi zenekarok, sokkal jelentősebb esemény volt ez annál, hogy ilyen gyér látogatottság mellett kerüljön megrendezésre. Igen rosszul járt, aki ezen a koncerten akart vagy kényszerült spórolni.
  
  Hazai részről az Autumn Twilight csatlakozott a fellépő bandákhoz egy felemelően színvonalas előadással. A helyszínre jellemző nagyszerű körülmények között mindig könnyen lemérhető, mire is képes egy-egy zenekar, a nyíregyháziak pedig itt is kifogástalanul teljesítettek. Komoly, odaadással teli előadásukban teljes pompájukban szólaltak meg nemrégiben megjelent első nagylemezük olyan dalai, mint az Accomplished, az Alienation vagy az Opening Third Eye, és egyformán remekül érvényesültek a metalos, a lebegős, és a pezsgő darkos témák is. Mindenféle hazabeszélés vagy részrehajlás nélkül is ki merem jelenteni, hogy bárhol a világban megállnák a helyüket ezzel a muzsikával az utánuk következő, Európát sokadszorra körbeturnézó német banda meg legfeljebb roadolhatna nekik.
  
  A Flowing Tears már harmadszor keresztezte élőben az utamat, s én egyre kevesebb türelmet vagyok képes mutatni irányukban. Elsőre még ugyan tetszegettek valamelyest (mikor a Voivodot készülök megnézni, általában kenyérre lehet kenni), másodjára azonban már otthagytam a műsorukat a felénél, és most is többször ki kellett mennem a teremből lehiggadni. Érdekes dolog, hogy pont ez a banda képes folyton a legjobb turnékra bekerülni (Therion/Voivod, aztán Tiamat/Moonspell, most meg Samael) - hiába jó ugyanis a kiadójuk, attól a zenéjük még egy kalap kutyagumit nem ér: egyetlen jó nótájuk van (Starfish Ride), a többinek azonban még a legnagyobb jóindulattal is a süllyesztőben a helye. Ennek ellenére is lehettek volna viszont szimpatikusak, de még a megjelenésüktől és a viselkedésüktől is viszketésem támadt. A két húros hangszert tiszteletbeli finn lovemetal szépfiúk kezelték, szenzációsan eredeti megjelenéssel: trapéznadrág, ezüstszínű flitterekből kirakott koponyával ékes izompóló, aminek akkora huzat van az ujjában, hogy a metróaluljáró elszégyellné magát mellette, és külön ékességként szép vastag fekete szemkontúr. Ráadásul mindketten egy ventilátorral szemben pengették a minimál-témáikat, főállásban pincérkedő hollywoodi statisztákat megszégyenítően gagyi bébi, miért hagytál el engem?-tekintettel a szemükben, közben úgy hajolgatva, mintha valaki valóra váltotta volna leghőbb vágyamat, és méretes záptojásokat hajigált volna feléjük. A zenéjükbe egyébként annyira sikerült beleélni magukat, hogy a másodperc törtrésze alatt észlelték, ha csak három hajszálukat nem lobogtatta szépen a ventilátor, és azonnal módosították ennek megfelelően a pozíciójukat. Örömmel közölhetem, hogy a pálmát ennek ellenére sem ők vitték, hanem az új énekesnő, aki olyan konferanszokat eregetett, mint pl. a következő dal a legújabb őőő, a Serpentine cd-nkről származik (az meg az eggyel korábbi album), vagy éppen We are Flowing Tears, from Birmingham, England, aminek kapcsán máig nem tudom eldönteni, hogy viccelt, vagy tényleg ilyen hülye, a zenekar ugyanis német. Még mielőtt az emlékekbe túlságosan beleélném magamat, és szívrohamot kapnék, inkább befejezem a velük kapcsolatos mondandómat. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ha legközelebb eljönnek valami zseniális banda előzenekaraként, érdemes lekésni a műsorukat vagy felkeresni a színpadtól legtávolabb elhelyezkedő söntést, amíg játszanak.

  A Samaelért persze akár több kutyaütő bandát is hajlandó volnék végigszenvedni főleg tavaly február óta, amikor a 2003-as esztendő egyik legjobb koncertjét csinálták meg számomra. A képlet idénre sem változott meg: rengeteg bandát láthattunk a hazai színpadokon a legnagyszerűbb produkciókkal, de a Samael még ebben a roppant erős mezőnyben is az élbolyhoz tartozik ezzel a november eleji bulival.
  
  Hajszálnyival talán még a tavalyi produkciójukat is sikerült túlszárnyalniuk, köszönhetően egyrészt az azóta megjelent nagyszerű Reign of Light albumról a szettbe került jópár dalnak, másrészt pedig annak, hogy az A38 még jobb koncerthelyszín, mint az E-Klub. A teljesítményük a múlt évben nyújtottnál nehezen lehetett volna jobb, hisz már az is maximális volt azt a kifogástalan színvonalat azonban erőlködés nélkül sikerült hozniuk ez alkalommal is. Játék tekintetében senkire sem lehetett panaszkodni a bandából, a kiállás ügyében pedig a Samael köztudottan az élvonalba tartozik a banda magját alkotó Xy-Vorph testvérpár miatt mindkét figura olyan karizmatikus egyéniség, hogy az embernek egyszerűen se kedve, se ereje másra figyelni (tegyük hozzá: szerencsére, ugyanis a szeme sarkából néha kénytelen-kelletlen kiszúrja, hogy baloldalon a basszusgitáros szerepében egy nagyon eltévedt figura ugrál cicanadrágban és atlétatrikóban). Vorph tavaly már egy székhez szegezve is az egyik legtökéletesebb frontemberként mutatkozott be, hisz gesztusai és a szúrós tekintete az átható orgánumával karöltve önmagukban is ördögien szuggesztív figurává varázsolják ezúttal azonban még széles, táncszerű lépéseket is lejtett, külön súlyt adva az egész hipnotikus előadásnak. Bátyja, Xy pedig a háttérben felváltva játszott a szintijein és a dobjain, előbbieken teljes átszellemültségben, utóbbiakon pedig kész extázisban néha akkorákat ütött, hogy abból egy baseball-pályán simán homerun lett volna. A látvány teljességéhez ismét méltó módon járult hozzá az egyszerű, de hatásos képsorokból összeállított vetítés és a fényshow is olyan dolgok ezek, amik nem feltétlen elvárásai az embernek egy koncert kapcsán, de a Samaelhez egyszerűen hozzátartoznak, kiveszik a maguk részét abból, hogy sose felejtse el az ember, hogy a svájciak fellépésén járt.
  
  Műsorukban legfőképpen persze az utolsó három lemezükre koncentráltak, habár a közepe felé két nóta (a Black Trip és a Baphomets Throne) erejéig a klasszikus Ceremony of Opposites anyagot is megidézték. Így élőben bizonyosodott csak be igazán, hogy a maga nemében mekkora slágergyár is a Samael: hát akkora, hogy már indítás gyanánt simán bedobhatták a Raint meg a Shining Kingdomot, aztán az Inch Allahot követően a Jupiterian Vibe-bal együtt az új album olyan húzótételeit, mint az On Earth, a címadó és a Telepath így is csak tökéletes dalaik maradtak a koncert másik felére is. Jött a Nautilus & Zeppelin, a Year Zero, a High Above, az Infra Galaxia és bizony az egész nem tűnt többnek, mint végigolvasni ezt a néhány sort, pedig máris a záró The Ones Who Came Before-nál tartottunk. Mivel azonban mind a közönségben, mind a zenekarban maradt még szufla bőven, kaptunk egy becsületes ráadást is a Moongate-tel, a The Cross-szal és a My Saviour-rel, amit követően aztán egy hosszan és zajosan zúgó outro és feszülten vibráló fények búcsúztatták méltó módon ezt a kifogástalan estét.
  
  A végén szinte úgy riadt fel az ember, mint valami igézetből, és távozóban csak pislogni tudott, hogy a banda által az A38 gyomrába varázsolt világon túl még mindig ott az igazi, ami egy csapásra még a szokásosnál is kicsinyesebbnek és tökéletlenebbnek tűnik. A Samael nagyszerűbb, mint valaha.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: