lemezajánló [nagylemez] 2004. december 29. szerda 10:23
nincsen hozzászólás
szerző: TompiWatch My Dying: Klausztrofónia Szerzői kiadás
A Rendszerhiba, és a Húsmágnes című EP-k után a Watch My Dying végre egy teljes hosszúságú albummal örvendezteti meg az extrém zenék hazai rajongóit. A lemezérett jelzőt ugyan már az említett művek idején, (azaz már egy jó ideje) kiérdemelte az esztergomi csapat, de a beszédes című Klausztrofóniát hallgatva úgy érzem, bőven megérte várakozni erre az elődeinél némiképp gyorsabban ható darabra.
Igen, ezúttal nincs szükség a Matematikai Képleteket és Összefüggéseket tartalmazó kézikönyvre, hogy eligazodjon a hallgató az aszimmetrikus ritmusok erdejében, és nem tűnnek öncélúnak az amúgy rendkívül szimpatikus témahalmozások sem, minden hangnak megvan a funkciója és szerepe. Örömteli viszont, hogy Gaobr szövegei továbbra is megfoghatatlanok, ha puszta racionalitással közelítjük meg, akkor előbb vagy utóbb (inkább előbb) egy hatalmas betonfalnak ütközhetünk. Tökéletesen illenek a zene tekert, csavart jellégéhez, és futurisztikus hangulatához, talán Geoge Orwell írt volna hasonlókat, ha pár hónapig egy Salvador Dali-múzeumba zárták volna. Szövegkörnyezetéből kiragadva persze mulatságosnak tűnhet a charma alakú tátongás, vagy a bifokális üveghegy, de ezzel a rikácsoló kántálással elővezetve, valamint a nyomasztó zajok, és préselő erejű riffek társaságában, már igencsak ráijesztenek a hallgatóra. Nagy szerepe van ebben persze a szikár, a szinte gépiesen dohogó hangzásnak, amelyben gyakran csak a már említett hangminták rejtenek némi dallamot.
A lemezt nyitó Idomtalanban is egy templomi orgona szólal meg a szigorúan őrlő gitárok mellett, a beteges kiállásnál pedig olyan effektek ütik fel a fejüket, amelyeket mintha a Csillagok Háborújából vettek volna kölcsön. Mindezekre is rátesz még egy lapáttal a nóta szólója, ez az egyetlen pillanat a dalban, amely érzéseket rejt. A Carbonra továbbra is a tébolyult acsarkodás jellemző, de már emberi dallamokat is hallani Veres Gábor torkából, jól is esik ez a lazítás a Klausztrofónia előtt, amely annak ellenére, hogy a jól ismert süss fel nap mondókát is sorai között tudhatja, egy meglehetősen komor szám. Az együttessel kapcsolatban igen gyakran felhozott Meshuggah párhuzam talán itt a legnyilvánvalóbb, köszönhetően a zakatoló, marcona riffeknek. A Nullpontot viszont semmilyen zenekarhoz nem tudom hasonlítani, csak szintetizátor, és gépek hangjai szolgáltatják a muzsikát az andalítóan énekelt szöveghez, amelyben az eső elveri az intézeti temetést. Ezt az indusztriál sanzon hangulatot nem más, mint a különféle mulatós műsorokból ismert Márió tangóharmonika-szólója teszi teljessé.
A némiképp vonszolósra sikerült Horizont 16:9 után következik az album egyik legjobb dala, a Technika Angyala. Két részből áll, a sejtelmes intrót követő második rész az, ami szerintem csúcspontja az albumnak. A nyitó téma körülbelül olyan hatást kelt, mintha a WMD széttört volna egy Haunted/Dew Scented jellegű riffet, majd saját értelmezésük szerint hegeszttették volna össze. Később persze a fent említett csapatok ritmusára váltanak, de csak azért, hogy a nagy thrash kalapálás után még fenyegetőbb legyen a Hitchcock filmek hangulatát idéző Túladagolt idő. Hallhatók benne vonósok, kései Ulvert idéző morajlások, és egy zseniális akusztikus levezető, amely meglehetősen bizarr kettőst alkot a dobgép püffögő ütemeivel. Hasonlóan szívderítő a folytatás is. A Nicht For Dem Kind disszonáns samplerekkel indul, majd szaggatott riffek, és szélvészgyors témák váltakoznak. A refrén itt is hátborzongatóra sikerült, a nyitányban fel-fel tűnő robothangok pedig megteremtik a tökéletes cyber-atmoszférát. Vonósokkal operál a Gyúlékony csíra is, doomosan gördülő, páratlan ütemei között kifejezetten pihentető a zongora hangját hallani. Az album a Nyers hátban éri el a végsebességet, bámulatos, hogy még itt, blast beat fokozatra kapcsolva is meg tudták tekerni a ritmusokat, és hogy úgy illesztették be a tiszta énekhangot tartalmazó, nyugodtabb részeket, hogy nem válik zavaróvá, és nem fékezi a dalból áradó energiát. Ahogy pedig ez az energia szép lassan eltűnik a szerzeményből, úgy folyik át a Nyers hát a Kék ég, zöld fűbe, ami nagyszerűen vezeti le a lemezt egyszerű, akusztikus akkordozgatással. Némi érthetetlen beszédfoszlány felbukkan itt is, de messze nem olyan felkavaróak ezek, mint a Klausztrofónia egésze, amely egy igazán színvonalas, igényes munka, nagyszerűen mutatja be Szép Új Világunkat