beszámoló [koncert]  2004. december 27. hétfő   12:52

nincsen hozzászólás

  Csak a hideg, és a szálingózó hópelyhek tarthatták vissza a ska rajongókat ezen a szombat estén, mert azt eleve kizárnám, hogy a zenekarokkal volt problémája a nagyérdeműnek. Az időjárás mellett mondjuk az időpont sem volt ideális, hiszen ekkor már minden rude boy és girl már azt számolgatta, hogy mennyit kell még aludnia a Toasters kultis bulijáig, amelynek már a híre is (teljes joggal) pole pozícióból startolt az év ska eseményéért. Pridigarij nem számít akkora legendának, mint Bucket Bobby-ék, de hangulatot ők is tudtak csinálni, az biztos.
  
  Ezt a hangulatot a Testi Egyenleg volt hivatott beizzítani. Nehéz dolguk volt, mert többen sörözés, borozás formájában inkább a belső fűtést választották, pedig erre a muzsikára nyugodtan lehetett volna akár helyben futni is, vagy csak egyszerűen nyomni a skanking néven elhíresült mozgást. Kedvüket így sem szegte semmi, bizonyíték erre az énekes őrült, katicabogarat formázó sapkája, amely csodával határos módon egyszer sem esett le a fejéről, pedig úgy tűnt a frontember társai helyett is mozog. Emellett persze kiválóan elszórakoztatott minket infantilis szövegeivel, amelyekben fura módon a szőrtelenítés volt a visszatérő, és a központi motívum. Mondjuk, én amondó vagyok, hogy aki a szövege miatt hallgat ska bandákat, az egyrészt megérdemli, másrészt az esetek 90%-ban maguk a csapatok is beismerik, hogy a zene, az, ami ebben a műfajban számít. Itt pedig minden a helyén volt, kellően húztak a tempók, kontrázott a gitár, recsegett a szaxofon, és futószalagon szállította a helyenként szinte Dolly Rollosan bugyi-lebegtető dallamokat. Szerencsére ezeket csak úgy mutatóba illesztette be a télikabátban játszó hangszeres gárda, sokkal otthonosabban mozognak a hagyományos ska közegben, jelzik ezt a kiválóan interpretált Ska-P átiratok is.
  
  Hasonló felségvizeken evez a Százhalombattáról érkezett Honeyball is, akiket nem mellesleg az After Crying zenekar egyik alapítója hangosított. Szükség is volt a szakember munkájára, hiszen már a színpadkép is arról tanúskodott, hogy számtalan hangszer jut majd szóhoz a produkció folyamán. A hagyományos dobok mellett kongák, és még egy zöld-arany-piros színekben pompázó, Bob Marley képével díszített zászlóval letakart DJ-pult is csatasorba álltak, az elmaradhatatlan fúvósszekció mellett. Mindezek tetejébe a mikrofont hárman ragadták magukhoz, ahol hagyományos dallamok, női vokálok, és persze a raga játszotta a fő szerepet. Zenéjüket nagyjából úgy jellemezném, mintha a Tigrisben megfordítanánk a ska és a reagge elemek arányát. Lendületesek, tökéletesen táncolhatók a témáik, a fúvósok pedig teljesen összhangban vannak, legyen szó akár a Fuck a Duckról, vagy a lazulós Ganja Smuglin-ról, vagy a pörgős Mónis songról. Az Inner Circle Sweat című agyonjátszott klasszikusát, pedig úgy írták át, hogy csak a lalalalázós refrénnél kaptam fel a fejem, és jöttem rá arra, hogy nem egy Honeyball műhelyében készült 2tone darabról van szó, hanem egy eredetileg lustán lüktető nótáról. Elhangzott még az elképesztő szövegű Metélős, és a Boccaccio is, amely sajnos nem a Dekameront dolgozza föl, de a csapat leggyorsabban rögzülő refrénjét birtokolja, igazi slágergyanús, populáris dallamokat tartalmazó nóta. Egy nagyon profi, céltudatos csapat benyomását keltette a Honeyball, érdemes velük hamar megismerkedni.
  
  A Pridigarij fellépése előtt sajnos nemcsak a színpad, de a nézőtér is kiürült, az utolsó busz vagy villamos csábításának engedve. Az a pár ember viszont, aki ott maradt, az egy hatalmas buli részese lett. Némileg ugyan megtévesztően hatott, hogy a frontember úgy nézett ki, mint aki Blues Brothers rajongói összejövetelről jött, és hogy zenéjük dinamikus punk, és kevés reagge hatással is bír, de ahogy a húrok közé csaptak, egyből nyilvánvalóvá vált, hogy melyik műfajhoz is húz a szívük. Minden dal úgy indult ugyanis, hogy a csapat tagjai ütemes ska-ska-ska skandálásba kezdtek, és úgy láttak a munkájuk érdemi részéhez. A gitárost leszámítva a zenekar többi tagja is frontemberként teljesített, a napszemüveges szaxofonos, a golfsapkás trombitás is elemében volt, a mikrofonfejű dobosról nem is beszélve, aki már-már szívet-melengető bumfordisággal csépelte a felszerelését, igaz táncolhatatlanná vált volna a muzsika, ha mondjuk Ginger Baker, vagy Brann Dailor pörgetései szolgálták volna az alapot. Ezekre az egyszerű ütemekre pedig nem kevés balkáni melódiát tartalmazó szólamok kúsztak elő a fúvós hangszerekből, amelyek a vokalista szlávosan dörmögő énektémái mellett a muzsika fő vonzerejét jelentették. Szövegeiket amúgy szlovén nyelven írták, de az olyan gyakran visszatérő toposzoknak köszönhetően, mint a rude boy, vagy a dance, elég gyorsan megtalálták a hangot a közönséggel. A legnagyobb ovációt a Ruszka-Muszka váltotta ki a maga tradicionális rock n roll sodrásával, de még ez a ráadásban megismételt darab is tartalmazott némi mulatós, Kusturica-hangulatot. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a dolgoztak már a szerb rendezővel, vagy a méltán népszerű Boban Markoviccsal.
  
  Nyilván nem fogja forradalmasítani a ska zenét a Pridigarij, de szerintem ők már akkor is boldogok, ha egyáltalán zenélhetnek.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: