beszámoló [koncert] 2023. november 30. csütörtök 06:48
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloFear Factory, Butcher Babies, Ignea, Ghost Of Atlantis 2023. november 22, Barba Negra
Kevés olyan hányatott sorsú metal zenekar van, mint a Fear Factory. Olykor egy lyukas garast se adott volna senki azért, hogy lehet még őket színpadon látni ezen a néven és hallunk tőlük új lemezt, új zenét. Az egyik fő töréspont a Dino Cazares gitáros / Burton C. Bell énekes tandem és a korábbi tagságot alkotó Raymond Herrera dobos / Christian Olde Wolbers basszer között zajlott jogi úton, ami önmagában elég volt ahhoz, hogy hosszú évekre parkolópályára tegye a zenekart, amíg a név feletti rendelkezés jogilag tisztázódik. A felgyorsult rockszíntéren ha egy banda nincs folyamatosan jelen, nem ad ki új zenéket, nem turnézik körmeszakadtáig, könnyen a süllyesztőben találja magát.
Majd miután a hosszas jogi csata nyugvópontra került, Burton C. Bell énekes is megpattant Dino Cazares mellől, így egyedüli alapító tagként Dino-nak az egész bandát újra kellett szerveznie. Ilyen körülmények között pedig emberfeletti vállalkozás visszakúszni arra az ismertségi, befolyási szintre, ahol korábban a Fear Factory tanyázott. Mert bizony olyan stílusteremtő lemezzel, mint az 1995-ös Demanufacture, amely a rideg, gépies, industrial hangzású metalzenék egyik alapműve máig is, nagy hiány lenne, ha a Fear Factory neve végleg eltűnne a színtérről.
A hosszas kavarások és casting után most 2023-ban új időszámítás kezdődött a Fear Factory-nál, amikor bejelentették, hogy az új énekes a színtéren meglehetősen ismeretlen, olasz származású Milo Silvestro. Eddigre a Burton-nel felénekelt Aggression Continuum album már megjelent, szóval az ifjú titánnak élőben volt alkalma bizonyítani, hogy képes belelépni nagy nevű elődje cipőjébe.
Márpedig az a cipő az utóbbi években nem volt annyira nagy, mondhatni baba méret... Mert hiába a színtér és a műfaj legendás alakja Burton C. Bell, aki emlékszik a 2012-es A38 bulira vagy a 2013-as FEZEN fellépésre, az tudja, hogy Burton élőben előadott dallamos énektémái már elérték a vállalhatatlan szintet. Így hát ha még nem is közvetlenül ez az ok vezetett a kiváláshoz, de Dino most egy teljesen tiszta lapot kapott, mindenféle megfelelési kényszer nélkül (a rajongókat is beleértve), hogy szabadon kiválaszthassa azt az énekest, akinek a produkcióját minden szempontból tökéletesnek gondolja. Így esett a választás végül Milo Silvestro-ra. Mindjárt kiderül, hogy jó volt-e Dino szimata...
Ami a helyszínre érkezve meglepett, hogy a Fear Factory a Barba Negra kisebbik, kék színpadán kapott helyet, pedig egy ilyen legendás bandának én simán megelőlegeztem a nagyobb színpadot. De úgy látszik, a sok év jogi csatározásai és tagság között már követhetetlen relációkban odamondogatós cicaharcok által megtépázott renomé a csapatot követők létszámát is leapasztotta. És mégis csak a ’90-es években csúcson lévő bandáról beszélünk, akiknél ugyan nem igaz, hogy a magnum opus-uk óta semmi értékelhetőt ne tettek volna le az asztalra, de nyilván más manapság Fear Factory rajongónak lenni, mint mondjuk 1995-ben. Azért a kék színpad nézőtere így is szépen megtelt, sőt a csapat be is mondta, hogy teltház lett, szóval utólag nézve megfelelő volt ide a helyszín.
Elsőként a Ghost Of Atlantis foglalhatta el a deszkákat, akik amolyan melodikusabb death metallal szórakoztatták a nagyérdeműt. A brit csapat csapzott viking harcosok gyülekezetének tűnt, a zenéjük is meglehetősen mogorva volt, de a dallamokban is bővelkedett. A színpadi lelkesedésen kívül sok minden nem maradt meg tőlük, eddigi 2 megjelent nagylemezüket, a 3/6/2/4 és a Riddles Of The Sycophants címűt viszont érdemes lehet meghallgatni a műfaj rajongóinak.
Az Ukrajnából érkező Ignea munkásságába belefutottam már korábban, de mind nekem, mind a bandának ez volt az első közös találkozásunk, ugyanis a csapat most járt először Magyarországon. Helle Bogdanova énekesnő el is mondta, hogy lenyűgözte a szomszédos ország fogadtatása és persze az ő helyében teljesen érthető módon nem felejtett el felszólalni a háború ellen és Ukrajna támogatásának érdekében. A csapat szintén a morcosabb, üvöltősebb irányból támadott, amiben Bogdanova is remekelt (kicsit a honfitárs Jinjer-t juttatva az eszünkbe, noha a Jinjer zenéje jóval összetettebb), de dallamos éneket is hallhattunk tőle – az elején még kicsit gyengélkedve, de aztán belejött.
Olykor hangsúlyos szerep hárult Jevgenyij Zhytnyuk-ra is, aki szinti-gitáron nyomult, néhány számnál ő is eleresztett pár futamot. Az így kicsit szimfonikus hatások felé is kacsintgató, de zúzós, riffelős, headbang-elésre ingerlő témák sokaságát is megvillantó nótáik szemlátomást működtek a publikumnál, mert a nézőtéren is sűrűn lendültek a hajak. A csapat jókedvvel, vigyorogva zúzta a riffgazdag muzsikájukat, Helle pedig olykor szinte táncolt, pörgött-forgott a színpadon, ő is átélte a showt. Nem mondanám megkerülhetetlen formációnak az Ignea-t, de az tagadhatatlan, hogy élvezetes koncertet láthattunk tőlük.
Tudom, hogy manapság a sok hópehely miatt már semmit nem lehet mondani, de a Butcher Babies bizony az a banda, ami gyakorlatilag a definíció szerinti „csöcsmetál” megtestesítője. Mert most rakjuk teljesen őszintén a szívünkre a kezünket: vajon ezzel a zenével tényleg kapott volna ekkora figyelmet és publicitást ez a banda, ha egy „szakmunkásbajuszosjózsi” üvöltözi a deszkákról pontosan ugyanezeket a sorokat? Szóval bizony a Butcher Babies azért keményen rájátszott Heidi Shepherd és Carla Harvey adottságaira, eleinte szégyentelenebb, később kevésbé explicit módon és bár igazi vad, zúzós zene az övék, de közel sem jelent olyan kiemelkedő, igazán emlékezetes dalszerzői teljesítményt, ami miatt annyira felkapnánk a fejünket, ha csak és kizárólag a zenét hallanánk. Carla és Heidi viszont a rendkívüli színpadi intenzitásukról is ismert, ez billentheti talán feléjük a mérleg nyelvét.
Ma este viszont csak egy „bébit” láthattunk, ugyanis Carla Harvey szemműtét miatt kénytelen volt kihagyni a turnét, így egyedül Heidi Shepherd-nek kellett helyt állnia a frontemberi poszton. És itt jön képbe az, hogy az amerikai származású bandáknak valahogy ösztönösen a vérükben van a szórakoztatás és a showműsor, teljesen természetesen árad belőlük olyan megragadó kiállás, amit nem lehet tanulni. És rá kellett jönnöm, hogy a Butcher Babies sikere is ebben rejlik és ez a siker bizony megérdemelt.
Továbbra is tartom, hogy maga a zene igazából nem annyira figyelemre méltó – amolyan zúzós, jellegzetesen thrash-es motívumokkal vegyített amerikai metal, amit sok hasonló ívású bandától hallani. Élőben viszont kicsit jobban működtek talán a számok, sőt többen a szövegeket is együtt üvöltötték Heidi-vel, szóval azért nem mondható, hogy ne lenne rajongóbázis.
A program java része az idei Eye For An Eye / ’Til The World’s Blind dupla lemezről ment, a régebbiekről csak a Monsters Ball és a Magnolia Blvd volt hallható. A csapat látható színpadi rutinnal rótta a köröket a deszkákon, Henry Flury gitároson, de még inkább Ricky Bonazza basszeron lehetett érezni, hogy igazán a színpadra születtek.
És hát Heidi, aki viszont tényleg elvitte a hátán az egész bulit. Nem csak arról volt szó, hogy őrült módon őrjöngött, hörgött, pörgött-forgott a deszkákon a hölgyemény. Ezt még egy kicsit túlkompenzálásnak is lehetett volna érezni. De tényleg mindent megtett a jelenlévők fanatizálásáért, a King Pin-nél például vad circle pit-et követelt meg a jelenlévőktől és az egyik fiatal srácot jelölte meg „pit master-nek”. Őt később is kifejezetten kereste a tömegben, biztos nagy élmény lehetett neki. A Last December-nél pedig egészen szívhez szóló monológot adott elő Heidi, hogy sokszor érzik padlón magukat, sokszor érzik azt, hogy talán nem is érdemlik meg, hogy itt legyenek, de a közönség lelkes fogadtatása és szeretete erősíti meg őket újra és újra, hogy érdemes folytatni.
Ráadásul Heidi nem egy megközelíthetetlen díva, hanem az egyik dalnál lemászott a színpadról, beállt a közönség közepébe és őkörülötte fortyogott a circle pit, miközben zúzott a nézőtér közepén. A koncert után is természetesen ott volt a merch pultnál és barátságosan fotózkodott, dedikált, beszélgetett bárkivel.
Szóval még ha elsőre némi jogos fenntartásunk is van a Butcher Babies-zel kapcsolatban, hogy azért a nőiségük erőteljes arcunkba tolása (na nem úgy... :) ) a felelős elsősorban a sikereikért, élőben bizonyították a rátermettségüket, koncertre valóságukat és a szerethetőségüket. Heidi-t különösen nagy elismerés illeti, hogy egyedül állta a frontot, az ő intenzitását elnézve belegondolni is kemény, mire képesek, ha mindkét amazon a színpadon van. Remélhetőleg Carla Harvey hamar felgyógyul, és bár a lemezeiknél nem indult be az inger, hogy muszáj legyen meghallgatni, az élő bulijaikat bármikor szívesen megnézem legközelebb is.
A Fear Factory-n is ott volt a bizonyítási kényszer, különösen Milo Silvestro-n, hogy vajon megfelelő módon tudnak-e megszólalni a dalok vele? Esetükben az a nagyon furcsa helyzet van, hogy szerintem senki a földön nem követeli vissza a klasszikus, legendás énekest, Burton C. Bell-t (már aki látta őket az utóbbi években élőben), pedig a régi nagy bandákon mindig nagy a reunion-párti nyomás. Így szerintem Milo-t mindenki nyitottan fogadta és úgy gondoltuk, Dino van már annyira régi, rutinos motoros, hogy nem fog mellényúlni.
Ez be is igazolódott, sőt azt kell mondjam, Milo Silvestro-nál jobb választás tényleg nem is lehetett volna. Az csak egy dolog, hogy az olasz srác kiköpött úgy néz ki, mint a fiatalkori Burton. Még a szőkített, oldalra lenyalt haja is ezt tükrözte. Ilyen cserénél persze mindig nagy dilemma, hogy a régi tag klónjaként szereplő figura a jó választás, vagy szándékosan valamilyen nagyon más karakterrel nyílik meg az út megújulni, szélesíteni a zenei lehetőségek körét?
De úgy gondolom, a közönség egyetlen tagja sem érezte úgy, hogy valami nagyon mást kellene hallanunk ahhoz képest, ahogy a Fear Factory-t megismertük. Mert Milo tökéletesen tolmácsolta ezeket a dalokat, úgy ahogy azok meg voltak írva és úgy, ahogy azt a rajongók is ismerik. Az ordítós és a dallamos részek tekintetében egyaránt.
A setlist szerintem kikezdhetetlen volt, valódi best of műsort nyomott nekünk a Fear Factory, monstre programot (17 számot!) és emiatt nem lehetünk elég hálásak nekik. Azért elsőre egy kicsit megijedtünk, mert a tőlük megszokott Terminator-os intro után adagolt Shock és az együtt üvöltős Edgecrusher meglehetősen bágyadtan szóltak. Nem volt mélysége a daloknak, szikáran, nyersen szóltak, hiányzott a dög – ez így nem volt az igazi.
Szerencsére a hangmérnökök nem ültek a fülükön és rövidesen helyre húzták a potmétereket. Csak egy-egy szám hangzott el a The Industrialist-ről (Recharger), a 2015-ös Genexus-ról (Dielectric) és a legfrissebb, még Burton énekével kijött Aggression Continuum-ról (Disruptor, pedig szerintem ez egy nagyon jól sikerült lemez, bele tudott volna férni még a műsorba 1-2 további nóta), az újkori slágernek tekinthető Powershifter pedig kegyetlen aprítást eredményezett. Legkésőbb eddigre a hangzás is helyreállt, végre azzal a vastag, öblös, pusztító hangzással szólaltak meg a dalok, ami a maximális hatást eredményezte.
Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy a koncert örömünnep volt az első perctől az utolsóig. Olyan kevésbé magától értetődő dalok is előkerültek, mint mondjuk a Freedom Or Fire, de volt Descent, Linchpin, What Will Become?, szóval azok a bombák, amelyek egyre jobban felforrósították a hangulatot.
Milio elmondta, hogy ugyan Dino ígéretet tett, hogy a nem vele készült albumokról sosem fog játszani élőben, de a rajongók vágyát ennél mégis magasabb rendűnek tartotta, így az (egyébként kiváló) Archetype album két örökbecsű tétele, a Slave Labor és az Archetype is elhangzott ma. Biztosan mondhatom, hogy szegényebb lett volna az este ezek a dalok nélkül, az Archetype végi „open your eyes” konkrétan libabőrös volt.
Na jó persze, a zenészek, meg az ő „énaztánsohatöbbet” ígéreteik... De azért Dino-nak tényleg kijár a tisztelet, mert Fear Factory néven kiadott, nem vele készült dalokat elhiszem, hogy nem tud magáénak érezni, de az, hogy képes annak belátására, hogy mennyire nagyszerű, közönségkedvenc szerzemények ezek, és emiatt képes az egóját is félretenni, ez azért egy emberi nagyságnak a jele!
Innentől már bátran mondhatjuk, hogy a klasszikusoké volt a főszerep, az első albumot, a Soul Of A New Machine-t képviselő, Martyr, az etalon album címadója, a Demanufacture és az ugyaninnen származó Zero Signal, a Fear Factory karrierjének alapvetésének számító Replica és a koncert végi átszellemültséget sugárzó Resurrection-nél tényleg nem tudnék jobb válogatást elképzelni.
A Resurrection éteri hangjai sok rajongó számára jelentettek csúcspontot, így abszolút nem meglepő, hogy a koncert végeztével csupa fülig érő vigyort, felszabadultságot lehetett látni a nézőtéren. Régen járt már nálunk a Fear Factory, de nem csak emiatt, hanem az egész este hangulata, az elsőrangú dalválogatás és nem mellesleg a bivaly hangzás miatt ez egy nehezen felejthető estévé vált.
És persze Milo Silvestro miatt is, aki bizonyította rátermettségét. Elsőrangút alkotott az ének terén, persze a dallamos éneke neki is széjjel volt effektelve az éteri hangzás elérése érdekében, de ez mindig is a Fear Factory jellegzetessége volt, szóval nincs is ezzel semmi baj. A mindvégig vidám Dino mellett a másik „mehikánó”, Tony Campos basszer is rutinos róka már a színpadon, az ő jellegzetes fazonja is sokat hozzátett a színpadképhez.
És mindenképpen ki kell emelni a Pete Webber dobost, ő ült most ugyanis a dobcucc mögött, sajnos méltatlanul kevés megvilágítás, reflektor mellett. De amit a fazon leművelt, az nem volt evilági! Aki ismeri a Havoc-ot, Pete old school thrash metal bandáját (ajánlom amúgy mindenki figyelmébe!), ott is elképesztő, amilyen vehemenciával és technikával püföl a fazon. De a Fear Factory jellegzetesen dübörgő, szaggatott kétlábdobjai, a tűpontos tempók és a finom cinezések nem kevéssé járultak hozzá a brutálisan megszólaló koncerthez. És persze a hangmérnökök munkáját is megilleti az elismerés.
Ha ezt visszatérésnek lehet nevezni, akkor bivalyerős visszatérést láthattunk a Fear Factory-tól, hiba volt erről a buliról lemaradni. Nagyon remélem, hogy a sok éves jogi kavarások után Dino most már teljes fordulatszámra kapcsol, és legközelebb nem kell ennyit várni rájuk, mert a mai produkció és színvonal alapján én bízok benne, hogy ha legközelebb jönnek, már a nagyobbik színpadnyi érdeklődő fog rájuk lelkesen várni.
06:48
