beszámoló [koncert]  2023. november 24. péntek   07:14

nincsen hozzászólás

  A Halocene tipikusan 21. századi karriert futott be. A csapat a Youtube videóival kapott egyre nagyobb népszerűséget ismert rock/metal előadók feldolgozásaival, sokszor más ismert Youtube-os énekesnőkkel kollaborálva. Így értek el egyre nagyobb figyelmet, ami odáig vezetett, hogy végül önálló turnéra is indulhatott az Addie Nicole Amick énekesnő, a gitáros és egyben a férje Bradley Amick és Joe Polizzi dobos alkotta csapat. Nálunk Magyarországon már másodszor jártak, én pedig most jutottam el először a bulijukra, így kíváncsi voltam, milyen ma egy Youtube-ról kinőtt formáció.
  Az előzenekarként szolgáló HAWXX-ről lemaradtam, így már a Halocene logó világított a háttérben, amikor megérkeztem. Az Analog Hall-ban kellemes létszám fogadott – ha nem is telt házat, de meggyőző számú érdeklődőt mozgatott meg az amerikai csapat. Basszusgitáros nélkül álltak a színpadra, így dob, gitár és persze Addie szolgáltatták a talpalávalót, elsőre egy saját számmal, a Maleficent-tel. Rögtön másodikként érkezett a Rage Against The Machine klasszikus, a Killing In The Name, ami mindenhol képes azonnal beindítani egy rockbulit. Ennél az egy számnál éreztem azt, hogy nem igazán fekszik a csapatnak. Addie nagyon jó énekesnő, remek hangterjedelme van, de ez a RATM dal nem erről szól és valahogy azt a zsigeri groove-ot nem sikerült benne elcsípni. Persze a „fuck you I won’t do what you tell me!” rész már sütött, ezt együtt tudta ordítani a közönség.
  
  Az első pár számnál mintha kicsit álmosan indult volna be a hangulat, de nem kellett sokáig várnunk. Érkezett a színpadra Lauren Babic is, aki szintén a Youtube-on futott be ismertséget és a Halocene-nel is számos közös daluk van. Így nem volt véletlen, hogy ma ő is ott volt ezen a koncerten, sőt innentől már végig maradt és együtt nyomták a dalokat Addie-vel.
  Jól látszott a közöttük való munkamegosztás. Addie a klasszikusabb énekhang, Lauren képességei viszont többrétűbbek, ő az éteri dallamok, finom dallamvezetések és az erőteljesen kieresztett énekhang mellett a durvább üvöltésekben is nagyon otthon van, sőt kifejezetten jól áll neki. Olykor pillanatok alatt váltott egyik énekstílusból a másikba, szóval tényleg lenyűgöző a csaj.
  De Addie-ről is hasonlókat lehetett elmondani, ő is nagyon odatette magát és nagyon átélte a dalokat. Különösen a saját szerzeményeket, ezeknek olykor el is mondta a sztoriját, a dal születésének, mondanivalójának körülményeit.
  
  Addie sztorijai alapján a napnál is világosabb, hogy ezek a saját szerzemények olykor terápiás jellegűek, a saját mentális egészségének megóvása a cél, valamint a múltbeli fájdalmainak, érzelmeinek világgá kiáltása. Lauren Babic is elmondott hasonló dolgokat, ő is beszélt arról, hogy volt időszak, amikor úgy érezte, hogy soha többet nem fog énekelni. De a közönség szeretete és ez a fantasztikus koncertélmény győzte meg, hogy túl kell lendülni a mélypontokon, mégis érdemes ezt csinálni.
  Szóval több ilyen érzelmes, lélekbemarkoló mondat elhangzott, néha úgy érezte az ember, hogy ott csillog közben a könnycsepp az énekesnők szemében. Ezáltal nagyon emberi, nagyon érzelmes volt ez az este és nem csak a dalokat, hanem az előadók érzelmeit is magába fogadta így a közönség.
  
  Ahogy említettem, pár számnak le kellett mennie, hogy igazán beinduljon a hangulat, de aztán tényleg felpörgött a nézőtér, még pogó, wall of death is volt. Az első sorokban folyamatos lett a csápolás és az is feltűnő volt, hogy nem csak a feldolgozásokat, hanem a saját szerzeményeket szintén sokan énekelték a közönségből.
  A This Is Our War, Hold Me Help Me, Repent, Rage dalokra emlékszem, de persze az olyanok is beindították a közönséget, mint a Numb (Linkin Park), Bring Me To Life (Evanescence), Smells Like Teen Spirit (Nirvana) vagy a Chop Suey! (System Of A Down). Utóbbinál a két frontember hölgy még stagediving-ra is vállalkozott, szóval nem is lehetett rossz hangulat két ilyen tökös csajjal (nem úgy!) a mikrofonnál.
  
  És ami még tetszett, hogy ezen a koncerten ismét meg lehetett érezni azt a régi bájt, amit az utóbbi évek külföldi turnéin már nemigen. Manapság még az underground stílusnak mondható metal koncertek is olykor már túlzott profizmussal, gépies szervezéssel történnek, fizetős meet & greet-ek és hasonlók, vagyis már egy gépezet részeként látszanak ezek az előadások, amiben maga a közönség is benne érezheti magát, mindössze egy statisztika részeként.
  A Halocene estéjén sokkal emberközelibb, sokkal valódibb volt az érzés. Egy sikerre éhes csapatot láttunk, akiknek még nem a megszokott rutin és körforgás a koncertezés, turnézás, hanem valódi felemelő élmény minden egyes este a színpadon és a közönség rajongását, szeretetét kiélvezni. És a közönség oldaláról ugyanígy, a vagány módon a közönségben meghempergőző csajok és a barátságos, kedves találkozások a rajongókkal érzelmesebb élménnyé teszi az ilyen estét.
  
  A koncert után még sokáig fotózkodtak, dedikáltak a pultnál a csajok. Szóval szerencsére nem estek bele abba a csapdába, hogy a sikerek, óriási Youtube nézettségek hatására elszálljanak maguktól (sőt), hanem nagyon is emberközeli, barátságos figurák maradtak és ez mindenképpen elismerésre méltó. Szóval ez a koncert megmutatta, hogy már kinőtték a Youtube-ot, valódi koncertező zenekarként is helyük van a színtéren, valamit a saját számaik ismertsége is azt bizonyította, hogy a karrierjük folytatódásával lassanként ki fognak kopni a pályájukat megalapozó feldolgozások és idővel tisztán saját számokból álló repertoárral is sikereket fognak aratni.

Kulcsszavak:
  halocene 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás