Úgy látszik, hagyománya van már annak, hogy a Kreator és turnétársai koncertje köré egyfajta minifesztivált szerveznek, ahol így több hazai banda is lehetőséget kap a megjelenésre. A mai felhozatal egészen biztosan semmi kivánnivalót nem hagyott maga után senkinek. A Kreator idén olyan bandákkal állt össze, mint a korai hardcore/metal színtér nagy visszatérője, a legendás brooklyni Biohazard, a bivalyerős Los Angeles-i hardcore brigád, a Terror, valamint az amerikai oldschool thrash metal titkos favoritjának számító Sacred Reich.
Hozzájuk csatlakozott még hazai fronton a thrash metalt a melodikusabb – ha úgy tetszik, bay area-sabb irányból megközelítő ózdi Remorse, a ’80-as / ’90-es években fénykorát élő, szintén nagy visszatérőnek számító A.M.D. és a fővárosból a zúzós, tempós thrash metalt képviselő Archaic.
Ugye mondtam, hogy kifogástalan a fellépőlista? Nem is csoda, hogy számos rajongó tette tiszteletét ma este a csepeli Barba Negra-ban, ahol a két színpad vetésforgóban öntötte a thrash és hardcore csapásokat a nagyérdemű nyakába.
A számos fellépő miatt a kezdés is meglehetősen korai időpontra került, így valamelyest érthető módon még nem tudott mindenki odaérni a kezdő bandákra. Én is sajnos csak az Archaic utolsó hangjaira értem oda, amit nagyon sajnáltam, mert kifejezetten szeretem a csapat húzós, tempós thrash metal-ját. Erdélyi Péter 2020-as csatlakozása esélyt teremtett rá, hogy ének téren is megpendítsen melodikus húrokat a csapat, mert egyéb bandáiból tudjuk, hogy Péter erre is képes. De ma a kíméletlen thrash zúzdáé volt a nap és ehhez remek kezdést biztosított az Archaic. Püski Laci gitárost nem láttam viszont a húrok mögött, beugrós taggal lépett fel a csapat, ami persze semmit nem vont le a produkció értékéből.
A nagyszínpadot a Terror nyitotta, esetükben szóba sem kerülhet az előzenekarok bemelegítő szerepét övező lanyha lötyögés a nézőtéren, a felpörgésre, az estére ráhangolódásra várva. Scott Vogel frontember nem nyugodott egész addig, amíg az utolsó tétlenül ácsorgó embert is fel nem biztatta a mozgásra, ugrálásra, headbang-re, circle pit-re. A magyarok pedig hálás közönségnek bizonyultak, ugyanis már ebben a korai időpontban is beindultak a hatalmas circle pit-ek, lendültek az öklök, az első sorokban folyamatos volt az ugrálás. Sokan még a szövegeket is énekelték, vagyis látható, hogy a Terror bizony bír érzékelhető rajongóbázissal itthon.
De hát hogy is lehetett volna másképp olyan dalokkal, mint a Pain Into Power, Overcome, Spit My Rage, Stick Tight, Strike You Down, Always The Hard Way, Life And Death, Boundless Contempt, Return To Strength, Can´t Help But Hate, One With The Underdogs, Keep Your Mouth Shut, Keepers Of The Faith? A 2002-es megalakulás óta igen termékeny csapat számos album nótáiból válogathat és mára is sikerült egy ütős szet-et elhozniuk. Hihetetlenül fatuskó, pofonegyszerű zene a Terror definíció szerinti hardcore-ja, de képtelenség nem beindulni ezekre az adrenalintól fűtött számokra.
Amennyire én tudom, a csapat 2 gitárossal áll ki, de helyettük most csak egy volt, az is beugrós egy kopasz, rikító neonzöld felsős arc személyében. Mondjuk az ő gitárja olyan vastagon szólt, hogy semmi hiba nem volt a hangzásban és a csapat ma is odatette magát színpadi munka tekintetében.
A fő érdem azért persze Vogel-é, aki tényleg rendkívül szuggesztív frontember, igazi motorja volt a csapatnak a deszkákon. Még a viszonylag tágas nagyszínpadon se vesztek el, de az ilyen adrenalindús hardcore bandák igazi terepei a kisebb klubok. Nagyon szeretnénk ilyen helyen (is) minél hamarabb viszontlátni itthon a Los Angeles-ieket!
Át a kisszínpadhoz, hiszen az A.M.D. személyében egy igazán kultikus banda buliján vehettünk részt. Az egyik legrégebbi hazai tisztán hardcore csapatról beszélünk, hiszen a banda 1987-ben alakult és a korai időkben számos kultikus nóta fűződött a nevükhöz. A zeneipari viszonyok és a sűrű tagcserék miatt a zenekar sosem tudott úgy különösebben kitörni, így hosszú időre meg is rekedt a karrierjük. Némi mozgolódás után 2021-ben jelentkeztek hosszú idő után új lemezzel és innentől végre ismét aktív zenekarnak lehet tekinteni őket.
A csapat soraiban ott találjuk Füleki Sándor gitárost, akit a kezdeti idők óta azért nagyon más zenei vonalon szerzett hírnevet magának (Mood, Wall Of Sleep), de a jelek szerint a headbang-elős, breakdown-os hardcore továbbra is közel áll hozzá. Hasonlóan érdekes jelenség egy ilyen bandában Kemencei Balázs, akinek a stílusa szintén totál más vonalakon (Stonedirt, Wall Of Sleep) ismert. De így egyesítették az erőiket és nagyon jól is szóltak ebben a hardcore-os közegben. Sőt, a gitárhősködéstől sem idegenkedő Balázs szólói kifejezetten különlegesnek hatottak itt az egyszerűbb riffek, dalszerkezetek között.
Az A.M.D. magyar nyelvű szövegekkel operál, így különösen közel érezhetjük magunkhoz az alapvetően amerikai bandák által dominált stílust. A bandán látszott, hogy rendkívül élvezik a színpadot és az együtt zenélést, a hangzás is megfelelő volt (talán Seza éneke nem volt tisztán kivehető olykor), így mindenképpen örömteli, hogy újraaktiválódott ez a zenekar.
Az életkoromból kifolyólag a korai időkben nem jutott a látókörömbe a csapat, a hosszú inaktivitás miatt amúgy is a radar alatt mozogtak, de a mai koncert alapján azt hiszem, érdemes megismerkedni a diszkográfiájukkal.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Biohazard koncertjére készülődött a legizgatottabban a közönség. A Kreator elég sűrűn visszajár hozzánk, velük könnyű találkozni, de a brooklyni hardcore/metal brigád valami egész mást jelent a színtérnek. Ők is komoly viszontagságokon mentek át az idők folyamán és az, hogy most újra itt vannak, ráadásul eredeti felállásban (Evan Seinfeld – basszusgitár/ének, Billy Graziadei – gitár/ének, Bobby Hambel – gitár, Danny Schuler – dob), az egészen szenzációs. És még ha az idők folyamán voltak is ilyen-olyan nézeteltérések, ki-belépések a tagok között, ez a 4 fickó jelenti azt a kémiát, amit Biohazard-nak hívnak. Ez egyértelműen kiderült a színpadon.
Ugyanis valami egészen elképesztő színpadi munkát kaptunk a csapattól, amiről persze mindig híresek voltak (legnagyobb sikereiket, elismeréseiket is elsősorban emiatt nyerték), de ne felejtsük el, hogy a tagok már az 50-edik életévüket is túlhaladták. Ehhez képest olyan intenzitással ugráltak, rohangáltak, dühöngtek a deszkákon, amely minden túlzás nélkül egy tizen-huszonévesekből álló, szilaj, bezsongott, sikerre éhes csapatot is kenterbe verne.
A Biohazard amiatt volt különleges a színtéren, és ezt anno többször el is mondták, hogy hardcore színtérnek túl metalosak voltak, a metalosok szemében viszont túl hardcore. De az egyéniségüket pont ez, illetve a kitaszítottság, sehová sem tartozás érzés határozta meg. Akkoriban még élesebben szétváltak a műfajok, ma már egészen természetes a különféle műfaji sajátosságok ötvözése. De a Biohazard még mindig olyan egyénien és éppen tökéletes arányban vegyíti a hardcore, metal, punk, rap, valamint egy csipetnyi funk elemeit, hogy abból a lehető legjobb végeredmény süljön ki.
A csapatnak tulajdonképpen két frontembere van Evan Seinfeld és Billy Graziadei személyében, a szövegeléseket, üvöltözéseket ők viszik megosztottan. De a banda muzikalitásában kiemelt szerepe van Bobby Hambel-nek is, aki az üvöltős, szövegköpködős rap/hardcore műfajban idegen testként ható gitárszólókért felel, de ez itt a Biohazard-ban mégis remekül működik. És ott van Danny Schuler, akinek az érdemeit szintén nem lehet elvitatni, mert ebben az olykor műfaji kavalkádnak ható zenében is ízlésesen, feszesen hozza az ütemeket.
Nem lenne elég a sikerhez a Biohazard rendkívüli színpadi intenzitása, ha nem lennének jól megírt, ütős dalok. De vannak bizony, és kaptunk is belőlük egy jó csokorral. A csapat mindössze az első 3 lemezről játszott, mintha elfelejtették volna a későbbieket, de a ma megjelent nézősereg szemmel láthatóan a nosztalgiára vágyott, így senkinek nem volt kifogása. A szövegeket rengetegen együtt üvöltötték a csapattal, lendültek az öklök, Evan-ék minden intésére indult az ugrálás. Szóval ahogy a színpadon, a nézőtéren is nagy volt az intenzitás.
Az Urban Discipline, Down For Life, Tales From The Hard Side, Black And White And Red All Over, Wrong Side Of The Tracks, Shades Of Grey, Howard Beach, Love Denied dalok megmutatták a banda valódi erejét. Ezeken kívül megkaptuk még a punk rock úttörő Bad Religion egyik első nótáját, a We´re Only Gonna Die átértelmezését (amely egyébként a második sorlemezen is helyet kapott). A legvégére pedig olyan ikonikus dalok maradtak, mint a Punishment és a Hold My Own, amelyeket konkrétan örömünnepként fogadott a nézősereg.
És ha esetleg valaki kételkedne, hogy azért mégis a pénzről szól ez az egész, annak elegendő válasz az, hogy Evan és Bobby, Billy között gyakoriak voltak az összevigyorgások, ökölpacsik, szóval tagadhatatlan, hogy a testvériség továbbra is jelen van a srácok között. De nagyon élték az egészet, úgy mint a csúcskorszakban, azokkal a jellegzetes mozdulatokkal. Bobby Hambel hiába nézett ki úgy szedett-vedett ruházatában, mint egy utcazenész az aluljáróból, a fickó keze alatt füstöltek a húrok. Pörgött-forgott, ugrált, rohangált és persze vinnyogtatta a rá jellemző szólókat.
Nem maradt el a rohangálásban Billy Graziadei sem, hidrogénszőke haja hol itt, hol ott villant meg. Intenzitása persze a közönségre is átragadt. A szénnétetovált, félmeztelen Evan pedig a nyers erőt képviselte a bandában. Danny Schuler-t pedig már említettem, hogy szürke eminenciásként, de bombabiztosan adta az alapokat a többieknek. Szimpatikus módon megemlékeztek a nemrég rákban elhunyt alapító dobosról, Anthony Meo-ról is. De akárhogy is van, ez a négy arc a Biohazard, akit itt láthattunk, a bennük égő tűz pedig 30 év múlva sem aludt ki. Ugyanazt kell mondanom, mint a Terror-nál: nagyon szeretnénk minél hamarabb viszontlátni itthon a csapatot!
Szegény Remorse-nak nem jutott túl sok idő a Kreator kezdéséig, de szerintem ők annak is nagyon örültek, hogy itt lehettek és ezeknek az értő füleknek játszattak. Durván 20 perces műsorukba túl sok dal nem fért bele, de azért hallhattuk a Harc! és a Kohó lemezek pár ütős, tempós nótáját.
Nehéz már követni, aktuálisan kik alkotják a felállást, a fix pontnak számító Zsolti mellett Szabó Péter basszer tűnik hosszú ideje stabil bútordarabnak, illetve a zseniális Harc! albumot feléneklő Róm Gábriel visszatérése is jól áll nekik. A frontember jól vezényelte a bulit, bár néhol hamiskás volt, a dalok azért eladták magukat. Zsoltiék nagyot zúztak a Testament-tel rokon dallamosabb, technikásabb thrash muzsikájukkal, tökéletes felvezetést jelentettek a Kreator-höz.
A német alapcsapat ezalatt a tőlük megszokott látványos színpadképet építette fel ezúttal is. A lándzsahegyekre akasztott kámzsás alakokat a tavalyi turnéról importálták, a háttérben viszont hatalmas szoborként a Kreator démoni kabalafigurája magasodott a dobok fölé. Fényekből, látványból náluk nem volt hiány, még pirotechnika is gyakran színesítette a produkciójukat. LED-es háttérvetítés ezúttal nem volt, de nem is kellett. A látvány így is abszolút szuggesztív volt, a zene pedig önmagáért beszél. A hangzásra se lehetett panasz szerintem, mindent jól lehetett hallani a koncert folyamán.
A Kreator rendkívüli erénye, hogy nem csak a múltjából él, hanem az utóbbi évtizedek szerzeményei is tökéletesen elviszik a hátukon a bulit. Sőt, a 2001-től megkezdett göteborgisabb, melodikusabb irány újabb másodvirágzást hozott a csapatnak. Esetükben inkább csak az merül fel kritikaként, hogy a programjuk időről időre meglehetősen kiszámítható, pedig bőven lenne alapanyaguk pár csavart, ritkaságot villantani.
Túlságosan meglepő setlist-re ma se számíthattunk, de párat azért csavart a banda bejáratott nótákon. Az általában a koncert vége felé helyet kapó Betrayer most az első harmadba került, az utolsó lemezes Hate Über Alles, a klasszikusnak bátran nevezhető People Of The Lie és az újkori csúcslemeznek számító Enemy Of Gods albumot sajnos egy jó ideje csak egyedüliként képviselő címadó dal után. Néhány újabb keletű dal színesítette meg még a setlist-et, mint a sorlemezen nem szereplő 666 - World Divided és a Strongest Of The Strong. A címadóval mellett az utóbbi került csak elő a Hate Über Alles albumról, de a setlist többi részére sem lehetett panaszunk.
Egy Kreator koncertből se maradhat ki az útkeresős időszakból leginkább eltalált, a Kreator megszokott hangzásához legközelebb álló nóta, a zakatolós, ordítós Phobia. Korábbi alkalmaknál leírtam, hogy a Gods Of Violence lemezes Satan Is Real helyett tudnék valami mást is elképzelni arról a korongról, de élőben mindig is működött ez a nóta, és addig-addig, hogy kifejezetten megkedveltem a komótosabb tempójú, vészjóslóbb, melodikus dalt. A Hordes Of Chaos pedig régóta nagy kedvenc, ma is pusztított élőben, mint ahogy az eggyel későbbi korong, a Phantom Antichrist címadója is.
Mille híres arról, mennyire tudja fanatizálni a nézősereget, persze ma is előadta magát. Feltűnő, mennyire megkedvelte az olyan oldschool időkben ismeretlen „mozgáskultúrákat”, mint a wall of death és a circle pit, mert számos alkalommal erre biztatta a rajongókat. Akik persze szíves örömest engedelmeskedtek a zúzásra felhívásnak. Mille mondókái mondjuk évek óta nagyjából ugyanazok, szóval a Flag Of Hate buzdítását is ismerhette már bőven, aki Kreator koncertekre jár. De hiába, hogy nagyjából bejáratott setlist-tel operál a zenekar, kár lett volna ha kimarad ez az oldschool, zúzós dal.
Ami viszont szintén nem maradhat ki, az újkori csúcskorszak startját jelentő Violent Revolution, ami ismét libabőr volt. Zárásként a Pleasure To Kill maradt hátra, az esszenciális Kreator dal, a régi idők zsigeri, fésületlen zúzásával, amit a mai képességű zenészekkel már azért jólfésültebben játszik a csapat.
Remek hangzással, látványos színpadképpel, kiváló dalokkal, kiváló zenészekkel aratott ma is sikert a Kreator. Nem véletlen, hogy a nagy német thrash trió közül (Destruction, Sodom) talán ők vitték a legtöbbre, ők érik el a legnagyobb tömegeket. A zenekart határozottan vezető Mille Petrozza mellett a tempókért felelős Ventor és Sami Yli-Sirniö rutinos zenésztársak hosszú idő óta, a DragonForce-ból átigazolt Frédéric Leclercq basszer pedig úgy tűnik, szintén megtalálta itt a helyét. Legalábbis nagy lelkesedéssel és intenzivitással játszott. Mit is nem mondtam még? Ja, nagyon szeretnénk minél hamarabb viszontlátni itthon a csapatot!
Szegény Sacred Reich már az este katarzis pontjai után kapott csak színpadot, egy Biohazard és egy Kreator után akárhogy is nézzük, csak levezetésnek lehetett tekinteni a kultikus thrash csapat koncertjét. De rosszul tette, aki hazaindult, mert Phil Rind-ék is nagyon korrekt, tempós thrash programmal zárták az estét.
A Sacred Reich is ott volt bábáskodni az amerikai thrash metal második hullámában és le is raktak olyan lemezeket az asztalra, amelyek sokak számára hivatkozási pontok a műfajban. Hosszú kényszerszünet után 2019-ben jelentkeztek visszatérő albummal, a The Awakening képében, amely lemezen is jófajta darab, de élőben még jobban működik. Nem is csoda, hogy több tételt játszottak erről (Manifest Reality, Divide & Conquer, Awakening, Salvation).
Phil Rind szinte mindegyik dalhoz fűzött valami kis rövid kommentárt. A Sacred Reich azért mindig is egy politizáló csapat volt, ma is megvan a társadalomkritikus éle a daloknak, de Phil a helyén kezeli a dolgot, nem tudja és nem is akarja megváltani a világot. Így az önmagunkban való jóra törekvést, változás keresést, a zene általi összetartozás érzést hangsúlyozta. Egyenesen cuki volt, ahogy a számok után lelkesen tapsikolva köszöntötte a fogadtatást. Sőt, a frontember megjegyezte, hogy már az első számok alatt kért tőle valaki egy basszus pengetőt, így az utolsó nóta után egyenesen kereste a fickót, hogy a kezébe nyomhassa a pengetőt. Szóval emberi hozzáállásból csillagos ötös.
Ez a könnyed, családias hangulat hatotta át az egész koncertjüket és szemmel láthatóan műértő közönség előtt játszottak, ugyanis sokan együtt énekelték velük a dalokat. Az említett újabb keletűeken kívül persze több régi dal is terítékre került az 1987-1993 közötti időszakból. Vagyis volt The American Way, One Nation, Independent, Free, Who´s To Blame, Love...Hate, Death Squad és persze az elmaradhatatlan Surf Nicaragua, a maga bulis betétjével.
Meglehetősen élesen szóltak a cuccok, a gitárok, de a hangzásra szerintem nem lehetett panasz. A Biohazard-os Bobby Hambel aluljárózenész ikertestvérének tűnő Wiley Arnett szintén nagyot játszott ma és szemet gyönyörködtetőeket szólózott. A friss hús Jozef Radziwill személyében méltó helyre került az elhunyt Jason Rainey posztja, a fiatal srác lelkes hajlóbálással ritmusozott, szemmel láthatóan ma is nagy szám neki, hogy egy ilyen legendás bandában játszhat. A Machine Head-ből visszatért Dave McClain talán kevésbé mániákusan játszott, mint előző bandájában, de az ő feszes alapjai ma is tanítanivalóak voltak.
Jó kis oldschool hangulatban telt a programjuk, a közönség jó fáradtan, de elégedetten vette tudomásul, hogy milyen remek kis este volt ez. A thrash és a hardcore legjavát kaptuk most meg, pár órába tömörítve, olyan legendás bandáktól, mint a Kreator, a Biohazard, a Terror és a Sacred Reich. A hazai színtér szintén nem okozott csalódást, a Remorse, az A.M.D. és az Archaic nélkül szegényebb lett volna az este. Ismét meg kell ismételnem, amit már sokszor: nagyon szeretnénk minél hamarabb viszontlátni itthon ezeket a csapatokat!
01:33
