szerző: MóniDepeche Mode – amikor 50.000 szív egyszerre dobban
Több évnyi kihagyás után, július 28-án ismét Budapesten adott koncertet a legendás brit csapat, a Depeche Mode. Annak ellenére, hogy 43 éve aktív zenekarról van szó, évtizedek óta hűséges és igen széles rajongótábora van hazánkban, ami aktív klubélettel is társul. Ennek a bázisnak is köszönhető, hogy minden európai turnéjuknak van magyar állomása. A rajongók néhány óra alatt elkapkodták a jegyeket és színültig megtöltötték a Puskás Arénát.
A mostani – Memento Mori – turné több szempontból is különleges. Részben a covid utáni első nagy koncert sorozat, másrészt, az első olyan, amelyen duóként szerepelnek, mert a jó barát, alapító, zeneszerző, Andy Fletcher 2022. májusában váratlanul elhunyt egy ér rendellenesség miatt. Dave Gahan énekes és Martin Gore gitáros, billentyűs az életbe menekült a gyászból, és folytatták a közös munkát. Ennek része a turnéval azonos című, 15. album elkészítése volt, amiben Fletch már nem vett részt. A turnét az ő emlékének állították. A lemez elkészítése már korábban is folyamatban volt, és eredetileg a covid áldozataira utalt volna, de a hirtelen jött tragédia, ami megrendítette az együttest és a rajongókat is, átírta az eredeti tervet.
Elsőre nem is érthető, hogy a hatvanas évei elején járó két legenda, hogy bírja azt a feszített tempót, amiben 42 koncertet kell prezentálni, amik között mindössze 2-3 nap telik el, rengeteg utazással. Tavasszal az amerikai nagyvárosokban kezdtek (jártak New York-ban, Chicago-ban és Toronto-ban is), majd Európában folytatták. Többek között felléptek Amsterdamban, Stockholmban, Barcelonában, Londonban, Münchenben, Párizsban, Rómában és Düsseldorfban is, ahol dupláztak a nagy érdeklődésre való tekintettel. Prágában, Zágrábban és Varsóban is van állomás, így valóban bejárják teljes Európát.
A színpadon kiegészülnek Peter Gordinoval, aki a billentyűket kezeli és viszi a basszust, illetve Christian Eignerrel, aki a doboknál adja a ritmust. Annak ellenére nem számítanak hivatalos tagnak, hogy mind a ketten a 90-es évek végén csatlakoztak a D.M.-hez.
Ahogy teltek az évek a csapat stílusa változott és ez a rajongókra is hatással volt. Az ezredforduló óta a hajviseletek konszolidálódtak, de a zenekar színe továbbra is a fekete. Ez máig megmaradt. Ahogy közeledtem az aréna felé, mintha temetésre igyekvő emberek közé csöppentem volna. Adott egy igazán jó hangulatú egységet a számtalan bandapóló, amiből volt kopott, sok kalandot megélt, és frissen vásárolt is. A bejárat mellett sorakoztak a turné kamionjai és buszai, amiből lehetett sejteni, hogy komoly lesz a színpadi megjelenés.
Kis csúszással, végül 20.20-kor, még szürkületben hangzott fel az intró, ami jellemző start a Mode fellépéseken. A színpad hátterében hamar kirajzolódott egy óriási M betű, ami a koncert teljes hosszában hangsúlyos maradt. A setlist az új album dalaival kezdődött. A My Cosmos Is Mine és a Wagging Tongue is jó fogadtatást kapott, sokan énekelték kívülről a szöveget, annak ellenére, hogy márciusban jöttek ki a Memento Mori albumon. A közönség gyorsan reagált, a Walking In My Shoes első traktusainál felismerték a dalt, ami bizony több, mint 30 éves. Döbbenet. Gahan rég túl van már a bakancsos korszakon. Fehér lakk cipőjét mutatta a nóta végén, hogy ki lehet próbálni, milyen lehet a helyében lenni. Mire elértünk az It’s No Good ütemeihez, a csillogó zakó lekerült, és maradt az évek óta jellemző ing és mellény, később pedig csak az utóbbi.
A repertoár a fokozatosságra épült. A Sister Of Night és az In Your Room zárta a bevezető részt, aztán kezdték begyújtani a rakétákat az Everything Counts és a Precious már sötétben hangzott el, ami sokkal hangsúlyosabbá tette a fénytechnikát. Ezek után beszúrtak ismét egy új dalt. A My Favourite Stranger klasszikus Mode hangzásvilágú, első hallásra a zenekarhoz köthető.
Itt Gahan kapott egy kis szünetet, mert Gore blokkja következett. A Question Of Lust is jól esett a lelkemnek, de a Strangelove akusztikus verziója kifejezetten jól állt neki, és szívesen énekelt vele a meglepett közönség is.
A program folyatásában a Ghosts Again következett, ami az első single volt a Memento Mori albumról, ami már idén februárban megjelent a hozzá kapcsolódó klippel együtt. Ez a kivetítőkön látható is volt. A közönség kifejezett ovációval fogadta, láthatóan megszerették az új slágereket is. Ezután jött a szél süvítő hangja, amiből lehetett tudni, hogy az I Feel You fog belőle kikerekedni. Itt a Songs And Faith And Devotion korongot elhagyva, amiről ugyanúgy négy szerzeményt választottak, mint a címadó albumról, visszaugrottunk időben, és A Pain That I’m Used To valódi gépzenéje után egy igazi klasszikust vonultattak, Andrew Fletcher kedvenc dalát, amit neki is ajánlott a zenekar. Ez volt a World In My Eyes, ami közben a kivetítőn Fletch feketefehér portréi voltak láthatók, hasonló hangulatban fotózva, mindig minimális változtatásokkal. Nem csak az arckifejezés volt más, idővel szemüveg került rá, majd a végére csukott szemmel jelent meg a záró képen. Gahan nem sokat szólt a koncert alatt. Egyszer köszöntötte a közönséget, később bemutatta a zenekart, és megemlékezett Fletcherről.
Ezután következtek a klasszikus koncert nóták, a Wrong és a Stripped, de a John The Revelator nem tartozik ebbe a kategóriába. Üdítő színfolt volt, amihez narancssárga fényeket választott a technikus. Fel is merülhet a kérdés, mennyire van szükség a változatosságra a koncerteken? Összehasonlítva a 93-as Devotional Tour 19 dalával a mostanit, 10 azonosságot találtam, ami azt jelzi, hogy a klasszikusok viszonylag jól kiszámítható módon elhangzanak majd egy Depeche Mode koncerten. Arra jutottam, hogy ez elsősorban a közönség igénye, és a bandának nincs más lehetősége, mint hogy kibírja ezt a monotonitást. Talán ezt könnyíti, hogy saját bevallása szerint, Gahan nem emlékszik a 90-es évekre, részben drog függőségének köszönhetően. A rajongók többször aggódhattak érte, de úgy tűnik, a zenekar minden krízist túlél.
Az Enjoy The Silence is a kötelező körökbe tartozik, és ezen a ponton már a teljes közönség egy különleges lelkiállapotba került, énekelt, idő utazott, csápolt, kiabált, táncolt. A ráadáshoz nem fért kétség, ilyen állapotban senkit sem lehetett volna hazaengedni. A Condemnation akusztikus verziójához Gahan és Gore is kijöttek a közönség között lévő kis színpadra. A családias az ide passzoló szó, azt hiszem, amit tovább erősített bennem, hogy a végén megölelték egymást.
Erről a pontról már nem volt visszaút. A Just Can’t Get Enough, ami a 80-as évek klasszikusa, ahol még kölyökként próbálgatták a szárnyukat, pont ugyanúgy szólt most is, mert Gahan hangja az évek alatt nem változott. Tartott egy kis interaktív éneklést a közönséggel is, de azt hiszem, a Never Let Me Down Again-t már mindenki inkább végig üvöltötte, és óriási kaszálás lett a végén, mint minden koncerten. Annak ellenére tudtam, hogy innen már csak a Personal Jesus következhet, hogy nem néztem meg előre a programot. Vizuálisan is megnyomták a befejezést, ami után nem maradhatott el a pengető dobálás, pukedli és ölelés.
A setlist 23 nótából állt, ami nem mondható rövid programnak. Mindezek ellenére láttam a klasszikus csípőmozgást, integetést, pörgést és forgást. Volt két instrumentális rész, és minden olyan, amire lehetett számítani, és egyben kötelezően elvárt. Aki egy klasszikus Depeche Mode koncertre vágyott, némi újdonsággal, az egészen biztosan megkapta. Én a mostanin láttam először, hogy a kortalanság elmúlt az arcukról, és öregedtek. Biztos vagyok benne, hogy társuk elvesztése lelkileg megviselte őket, és saját elmúlásuk is téma lett. Ez a turné, a hihetetlen energia igényével bizonyára terápiás célt is szolgál. Az állóképességükkel nincs probléma, az jól látható. Sportos kinézetűek mind a ketten. A fiúk nem állnak meg, az biztos, hiszen 2024. márciusában újra visszatérnek majd. Ezúttal az MVM Dome-ot fogják megtölteni.
06:16
