beszámoló [koncert]  2004. december 5. vasárnap   10:33

nincsen hozzászólás

  Úgy tűnik, a gödöllői Trafó és a Kultiplex után a Kék Yuk is a hardcore színtér törzshelyei közé kerül, hiszen idén ősszel-télen itt láthattuk a legtöbb ilyen koncertet - az egyik legjobbat október 20-án, amikor a Stretch Arm Strong, a Razor Crusade és a Bridge to Solace lépett fel az óbudai klubban. Három, a műfajt különböző módokon, de egyaránt nagyszerűen interpretáló banda sorakozott fel ezen az estén, az érdekes program tehát eleve adott volt, s ezúttal a többi körülmény sem zavarta meg a jó szórakozást.
  
  A meghirdetett nyolc órai kezdéshez képest alig csúszva kezdte meg a műsort a Bridge to Solace, és hamar kiderült, hogy a nyári jó bulik hangulatát sikerült átmenteniük a lucskos őszbe is. Jakab Zoli a mikrofont kézbe kapva kedvesen közölte, hogy Mi vagyunk a Bridge to Solace, mindenki előrejön, most., aztán nagy elánnal neki is fogtak a műsornak, amely az ismert módon alakult: How Long, These Maps, a nagyon magvas konferansszal felvezetett Believe, Rethink, Paper Bags Gondolkodom rajta, egyáltalán leírjam-e, hogy a hangzás igen tré volt, főleg a koncert elején, de miért is ne, ez a Kék Yuk állandó eposzi jelzője kezd lenni, amit illik használni is mindig. Hasonlatos módon kezd állandó attribútumává válni a Bridge to Solace-nek a feszes játék, ami nagyot dobott ezen a bulin is ugyanúgy, mint a banda, és főleg Zoli jókedve, aki végig noszogatta a közönséget az aktív részvételre, a színpad előtti U alak megszüntetésére és némi mozgásra. Aki ezzel a bulival nem tudott bemelegíteni az est hátralévő részére, az jégből van.
  
  A holland Razor Crusade jó nagyot változott zeneileg azóta, hogy utoljára itt jártak nálunk a Marco Polóban, dallamosabb, rafináltabb, nehezebben ülő irányba fordultak, s ha még nem is forrta ki magát egészen a dolog, szerintem ez az ösvény sem lesz rossz számukra, főleg az új énekes birtokában, aki először mutatkozott be hazánkban. A hangja mindenképpen kellemes volt, nagyot is dobott a produkción, és frontemberként sem szerepelt rosszul, noha a mozgása nem keveset merít a közkedvelt elefánt-a-porcelánboltban koreográfiából: hajmeresztő módon terpeszben ráugrott két kontroll-ládára (szobamosh közben senki ne próbálja ki az otthoni hangfalaival), az egyiket később majdnem sikerült felrúgnia is, nem egyszer pedig tekegolyó módjára bevágta magát az elöl állók közé. A konferanszai nagyon helyénvalók voltak, különösen az, amelyikben elmondta, hogy ők jöttek értünk, nem mi értük (kicsit meggyőzőbb volt egy szimpla meansalottous-nál), meg az, amelyikben feltette a kérdést: ki volt ott az előző budapesti bulijukon, majd belejelentette, hogy ő azok közé tartozik, akik nem, mert akkor még nem volt a banda tagja. A hangszeresek játéka technikai értelemben nem sokat változott a múltkori alkalom óta, maradt ugyanolyan jó, s az előadásmódjuk sem lett kevésbé vehemens annak ellenére, hogy a stílusuk cizellálódott. Főként persze az Infinite Water nagylemezre koncentráltak (olyan dalokkal, mint a The Low Spark, az I Wish You Were Me vagy a This isnt You Holland), de azért elővették például a Team Therapy-t is az Are you Wired-ről, még annak ellenére is egész alaposan bemutatva magukat, hogy igen szűk volt a játékidejük. Szimpatikus banda, ötletes zene, jó teljesítmény érdemes lesz ott lenni jövőre is a Marco Polóban, amikor újra jönnek!

  A főszereplő Stretch Arm Strong magyarországi bemutatkozását bizonyára teljes sikerként és remélhetőleg megismétlendő eseményként is könyvelte el magában mind a zenekar, mind a közönség: egy színpadra termett, jó dalokkal felszerelkezett banda találkozott a Kék Yukban a lehető leghálásabb és leglelkesebb közönséggel, ami csak megadathat. A passionate hardcore jeles képviselői lendületből lökték a nótáikat (mint pl. Outside Looking in, For Now, All Weve Lost, We Bleed, Second Chances, Devil Shoots Devil) a publikum elé, az pedig ezzel a lendülettel kapta szét a klubot, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Vagy épp a buli ajánlójában, ez a koncert ugyanis pontosan azt adta, amit a beharangozója ígért - vérbeli hardcore-t, sok együtténeklést és pozitív energiát (egyforma hangsúllyal mindkét szón). A moshra ingerlő döngetések és a dallamos témák egyforma sodrással-húzással érkeztek, sőt, számomra ez a koncert azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a melodikusabb részek még jobban is tetszettek, mint lemezen, valahogy több volt bennük a dög, határozottabb volt az ízük és magával ragadóbb a hangulatuk. Az pedig a koronája volt az egész bulinak, hogy egy igazi csupaszív, őszinte csapat tette le elénk mindezt, élen a frontemberrel, akitől különösen jó volt a szokott tiszteletkörös mondatokon kívül olyanokat hallani, hogy mennyire tetszett neki Budapest, a Duna, a vár, vagy hogy mennyire szereti az európai emberek nyitottságát. Az ilyesmit ugyanis nem csak úgy megszokásból mondja az ember, szemben mondjuk azzal, hogy kösz, hogy eljöttetek. Kár volna sokat rágni a dolgot, egy ilyen sallangmentesen, egyenesen viselkedő és zenélő bandáról elég kell, hogy legyen sallangmentesen és egyenesen annyit mondani, hogy száz százalékos teljesítményt is nyújtanak. Merem remélni, hogy ugyanolyan hamar visszatalálnak hazánkba, mint mondjuk a Champion vagy a The Promise, az ilyen koncertek ugyanis mindig jól jönnek.
  
  Pláne, ha olyan feszes rendben zajlanak le, mint ez a bizonyos, amit követően még emberi időben haza is lehetett érni - ennek hála a befogadott pozitív energiát nem csapta agyon a háromórányi alvást követő kóma sem, amint az sajnos általában történni szokott. Csupa öröm és élmény volt ez az este, ahogyan annak mindig lenni kéne.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: