szerző: UtazóÚj albumával tért vissza Joe Statriani 2023. április 10. Barba Negra Red
Joe Satriani az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású és elismert gitárosa, akinek zenéje és stílusa rengeteg művészre hatással volt és van ma is. A Barba Negra Red koncertje azonban bizonyította, hogy Satriani nem csak a zenéjével, színpadi jelenlétével is képes elvarázsolni a közönséget. A koncerten való részvétel egy élmény volt minden rajongó számára, és az est folyamán Satriani megmutatta, hogy miért is tartják őt a kortárs gitározás egyik legmeghatározóbb alakjának.
Joe Satriani egy színházi előadásra jellemző elv szerint, két felvonásra osztva, függöny nélkül adta elő produkcióját. A tragikus hangosítás ellenére azonban a 26 dalból álló repertoár két ráadással kiegészülve, egy lenyűgöző zenei élményt nyújtott az est folyamán. Satriani magabiztos fellépése és gitárjátéka mellett a teljesítmény mögött álló művész személyisége is lenyűgöző volt. Az előadó neve önmagában is nagy jelentőséggel bír, de Joe Satriani fellépését olyan neves partnerek tették teljessé, mint Kenneth D. Aronoff, a Rolling Stone ranglistájának minden idők 66. legjobb dobosa (John Mellencamp, John Fogerty, Willie Nelson, Tony Iommi vagy Jerry Lee Lewis), akikkel már korábban dolgozott együtt. A koncerten azonban nem csak ők voltak ott a színpadon, hanem másik két tehetséges zenész is, akikről talán kevesebben hallottak itthon: Rai Thistlethwayte és Bryan Beller. Rai Thistlethwayt egy elismert billentyűs-jazzongorista és zeneszerző, aki az ausztrál Thirsty Merc formációban is zenélt, de manapság inkább Sun Rai név alatt, míg Bryan Beller egykori szakújságíró és basszusgitáros, aki olyan nevekkel dolgozott, mint Steve Vai (akit két nappal később láthattunk az Akvárium Klubban), Mike Keneally vagy James LaBrie.
Satriani extravagáns és maximalista megkerülhetetlen gitáros, akinek a világjárvány az ő gépezetét is megakasztotta a legutóbbi, pontosan a 19. albumával, a The Elephants of Mars-szal némi csúszással, de visszatért hozzánk. Az esten a The Elephants of Mars albumról nagyobb merítést kaptunk, de mégis visszatért a régebbi sikeralbumaira és azok belül sikerszériás számaira.
A Barbás show-ja a Nineteen Eighty című pörgős dalával kezdődött, ami remek választásnak bizonyult, éppúgy, mint a koncert végén elhangzó lassú bluesos Teardrops. A mester nagyszerűen időzített, hiszen a koncert elején bemutatta a lebegő Sahara-t és a turné címadó dalát, a The Elephants of Mars-ot, amely tagadhatatlanul komplex szerzemény, sok jó pillanattal. Azonban Satriani kreativitása és egyénisége remekül megmutatkozott, amikor stílusok között szabadon lavírozott. Például a The Elephants of Mars után pedig 180 fokos fordulattal és könnyebbséggel a bluesos lazaságot hozta előtérbe a korongján is megtalálható, blues/soul alapokkal felvértezett Blues Foot Groovy-val, valamint az E104th St NYC-vel, amelyeket a koncerten az első felvonás hetedik, illetve a második blokk harmadik dalaként hallhattunk. Egy újabb hibátlan lépése volt az elengedhetetlen Surfing with the Alien (1987) albumáról elhangzó az Ice9, amely az első felvonás negyedik dalaként hangzott el, vagy az örök klasszikus Always With Me... lírai dala, esetleg a Satch Boogie, amely a második blokk legvégén, a ráadás előtt szólalt meg.
Nem hiányozhatott a 2018-as What Happens Next album, amelyről két dalt hallhattunk. Bár a Thunder High on the Mountain az első részben, az Energy pedig a második blokkban, egy kiadós dobszóló után kapott helyet. Újra nagy élmény volt a Flying in a Blue Dream örök klasszikusát meghallgatni. A mester hihetetlen érzékenységgel találja meg a legjobb és leginkább harmonikus dallamokat, ilyen volt a Faceless. Az első rész a Summer Song rock and roll klasszikusával zárult, majd rövid szünet után jött a második blokk, egy dobszólóval és egy különálló billentyűszólóval. Remek feelingje volt a Cool #9 technikás funky basszusos dalnak, és nagyon jól illeszkedett a blokk többi dalához, mint például a Shapeshifting technikás dalához, és remekül egészítette ki az andalító hullámzó Teardrops-ot. A koncert utolsó harmadában már csak a klasszikus Satriani slágerek szerepeltek, köztük az már említett If I Could Fly, Always With Me..., Satch Boogie, valamint a lelkesítő, közönség lelkesítő Crowd Chant és Surfing With the Alien.
Zárszóként Joe Satriani hosszabb kihagyás után ismét meglepte rajongóit, és legfrissebb dalai mellett az örök klasszikusokat is megszólaltatta, amelyek ismét magasabbra emelték a csillagát. Bár a koncert egészére nem lehetett panasz, sajnos a hangosítási problémák miatt úgy éreztük, mintha visszarepítettek volna minket a múlt századba. A hangminőség ezen a koncerten olyan volt, mintha tölcséres gramofonról vagy viaszhengeres Dictaphone-ról szólna a dolog, középtartományos hangokkal és erőtlen, tompa basszussal. Azonban a világítástechnikai részleg jelentős előrelépést tett a koncerten, mivel alig használtak füstgépet és vörös fényt és kihasználták a színpad mögött elterülő ledfalat.
06:48
