szerző: MorelloWarbringer, Evil Invaders, Schizophrenia, Mason 2023. április 7, Barba Negra Blue Stage
Ha mai napon megjelentek közül valaki kedden odatévedt az Analogba a Nanowar Of Steel bulijára, az biztos szívszélhűdést kapott. Kedden ugyanis szórakoztató, paródia jellegű móka-metált hallgathatott az érdeklődő, de a mostani marcona farmerdzsekis thrasherek a sokkal szigorúbb stílust szeretik, a legtöbbjüknek nincs ínyükre az ilyen bohóckodás. A szigorból viszont kijutott bőven ezen a pénteken, ugyanis 4 banda is zúzott a színpadon, nem is akárhogy. Úgyhogy ez a péntek a thrashereké volt.
Az ausztrál Mason volt az első a fellépők sorában és azon kaptam magamat, hogy újra is újra feltűnik, hogy az Ausztráliából érkező bandák valamiért mindig rohadt jók. Nem volt ez másképp a Mason-nél sem, nagyon korrekt bulit rittyentettek nekünk, pláne első bandaként. Szerintem ők még nem jártak nálunk, de érdemes lenne visszatérniük.
A zenéjükben nem volt semmi olyan igazán különleges vagy megkapó (a műfaj határait szigorúan tiszteletben tartó thrash metal csapatoknál amúgy sem nagyon érdemes ilyesmit keresni), de amit játszottak, azt feszesen, lelkesen és ami a thrash műfajban fontos, rendkívül lendületesen tették.
Különösen a kopasz gitáros srác pörgött a deszkákon, szórta a gitárszólókat, a frontember pedig a haja mögül hörögte a szövegeket és ő is sűrűn feledkezett be a gitárjátékba. A közönség fanatizálásából jeles, látszott is, hogy a megjelentek felvették a fonalat és ment is a zúzás a Mason koncertjére. A Hollow Eyes, Martyr, Warhead című számok megmaradtak az emlékezetemben.
A Belgiumból érkezett Schizophrenia-nak csak 1 teljes értékű nagylemeze van eddig, néhány EP mellett, de rájuk is kíváncsi voltam. Kinézetre ők még retro-sabb hozzáállással rendelkeztek, még a Bundesliga 2-ben sem voltak anno olyan frizurák, mint a két gitárosnak, ráadásul fizimiskára is úgy néztek ki, mint akik tegnap este 6-kor léptek ki a sztálinvárosi gépgyár kapuin. A dolgukat azonban tudták, így a zúzásból az ő koncertjükön se volt hiány. Annál is inkább, mert a Schizophrenia zenéje inkább a death metal felé kacsintgat sok tekintetben, a kiállás, a mélyebb hörgés, a death metal kelléktárába tartozó megoldások mind ezt erősítették.
Sajnos annyira nem ütött át a bulijuk, ennek pedig elsősorban a hangzás volt az oka, amely nem engedte kiteljesedni a zenéjüket. Inkább a dübörgés szóval lehetett körülírni, amit hallottunk, a szövegekből nem lehetett sokat érteni, csak egy masszív, öblös zajmasszát, a dobok túl erősen szóltak, a gitárokat is a szólóknál lehetett tisztábban hallani. Az oldschool thrash metal-hoz egyébként nem feltétlenül szükséges kristálytiszta hangzás, koszosabb, zajosabb megszólalással is tud zsigeri, erőteljes buli keveredni, ami a műfajnak a lényege. Ez nem igazán jött át a Schizophrenia koncertjéből.
Nem voltak rosszak, érdemes volt meghallgatni őket, de az is lehet, hogy az előzetes elvárásaim voltak kicsit nagyok velük kapcsolatban. Mondjuk a Slayer-től a Necrophiliac feldolgozás egészen váratlan húzás volt, örültem neki, hogy egy kevésbé elcsépelt számot idéztek fel.
Az Evil Invaders-nél viszont jól tudtam, mire számítsak, mert őket láthattuk már jónéhányszor itthon. És ha esetleg a hangzás náluk is gyengélkedne, az ő vérpezsdítő színpadi lendületük, őrült zúzásuk biztosan magával ragadja minden esetben a hallgatót. Ez így is történt. Esetükben már kicsit tisztábban szólt a cucc, de a lendület a hátán vitte a bulit. Joe, a Földes Hobo hasonmásverseny győztese (de tényleg, még az előregörnyedő kiállása is echte Hobo) szikrázó szemekkel bömbölte a szövegeket és nagy léptekkel rohangálta be a színpadot.
Bár a thrash metal képezte mindegyik ma fellépő banda alapját, azért jól észrevehetők voltak a megközelítésbeli eltérések. Ahogy említettem, a Schizophrenia-ban több volt a death metal, az Evil Invaders pedig a retro hangulatú speed/heavy metal hatásokat is alaposan képviselte. Vagyis a többieknél némileg dallamosabb, oldschool megközelítésű hangulatot keltett az ő előadásuk, de élőben mindez most is nagyon működött. Érdemes volt náluk is figyelni a gitárszólókat.
Mindegyik lemezükről játszottak, persze a 2022-ben megjelent Shattering Reflection vitte most a prímet, de még az In For The Kill EP mindkét dalát, az As Life Slowly Fades-et és a Raising Hell-t is elnyomták. Adtak a dizájnra is, az olykor körbepördülő Evil Invaders logók a mikrofonokon jól néztek ki, Joe pedig még a két pengét is lekapta a mikrofonállványáról, hogy azzal emberkedjen kicsit, úgyhogy nekik is beírhatjuk az ötöst a közönség fanatizálásából. Rajta kívül mind a basszusgitáros Joeri, mind a gitáros Max rendkívül vehemensen zúztak a színpadon.
Ha már említettem, hogy mindenkinek megvan a kicsit sajátos karakterisztikája a thrash metal műfajon belül, akkor a Warbringert talán a kimunkáltság szóval jellemezhetnénk. A thrash metalnak mindig is a gyökere volt a zsigeri, tempós zúzás, a kompromisszummentes őrjöngés, ami persze a Warbringer zenéjében is megvan, de az ő számaik mindig is úgymond „okosabban” építkeztek, megszerkesztettebbnek, kerekebbnek tűnt a mondanivaló. Nyers erő szervezett formában. Így hát a vad headbangelés mellett érdemes volt figyelni a dalaik építkezését, a kiállásokat, átkötéseket, mert mindegyik dal elegánsan volt felépítve. Ez már a korai időkben is az USA bandák sajátossága volt a zsigeribb, nyersebb, a kimunkáltság helyett az izomból zúzásra fókuszáló európai thrash bandákkal szemben és ezt a hagyományt a Warbringer is folytatja.
A Warbringer John Kevill frontember és a dobosból gitárossá vedlett Adam Carroll köré szerveződik. Voltak már párszor itt nálunk, de a mostani felállásból másokra nem emlékezhetünk a legutóbbi alkalmakkor. A csapat zenei világa ugyanakkor nem ment át óriási változásokon a kezdetektől fogva, továbbra is jól művelik a háborúkról, pusztításokról, halálról szóló témáikat. Kevill pár szám után a bőrdzsekijétől is megszabadult, úgy süvöltötte az agresszív szövegeket. Ő volt talán a legaktívabb a deszkákon, a színpad egészét berohangálta és veszettül headbang-elt. Náluk is alaposan kivették a részüket a gitárosok a zúzásból, a hangzás meg talán náluk volt a legkerekebb.
Az amerikai csapat a hangsúlyt a két utolsó lemezére, a Weapons Of Tomorrow-ra és a Woe To The Vanquished-re helyezte, ezekről hallhattunk a legtöbb dalt ma. Mind a kettő kiváló anyag a maguk műfajában, szóval nem lehetett tévedni vele. Mint fentebb említettem, a thrash metalban nagy újításokat keresni felesleges, de ha jól megírt, jól felépített dalokkal találkozunk, pláne mindez egy lendületes élő kiállással is párosul (és a Warbringer esetében ez történik), azzal tökéletesen elégedett lehetünk.
A korábbiakról 1-1 dal érkezett mutatóba, a IV: Empires Collapse-ről az emlékezetes Hunter-Seeker, a Worlds Torn Asunder-ről a Living Weapon, a Waking Into Nightmares-ről pedig a Living In A Whirlwind. Már a ráadásnál jártunk, ekkor került elő utolsóként a csapat névjegyét jelentő War Without End című debütalbumról a Combat Shock. Meglepődtem, mert kedvenc nótámat, a csapat esszenciáját megtestesítő Total War-t nem játszották, de végül mégis visszatértek egy újabb ráadásra és ez a kötelező darab se maradhatott el. Megnyugodtam.
A thrash metal rajongóinak alapvető volt ez az este, 4 kiváló bandával. Mindegyiknek megvolt a sajátos színezete a műfajon belül, épp ezért szigorúan ezzel a mércével mérve változatos is volt a program. Egy tisztább hangzást el tudtam volna viselni, de az ereje így is átjött mindegyik csapatnak. Az ilyen thrasher estek mindig örömünnepek a műfaj kedvelőinek, már látásból lehet ismerni elég sokakat a nézőtéren, remélem a következő hasonló rendezvényen újra megjelennek ezek az ismeretlen ismerősök.
13:36
