beszámoló [fesztivál]  2004. november 30. kedd   15:51

nincsen hozzászólás

  Senki sem sejtette, hogy ezen a hétvégén az időjárás nem fogja megkímélni sem az utószüretelőket, sem a rockabilly fesztiválra látogatókat, így aki esernyő nélkül indult el otthonról Hatvanba az biztos, hogy bőrig ázott. Az időjárás visszatartó erői ellenére szerencsére mégis sokan úgy gondolták, hogy útra kelnek egyet bulizni. Ha nem csal a szimatom - és tényleg nem - akkor hazánkban ez az egyetlen ilyen rockabilly fesztivál, amely immár ötödik éve kitart itt Hatvanban, és egyre jobban tudja vonzani a rock and roll szerelmeseit - talán nem véletlenül.
  
  Hatvan majd 60 km-re, és gyorssal alig több mint 67 percre van az ország központjától, ez igencsak sokat nyomott a latba, hogy leutazzunk erre a nem mindennapi fesztiválra. Az utunkat és az este bevezető hangulatát emelte néhány sminkes hölgyemény naiv csacsogása is. Esztétikailag szerintem nagyon helyén voltak a csirkék, de hát sajnos nem tartottak velünk. A Dali megközelítése esőben, tócsákkal szegélyezett úton azért nem volt annyira egyszerű, de sikerült rálelni egy kis bolyongás után. A jó szimatunk ezúttal sem hagyott el és egy segítőkész hotdogos lány is útba igazított bennünket. Ezután már végképp nem volt megállás. Az este hibátlanságát egyébként a házigazda- és főzenekar, a Rockin RockCats, azaz Pepaxék biztosították, akik mindenre gondoltak is a 200 forintos Ászoktól (bár az sajnos hamar elfogyott) a fellépők műsoridejéig - csak a ruhatárat hagyták ki...
  
  A fesztivált kis nyüzsgés után a B´15 nyitotta meg -de nem a hírhedt pusztításairól ismert jenki bombázó, mert akkor biztosan nem születhetett volna meg ez a cikk, és a fesztivál folytatása is bizonytalan lett volna. A Budapestről érkezett, idén alakult tradicionális rock and rollokat tálaló csapatnak szakavatott közönség előtt ez volt az első nyilvános megmérettetése. Unikumnak számító fellépésükre a korai időpont ellenére is nagyon sokan verődtek össze, és kíváncsian várták, hogy mit tesz le az asztalra ez a trió. Itt még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a fesztivál jellegéből adódóan nagyon is szakavatott közönség verődött össze ezen az estén, akiket nem lehetett csak úgy az orrunknál fogva vezetni - ha véletlenül megtörtént volna, hogy nem úgy játszanak, ahogy kell, akkor biztos, hogy részecskegyorsasággal repültek volna fel a színpadra különböző folyadékkal teli edények, és a tolerancia elve nem akaródzott volna működni. Nos a fiúk kiválóan vették az akadályokat, debütálásuk nagyon is helyén volt. A produkciójuk nagyját az 50-es-60-as évek nagy rock and roll klasszikusaival töltötték ki - volt Buddy Holly, Jerry Lee Lewis és itt figyelt a Gunning Dogs Házőrző bluesa is. Ezen klasszikus dalok interpretálása megteremtette a színpad előtt összeverődött arcoknak az alaphangulatot, és a kezdeti toporgás után lassan elkezdték koptatni a parkettát. Szerintem a B´15 első fellépése felülmúlta a várakozásokat, kellemes csalódást okoztak a fiúk.
  
  Az este alatt a program folyamatossága garantált volt, a B´15 távozása után rögtön elkezdődött az átszerelés és hamar a színpadon találtuk a trió felállású Pshychorror kriptaszökevényeit, akik fekete, koporsófromájú bőgőjükkel megtöltötték a színpadot és továbbgördítették a műsort. A csapat egyedi vonalvezetésére jellemző a rockabilly muzsika felturbósítása a 80-as évek punk zenéjének elemeivel. Ez a korrekt zenei elegy a nem túlbonyolított dallamvilága miatt a jelenlévő közönségnek sajnos nem jött be annyira, mint azt gondolták a zenészek. Szerintem viszont ennek ellenére is ültek a feszes és gyors, cizellálatlan témáik és frappáns volt az a puritán, a minimalizmus határait súroló zenei hozzáállás, amely olyan dalokban ülepedett le ezúttal, mint a Pokol és menny, a Bin Laden terrorizmus mocskolás, az Ott lesz végső megnyugvás, az Elvisz a gonosz vagy a Tankcsapda-átirat Mitől legyen jó kedvem.

  A következő fellépő előtt mintha megállt volna az idő. Ez talán annak tudható be, hogy a hangtechnikus akarva- akaratlanul is elveszett a nem túl sűrű kábelerdőben, aminek eredménye a program csúszásában volt tetten érhető. Míg a technikus az elemekkel küzdött, az 50-es-60-as évek örökbecsű rock and roll dalainak duruzsolására mulathattunk, aztán az est egyik kiemelkedő csapata, a budapesti Jive 5 következett. Produkciójuk hibátlan volt, olyan laza természetességgel nyomták a boogie woogie-t és a rock and rollt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ehhez nem is férhet kétség. A fellépésük alatt senki sem unatkozott és nem hagyta el a termet, mindenki táncolt a Gyere fel, belvárosi baby-re, az Édenkert panzióra, az Ez a házra, a Gedeon bácsira, az 1000 évig éljen a RNR-ra és a hasonló dalokra. Egyébként szerényen és halkan meg kell jegyzem, hogy számomra a Jive 5 énekese, Cactus maga Elvis. A hangjával, mozdulataival és karakteres kiállásával magát a Királyt varázsolta elénk, s bár a zenekar többi tagja sem maradt el mögötte, egyértelműen ő volt a hangulatfelelős. Ezután az igen forró hangulatú fellépés után bátran kijelenthetem, hogy az egyik legkarakteresebb és az egyik legjobb hangulatot létrehozó rock and roll csapatot láthattam. Klasszis, klasszis és klasszis; valamint kötelező az összes rockabilly fannak ez a banda!
  
  Következett a fesztivál alapító zenekara, a fesztivált is szervező hatvani Rockin RockCats. Az ő ismertetőjüknél találtam egy rövid, de lényeges idézetet: „A Rockin RockCats felháborító, botrányos és minden kritikán aluli zenekar”. Nos, sok mindent el lehet mondani erről a zenekarról, csak az idézetben szereplő néhány szót nem! A Rockin RockCats triót itt Hatvanban, valamint egyáltalán a rockabilly körökben nem ismerni annyira nagy bűn, mint répára azt mondani, hogy káposzta. Szinte kötelező látni őket, ha itt Hatvanban jársz, és akkor is ha netán valahol feltűnnek. Engem nem lepett meg, hogy az itteni rockabilly körök szinte megőrültek, amikor a trió tagjai elkezdték a jó egy órás produkciójukat. A színpadot övező területeken teljes extázis uralkodott el, minden épkézláb ember a színpadon fetrengett vagy a tenyerével verte a pódiumot. A banda produkcióját nézve nem hiszem, hogy csak azért alakult ki ekkora hangulat, mert a hazai pálya elsimítja a csúnya ráncokat, hanem azért, mert tény, hogy egy igen rutinos és a maximumot nyújtó csapatot láthattunk, mely a saját dalait is olyan vehemenciával adja elő, mint a nagy klasszikusokat. A fiúk úgy brillíroztak, hogy az csak na! Nem csak a zenészek mutatták be a művészetüket a földön fetrengésből, hanem a közönség java is alaposan kivette részét belőle. Jellegzetes és látványilag sem utolsó volt, ahogy a sörtől-bortól átitatott parkettán pörgették meg a csajaikat az illuminált arcok. A szűknek bizonyult táncparkett mellett helytakarékosság miatt a békésen pihenő asztalok is láb alá kerültek.

  A következő fellépő maga volt a meglepetés, mert a programban meg sem említették. A V-8 (szintén trió formáció) maradandót nem alkotott, de azért fenntartották a 5th WildCat Night hangulatát az engedélyezett három szám erejéig, aztán jó pár másik dallal ki is bővítettek a műsorukat. A rockabilly-életérzés ennél a csapatnál is nagyon helyén volt, s bár igaz, hogy a színpad meglévő részét nem bontották tovább, ahogy kell és elvárható, a dalaikat csípőből tüzelve adták elő. A produkciójuk kezdetén inkább a melankolikusabb darabokat részesítették előnyben, de ezt ellensúlyozva a későbbiekben helyet kapott néhány igazi „felszántom-a-Dali-padlózatát” jellegű tétel is.
  
  Eztán a The Brian Setzer hazai helytartói, a „swing-a-billy” név hazai meghonosítói következtek (nem hinném, hogy merészség ezeket a szavakat leírni), azaz a Whizz-Bang. A csapat biztosra ment, nem kellett sokat küzdenie a hangulatkeltéssel, mert a 007, Club 13, King of Swing, Dupla vagy semmi dalok megtették a maguk hatását. A közönség figyelme az elsőtől az utolsó pillanatig a színpadra összpontosult, a csapat pedig ez alkalommal is kenyérre kente a jó muzsika iránt fogékonyakat, és nem utolsó sorban a színpadra felmerészkedett lányokat is. Azok a rusnya, rozsdásodásra ítélt kottaállványok viszont nem kellettek volna a színpadra, talán a következő koncertjeik egyikén már nélkülük fogjuk látni a csapatot.
  
  Már régen átléptük az éjfélt, amikor a Clippers rock and roll csapat színpadra lépett, akikre az a háládatlan feladat hárult, hogy a Rockin RockCats és a Whizz-bang fellépése után próbálják megtartani a fergeteges rock and roll hangulatot - mindenesetre végülis sikerült nekik a még támolygó és egyre lankadóbb figyelmű arcokba lelket verni. A rocky műfaj nyugodtabb tételeivel léptek színre és így hódították meg a szabad női szíveket.
  
  Az est következő fellépője, a Running Vettes, nekem ezen az idei WildCat Night Rockabilly Fesztiválon az utolsó volt. Szerény véleményem szerint nagy jövő áll a négyes előtt. Igaz, túlnyúlnak a hagyományos rock and roll elvárásokon, de ez nem lehet probléma, ha azt nézzük, hogy vérbő és érdekes produkciót nyújtottak a maréknyi közönségnek, és a technikai felkészültségükről sem feledkezhetünk meg. Akik Páger Antal által méltán klasszikussá vált Villa negráját is műsorra tudják tűzni, azokkal nem lehet baj.
  
  A többliternyi sör hatása miatt ezután én már inkább az állomás felé vettem az utamat és így nem láthattam a Zetor Rocka-Hillbilly Band produkcióját, de ígérem, hogy a következő fellépésük egyikére feltétlen elmegyek mulatni.
  
  Mit is lehet még elmondani zárásul erről a fesztiválról? Nos azt, hogy tényleg jó volt a buli, ha csak néhány órára is, de vissza tudott bennünket repíteni a csak hírből ismert rockabilly korszakba. A hely maga, azaz a Dali barátságos, és a büfé felhozatala is elég kellemessé tette az estét (Arany Ászok 200 forint, óriás melegszendvics 200 forint, és rövidebb italnemű is alig haladta meg ezt az árfolyamot), ráadásul még a belépő ára is emberi pénztárcához volt szabva, potom egy ezresért mulathatta végig bárki az éjszakát. Én azt hiszem, hogy ennyi érv pont elég, hogy jövőre ugyanitt mulassunk egy jót a 6th WildCat Night Rockabilly Fesztiválon.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: