beszámoló [koncert]  2004. november 29. hétfő   16:32

nincsen hozzászólás

  A nálam rosszmájúbbak bizonyára valami olyan élccel kezdenék ezt a beszámolót, hogy a dinoszaurusz-kiállítás egy estére kiköltözött a Természettudományi Múzeumból a PeCsába, én azonban (ez esetben legalábbis) nem vagyok rosszmájú, azt ugyanis már régen megtapasztaltam, hogy öregember a színpadon sem feltétlenül vénember. Találkoztam már jópár több évtizedes múltra visszatekintő bandával élőben a Black Sabbath-tól a Ten Years Afterön át a Motörheadig, és a nagy öregek (többnyire persze egy-két új társsal) rendre úgy szerepeltek, hogy csak azt tudtam kívánni a fellépéseik láttán-hallatán: bár én is ilyen erőben érném meg az ötvenedik-hatvanadik esztendőt! Nem voltak hát bennem előítéletek a Nazareth koncertje kapcsán sem, csakis kíváncsiság, s annyit már elöljáróban is elárulhatok: most is hasonló gondolatokkal távoztam, mint az előbb emlegetett csapatok bulijairól.
  
  Az előzenekari szerepet ez alkalommal a magyar Deep Purple tribute bandára, a Cry Free-re osztották, akik alig pár perccel nyolc óra után el is foglalták a színpadot, néhány pillanat múlva pedig megszólalt a klasszikus Burn hátborzongató gitárfutama. A hazai zenei életben kicsit járatosabbak máris nyugodtan adták át magukat a felhőtlen zeneélvezetnek, a többség viszont egy darabig még csak óvatosan figyelgetett, de nem telt sok időbe, hogy ők is a banda mellé álljanak: a sorban következő Strange Kind of Womant már egy teremnyi ember énekelte együtt Scholtz Attilával. Egyértelműen jó választás volt a Cry Freet felkérni a Nazareth előtti bemelegítésre: a Deep Purple és az est főzenekarának közönsége szinte teljesen azonos, a hazai banda pedig hibátlanul interpretálja a nagyszerű dalokat. Mind a játékuk minősége, mind a kiállásuk a tribute bandák élvonalába emelik őket, az pedig különös érdemük, hogy korántsem csak a legegyértelműbb slágerekhez mernek hozzányúlni, hanem előásnak ismeretlenebb dalokat, igazi ínyencfalatokat is, s megidézik a Deep Purple összes korszakát és albumát. Még ebbe a rövid programba is beillesztettek egy olyan nótát, amire valószínűleg senki sem számított: a tavalyi Bananas albumról a Silver Tongue-ot, amely alatt a féktelen lelkesedés ugyan inkább csak érdeklődő kíváncsisággá mérséklődött, de a hangulat nem ült le, bizonyítva, hogy effajta daloknak is van létjogosultságuk a Cry Free repertoárjában. Innentől fogva mindazonáltal, lévén feladatuk a közönség behangolása volt, már csak a legnagyobb, legismertebb dalokra koncentráltak, s így eleget is tettek aznapi küldetésüknek. A Perfect Strangers és a Black Night eljátszásával már végképp és végleg megvettek maguknak mindenkit (mellettem egy úriember egyenesen sessionzenésznek is szegődött hozzájuk: szájharmonikát kapott elő a zsebéből, és fújta velük a nótákat), aztán a kihagyhatatlan Smoke on the Waterrel learatták a babérokat, végül pedig a Highway Starral megkoronázták a fellépésüket. A Cry Free egyértelműen a tribute-bandák krémjéhez tartozik, koncertjeik látogatása minden Deep Purple-rajongónak erősen javallott.

  Kis szünetet követően a meglepően csupaszon (háttérvászon és minden egyéb cicoma nélkül) maradt színpadon megjelent egy igencsak őszes (Dan McCafferty énekes) és egy tar (Pete Agnew bőgős), meg két ifjabb fő (a tíz éve a Nazarethben zenélő Jimmy Murrison gitáros és az öt éve tag Lee Agnew dobos, aki egyébként Pete fia), és megszólalt a nagybetűs Hard Rock. Lett légyen bár a hőskor slágeresebb bandáinak egyike a Nazareth, ahogy felzakatolt a Changin Times, az bizony még a Black Sabbathnak is becsületére vált volna, s nem is változott ez az elkövetkező program folyamán - tiszta, arányos és nagyon is erőteljes hangzást kaptak a dalok, ami kellő plusz lendületet is kölcsönzött nekik. Arra pedig szükség is volt, ezúttal ugyanis tényleg szinte kizárólag a zene beszélt, nem túrták fel a színpadot és semmilyen show-t nem csináltak a fickók - én azonban ezt helyénvalónak is tartom, és nem is vártam többet. Az is igaz, hogy nosztalgikus műsort kaptunk, amiben a 80-as évek közepénél nem is nagyon merészkedett a banda közelebb napjainkhoz az életmű megidézésében de hát megnézném azt, aki jegyet vált egy Nazareth koncertre, és nem akarja a Turn on Your Receivert, a This Flight Tonightot, a Cocaine-t, s az összes többi hasonló klasszikust hallani! Márpedig a Nazarethnek csak ilyen kaliberű dalokból összegyűlt egy szettre való már a nyolcvanas évek közepéig, s hiába adtak ki később is remek lemezeket, amilyen ováció fogadta akár a fentebb említett három, akár bármely más elhangzott dalt, az egyértelművé tette, hogy a közönség bőven elégedett is volt a réges-régi, de máig is eleven, élettel teli nótákkal. Mondjuk ki: pont az volt a jó ebben a koncertben, hogy egy hajszállal sem akart több lenni annál, ami magabiztosan lehetett, azt a formát viszont kifogástalanul hozta egy fölöttébb szimpatikus együttes kifogástalan frissességgel előadta örökérvényű klasszikusait. Kellett-e vajon több ennél?
  
  Hogy mennyire szimpatikus volt a zenekar, arról a kedélyes, láthatólag általuk is módfelett élvezett előadásuk bármely pillanata tanúskodott. Természetesen leginkább a frontembernek, McCaffertynek nyílt lehetősége belopni magát a nézők szívébe, és ő elegáns, de fanyar humorral, öniróniával is átitatott konferanszaiban mindent meg is tett ezért. A Changin Times-szal egybefűzve érkező Not Faking It-et követően alighogy köszöntötte a közönséget, máris arra kért mindenkit, hogy tapsolja meg a Cry Free-t (ami azért messze többnek tűnt egyszerű formaságnál), aztán hamar megvillantotta a humorát is: a Miss Miseryt követő Razamanazt úgy konferálta be, hogy Egy olyan dal következik, amit úgy százötven éve írtunk, akkoriban, amikor még magasak és jóképűek voltunk Szerintem ez a fajta élcelődés sokkal hitelesebbé tette az egész műsorukat, mintha megpróbálták volna előadni a fittek vagyunk ám mi-figurát. McCafferty egyébként mindvégig elemében volt, a Bad, Bad Boy előtt elmagyarázta, majd a közérthetőség kedvéért el is mutogatta, hogy a nóta a szexről szól, a Love Leeds to Madnesst a nők dicsőítésére ajánlotta, s egyébként is tagadhatatlanul virgonc módon vigyorgott és lépkedett az elsőtől az utolsó percig. A frontemberi mellett pedig az énekesi teljesítményére sem lehetett panasz, a védjegyszerű, rekedten-reszelősen öblös témái rekedtebbek, reszelősebbek és öblösebbek voltak, mint valaha, de a megfelelő dalokban (tehát a legtutibb befutó lírákban, mint a Dream On és a szettet záró Love Hurts) kellemesen el is tudta lágyítani a hangját, bravúrosan alkalmazkodva a zenei környezethez. Mindezen felül pedig még azt is bemutatta, hogy nem csak a torkával tud hangszerként bánni: a műsor vége felé a Hair of the Dogban egy érdekesen effektezett skótduda-szólóval állt elő, színesítve a többiek már említett módon friss és pezsgő hangszeres játékát.
  
  S ha már a többieknél tartunk: igazán megérdemelnek ők is néhány méltató szót. A legifjabb tag, a dobos LeeAgnew rendkívül elegánsan szerepelt, úgy maradt tisztelettel az eredeti témák iránt, hogy képes volt beléjük vinni a maga lendületét is, egyszerre felelve meg ezzel minden, akár egymással ellentétesnek is látszó elvárásnak. Apja, az idősebb Agnew mindvégig nagy jókedvvel, mosolyogva pengette bőgőjét, és kellemes vokálokkal is besegített, amint azt például a Kentucky Fried Bluesból következő This Months Messiah-ban csodálhattuk. A gitáros Murrison pedig megjelenésében és mozgásában is egyaránt a banda rock and roll-arca: egyedüli hosszúhajúként végig bólogatva játszott, ráadásul teljes beleéléssel és az ebből következő hatalmas feelinggel, ami szintén nagyot dobott a produkción. Meglepő vagy sem, az ilyen egyszerű, néhányaknak talán természetesnek is tűnő mozzanatok is elegendőek voltak ahhoz, hogy emlékezetes koncertnek legyünk tanúi, sokadszorra bizonyítva, hogy a jó zene önmagáért beszél. Ennek jegyében, bármiféle cécó nélkül, a hagyományos módon is ért véget az előadás: a levonulást egyetlen ráadás követte két óriási nótával, a Night Womannel és a Broken Down Angellel, amit követően a banda tagjai mosolygós búcsúzkodással hagyták magukra az elégedett bólogatással és a lehető legkellemesebb élménnyel távozó nézőket.
  
  A Nazareth pontosan azt tette a PeCsában, amit egy klasszikus bandától méltán elvárhat és el is vár az ember: bemutatta, miért is klasszikus. Ennél többet felesleges is volna mondani.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: