szerző: VikPalaye Royale koncert a Barba Negra Red Stagen 2023. február 24. Barba Negra Red Stage
Február 24.-én, pénteken fergeteges koncertet adott az amerikai együttes. A hazánkban is egyre népszerűbb banda előadására minden jegy elkelt – a buli teltházas volt, annak ellenére (vagy éppen amiatt) hogy a Palaye Royale egy éven belül harmadjára lép fel kishazánkban. Az este részletei alább olvashatóak.
A Barba Negra Red Stage kissé kívül esik a városközponttól, ezért hosszadalmasabb és bonyolultabb megközelíteni. Amikor a HÉV-től sétáltam az épület felé, egy dolog nagyon hamar szembetűnt; a sor, ami kígyóként kanyargott, ki a Szállító utcából, végig a sarok után is álltak az emberek. Már ebből is látszott, hogy emlékezetes koncertnek nézünk elébe. A várakozási idő mégsem bizonyult hosszúnak, rendkívül szervezett módon engedtek be minket a helyszínre, így alig tíz perc alatt már bent álltam a tömegben. Középen lett helyem, az első sorok már rég beteltek. Kettő előzenekar indította az estét, a StarBenders és a Yonaka.
A színpad mögött egy hatalmas molinó hirdette a turnét, fekete-fehér táj, rajta a Fever Dream felirat, a turné címe. Magyarul annyit tesz, hogy “lázálom”. A kezdés pontos volt, 19:30-kor csapott a húrok közé a StarBenders.
Az amerikai rockegyüttes 2013-ban alakult, a tagok pedig Kimi Shelter (ének, gitár), Aaron Lecesne (basszusgitár) Emily Moon (dobok) és a magyar gyökerekkel rendelkező Kriss Tokaji (gitár), aki egyébiránt meg is szólalt magyarul az előadás alatt. De mindenről a maga idejében.
A nyitány a Blood Moon volt. Első gondolatom pedig az, mintha egy ’80-as éveki hair band koncertjén lettem volna. A stílus, a fellépés, és természetesen a göndör fürtök, amire azonnal el is kezdtem irigykedni. Ahogy Kriss dobálta a tincseit, késztetést éreztem megpiszkálni a loboncát. Kimi mesterien váltogatja a normál éneket egy mélyebb, erőteljesebb kiabálásra hajazó screammel. Élvezet volt őket hallgatni, és a kitörő energia, amivel megalapozták a hangulatot, üdítő volt.
Mint már előbb említettem, mintha visszarepítettek volna negyven évet az időben, és elfeledtették a jelenkor gondjait. Második daluk a Holy Mother volt, majd ezt követte a BITCHES BE WITCHES, és a Cover Me. Körülbelül itt került elő egy magyar zászló a színfalak mögül, Kimi pedig azt mondta, hogy nagyon szeretik Magyarországot mindannyian.
Ekkor Kriss vette át a mikrofont, és magyarul szólt bele. “Sziasztok, nagyon örülök, hogy itt lehetek”. Aranyos volt az egész jelenet. A Seven White Horses és a The Game következett, majd az If You Need It volt a finálé. Személy szerint mindenképpen megnézném őket mégegyszer, egy hosszabb koncert keretében.
Másodikként a Yonaka következett. Az angol csapat Brightonból érkezett, a tagok pedig Theresa Jarvis (vokál), George Edwards (gitár), Alex Crosby (basszusgitár), és Robert Mason (dobok). A Yonaka szó egyébként éjfélt jelent japánul. Az első zeneszám, amit előadtak, az Ordinary volt, ami egy dallamosabb résszel indít, majd átvált egy teljesen más stílusra. Elsőre úgy hatott, mintha tulajdonképpen dallamos kiabálás lenne.
Theresa kifejezetten sokat táncolt is, így az előadásmód is hatással volt a közönségre, sokan átvették az energiát tőle. Lenge öltözetet viselt, míg a többi bandatag inkább a hanyag elegancia felé kacsingatott. A Greedy című számuk alatt úgy tűnt, mintha Theresa csupán beszélne, és nem énekelne, de a közönségnek mégis tetszett.
Stílusilag eltért a StarBenderstől és a Palaye Royaletól is, de nem annyira, hogy kitérítse az embert az alapvető hangulatból, amit az előző zenekar megalapozott. A Call Me a Saint ritmikusabb volt már, és jobban beleillet az est miliőjébe. Az új daluk, a PANIC a pánikrohamokról és az élet mindennapi küzdelmeiről szól. Felcsendült még a Rockstar és végezetül a Seize the Power, mely egy erős zárást adott műsoruknak.
21 óra 30 perckor vette birtokba a Negrát szeretett főzenekarunk, a Palaye Royale. Úgy indítottak, hogy az egész molinót piros-fehér-zöld színbe vonták, és elindult a… Himnusz. A Magyar Himnusz. Lehet, hogy más országokban ez lelkesítően hat, de a mi melankolikus himnuszunk inkább megtörte a hangulatot, mint felemelte volna. Nem illett a kontextusba. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor régen az iskolai rendezvényeken álltam az osztálytársaim között. Még az is eszembe jutott, hátha a Szózat zárja majd a koncertet, hogy biztosra menjünk. Nemzeti ódánk után egy monológ következett, mely már a turnéról szólt, utána pedig meg is jelent a Kropp tesók zenekara a színpadon. Remington (ének), Sebastian (basszusgitár) és Emerson (dobok) mindhárman nagyon tehetséges fiatalemberek.
Az első dal a No Love in LA volt. Remingtonnak élőben is megvan az a rekedtes, érdes hangja, aminek például többek között azt is köszönheti, hogy ő kölcsönözhette a Paradise City című amerikai sorozat fő karakterének, Johnny Faustnak az énekhangját. Egyébiránt egy iskoláslány kosztümben lépett színpadra a nótafa, de tudta viselni, odaillőnek hatott. Illetőleg amilyen akrobatikai mutatványokat végrehajtott, egy sima farmernadrág ezt nem tette volna lehetővé. Sebastian elegáns, vámpír hatású öltönyt viselt, Emerson pedig fehér inget fekete kalappal. Klappolt (vagy épp Kroppolt) az összkép, látszott, hogy ők egy csapat.
A You’ll be Fine következett, és a zenészek is kezdtek belejönni a buliba, felpörögni. A Broken című dal, hiába viszonylag új, összehozta a tömeget egy kis átélt éneklésre. A kissé melankolikus dal után azonban belecsaptak a lecsóba, úgy igazán. A Fucking with My Head volt az este igazi indítója, ahogy körbenéztem mindenki jól érezte magát.
Természetesen a kellemetlenkedő magas ember is jelen volt, aki többszöri kérésre sem volt hajlandó sem hátrébb állni, se maga elé engedni egy alacsony lányt. Íratlan szabály, hogy a tornyok nem állnak be a küzdőtér közepére, hogy senki se lássa a színpadot- egyszerűen bunkóság.
Utána jött a King of the Damned és a Paranoid. Valahol errefelé előkerült egy gumicsónak, és Remington evezni indult a nézőtéren, egy vízipisztoly kíséretében, és vigyorogva locsolta a jónépet, nehogy elhervadjunk. Miután körbecsónakázta a placcot, visszamászott a színpadra.
Az Oblivion következett, amelynek az első pár sorát simán elénekelte a közönség Remington helyett, ami látszólag boldoggá tette a vokalistát. Mintha mindenki tudta volna a lassú dal szövegét. Dying in a Hot Tub, Punching Bag, és végezetül Mr. Doctor Man, amelyik talán a legnépszerűbb daluknak minősül.
Remington az előadás közben mindenhova felmászott, egyszer egy hangszórótoronyra, ahonnan simán leugrott. Fotósunk meg is örökítette ezt a pillanatot. Másszor a keverő tetején tűnt fel, ahová nem is tudom hogyan került. Biztos teleportált. A vége felé nagy, fehér lufikat dobtak a küzdőtérre, úgyhogy primitív labdázás kezdődött, és mindenhol repkedtek a léggömbök. Sebastian ki is durrantott egyet a gitárjával.
A zárás az Off with the Head volt, mint az albumon is. De mindenki tudta, hogy vissza fognak jönni. Azt mondjuk nem, hogy kétszer. A Lonely és a Fever Dream volt az első turnusban, és a lufik mellé kaptunk kétféle konfettit is, ezüstszínűt és fehéret, két adagban. Volt olyan pont, amikor nem lehetett látni a színpadot az aláhulló papírfecnikből, mint egy hóesés. Get Higher lett a záró. Utána rózsaosztás következett. Remek koncertet adtak, jó hangulatot tudtak csinálni, és az általános kellemes érzés akkor sem múlt még el, amikor az utolsó HÉV-et kergettem.
Összességében nagyon tudom ajánlani a Palaye Royale koncert meglátogatását mindenkinek, minden korosztálynak. Jó a zene, a hangulat, és néhány öltözködési tippet is el lehet lesni. Na nem ám a diáklány jelmezt. A banda egyébiránt azt ígérte, hogy nemsokára ismét visszatérnek, nem hiába három a magyar igazság, egy pedig a ráadás.
07:51
