beszámoló [koncert] 2023. február 25. szombat 07:39
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHeaven Shall Burn, Trivium, Obituary, Malevolence 2023. február 14, Barba Negra Red Stage
Egyre-másra adják egymásnak a kilincset a kőkemény metal csapatok az újonnan megnyílt és azóta már gőzerővel üzemelő csepeli Barba Negra Red Stage-en. Ezúttal szintén egy remek felhozatalnak lehettünk fültanúi. Az este két főszereplője a metalcore, illetve dallamosabb metal határmezsgyéjén egyensúlyozó Heaven Shall Burn és a Trivium, de csatlakozott hozzájuk a death metal kultbanda, az Obituary is. Előttük pedig a brit hardcore/metalcore csapat, a Malevolence nyitott. Nem akármilyen felhozatal, az biztos.
A turné összeállítás ugyanakkor érdekes. Nem meglepő módon sűrűn bele lehetett futni azokba a hangokba, miszerint szégyen, hogy az Obituary a Heaven Shall Burn és a Trivium nyitányaként lép fel, noha a floridai death metal gépezet nagyobb hatással van a komplett metal színtérre, mint az előző kettő együttvéve és koncertbandaként is kimagaslóan súlyos koncertjeiről ismert az Obituary. Mindez igaz, azonban ma, 2023-ban a népszerűségi, lemezeladási helyzet minden bizonnyal a modern metal csapatoknak kedvez, az Obituary pedig stílusteremtő hatása ellenére is így tudott beékelődni a turnéba.
De mindezen felesleges lázadozni – ha Tardy-ék beleegyeztek ebbe a felállásba, akkor nyilvánvalóan nem érezhették megalázónak, sőt akár még új rajongókat is remélhetnek a modern metal közeg közönségétől. Szóval ha nekik így jó, egy kívülálló ne akarjon már okosabb lenni náluk. És a végső érv: ha az egóért köztudottan nem a szomszédba igyekvő Dave Mustaine-nek és a Megadeth-nek is megfelelt az előzenekar szerep a Five Finger Death Punch turnéján, akkor tényleg felesleges a problémázás.
Inkább örüljünk annak, hogy egyetlen estén ennyi ütős csapatot láthattunk. Mert azt el kell mondani, élőben mindegyik csapat hengerelt. Még a többiekhez képest kevésbé ismert Malevolence is, akik sikerrel indították be a közönséget. A csapat amolyan üvöltős, ugrálós, headbang-elős zúzást tolt a színpadon, a hardcore, metalcore, thrash- és death metal stílusjegyeiből sokat merítve. A baseballsapkás Alex Taylor frontember gumibolhaként pattogott a színpadon, a jellegzetes hardcore-os mozdulatokkal bömbölte a sorokat. De többször hagyta érvényesülni Konan Hall-t is, aki a gitározás, szólózás mellett a dallamosabb énekben is alaposan kivette a részét. Volt olyan visszafogottabb hangulatú szám, amit végig ő énekelt.
A többiek is nagyon lelkesen tomboltak a színpadon és mindez meghozta az eredményét, mert a közönségben is lelkesen lendültek az öklök, pörögtek a circle-pit-ek és ment az ugrálás. Volt pár figyelemre méltó számuk, de azért a címben felsorolt nevekhez valóban csak előzenekarként passzoltak a britek. De mindenképpen jó volt elhozni őket, korrekt bulival melegítették be a közönséget.
Az Obituary logó már hosszú percek óta ki volt vetítve a sátor tetejére, amikor a floridaiak belecsaptak a húrokba. Egy Obituary koncerten a csalódás kizárt, megbízható, lehengerlő koncertgépezetként működik Tardy-ék csapata, akik a hol belassultabb, vonszolósabb, hol pörgősebb, akár rock & roll-os ízekkel is kacérkodó ritmusokkal pusztítják a hallójáratokat. Egyedül egy félelem merülhet fel: vajon a hangás is a csapat mellé áll-e? Mert ha igen, egy vastag, böhöm hangzással megáldott Obituary koncertnél valóban nincs sok súlyosabb a metal színtéren. Szerencsére a Barba Negra Red Stage-en kiválóan keverték a csapat koncertjét, az első 1-2 szám kicsit vékonyabb hangzása után már minden úgy dörrent meg, ahogy kell.
John Tardy az évtizedek óta megszokott mackófelső-terepgatya kombóban bömbölte a szövegeket, a konferálásokat a minimálisra szorítva. Nem egy szószátyár társaság ők, a dalszövegekben sincs sok eszmei mondanivaló – az Obituary a dózerolásról szól, ahol a daloknak hol a lendülete, hol a súlyossága ragadja magával a hallgatót.
Donald Tardy-t nem szokták a legbefolyásosabb dobosok között említeni, de érdemes volt az ő játékát folyton figyelni, mert lenyűgöző húzással kommandírozta a tempót. És még azokat a színezéseket is nagyon jó volt megfigyelni, amelyek nem olyan nyilvánvalók lemezen és a koncert lendületének hevében, de tényleg megérte jobban elmélyedni az ő játékában.
Trevor Peres szintén duma nélkül, a haja mögé temetkezve horzsolta végig a játékidejüket, ő és Kenny Andrews adagolták azokat a mocsárszagú riffeket, amelyekről híres az Obituary. Utóbbi ráadásul az esetenként felröppenő virtuóz gitárszólókért is felelős volt, amely mondjuk kissé idegen testként hatott az Obituary pőrébb, arcbamászóbb irányvonalába integrálva, de akinek ínyére voltak az ilyen technikás megoldások is, az ugyancsak tudott gyönyörködni Andrews játékában.
A mélyekért felelős Terry Butler monolitként állt a pozícióján, döngette a basszusgitárját, de az egész csapaton látszott a görcs nélküli játék. Akik csak kiállnak, minden különösebb látványelem és parasztvakítás nélkül és izomból lenyomják nekünk a bulit.
Érdekesség, hogy ezúttal a két nagy klasszikusról, a Slowly We Rot-ról és a Cause Of Death-ről semmit sem játszottak. Ez a program a csapat újabb időszakáról szólt, a legrégebbi szám, ami ma előkerült, az az 1992-es The End Complete lemezen elhelyezkedő I´m In Pain volt. Az idén megjelent friss korongról jött a legtöbb nóta, a The Wrong Time, a My Will To Live és a Dying Of Everything, szóval valódi lemezbemutató volt ez a mostani koncert. De a Sentence Day, A Lesson In Vengeance, Visions In My Head sem annyira ősi keltezésű számok. A Redneck Stomp és a Don´t Care voltak csak, amik még a korai éveket képviselték.
Nem volt kérdés, hogy a mai nap a Trivium-ot várták a legtöbben, az ő koncertjük előtt tülekedett a legsűrűbben a nézőtér. Nem véletlenül, ugyanis Matt Heafy-ék nem csak megbízhatóan jó koncertbanda, hanem dalszerzési képességeik is a sokéves átlag felett vannak, vagyis diszkográfiájuk tele van fülbemászó, jól megírt, emlékezetes nótákkal. Talán ez a tényező az, amely a Trivium-ot kiemeli a jelenkori metal csapatok közül.
Matt Heafy, japán gyökereinek újrafelfedezése óta gyakran használ távol-keleti szimbólumokat, motívumokat a vizualitásban, ma is látványos volt díszletként a színpad két szélén acsarkodó (és olykor pirosan világító szemű) sárkányszobor és a háttérben megbújó japán torii kapu sziluettje.
Az utóbbi pár hónapban rendszeresen járok a csepeli Barba Negrába, ugyanis most már szinte mindegyik komoly metal eseményt ide szervezik. Bár a „hídmelléki” helyszín (különösen a csarnok) hírhedt volt sok esetben rossz hangzásáról, akusztikájáról, de ezen az új helyszínen meglepetésemre szinte minden koncert bivalyerősen, több mint kiválóan szólt. Ez mindenképpen komoly teljesítmény és nagy elismerés a Barba Negrának.
Ahogy rövid idő alatt egész jól hozzászoktam ehhez, a Malevolence és az Obituary teljesen korrekten dörrent meg, így viszont megdöbbenésként ért, hogy a Trivium ellenben kifejezetten botrányosan szólalt meg. Gyéren, erőtlenül szólt minden, a gitárokat szinte hallani se lehetett, Matt hangját se túlságosan, a dobok és a cinek azonban betöltötték az egész teret. A Rain áldozatul is esett ennek a gyenge hangzásnak, amit nagyon sajnáltam, hiszen a kedvenc Trivium lemezem, az Ascendancy egyik húzódaláról van szó.
Oké, van ez így, de az első 1-2 szám után általában gatyába szokták rázni a hangzást, most azonban ez nem sikerült. A Trivium koncertje végig a fent leírt módon szólt. Sajnos ez sokat levont a buli értékéből, nem igazán szólaltak meg úgy a számok, ahogy kellett volna. A hangulat ettől függetlenül is rendben volt, mert a közönség így is rendkívül lelkesen tombolt az első sorokban, Matt minden intésére ugráltak és énekelték a sorokat. A frontember tudta, hogy kell az ujja közé csavarnia a közönséget, például eljátszotta azt a kis játékot, hogy bizony eddig a portugál közönség volt a legjobb ezen a turnén. Persze ezt a mieinknek nem volt szabad annyiban hagyni.
A Trivium-nak 2021-ben jelent meg az utolsó lemeze, az In The Court Of The Dragon, ami egészen jó kritikákat kapott, adta volna magát a helyzet egy valódi lemezbemutatóra. Azonban csak egyetlen új szám hangzott el, az együtténeklős No Way Back Just Through. Inkább amolyan életmű koncert volt a mai, szinte mindegyik lemezét megidézte a csapat 1-2 dallal.
A legtöbb azért mégis a karriert megalapozó 2005-ös Ascendancy-ről szólt, a már említett Rain, a kevésbé kézenfekvő The Deceived (ahol a Malevolence gitárosa is besegített) és a legvégén a betonozós, metalcore-os hangulatú Pull Harder On The Strings Of Your Martyr. A 2020-as lemezt az Amongst The Shadows & The Stones képviselte, az általam szintén nagyszerűnek tartott Vengence Falls albumról a Strife-ot hallhattuk, ami jó választás volt, mert alkalmas volt a közönség énekeltetésére. De még a legelső Trivium albumhoz, az Ember To Inferno-hoz is visszakanyarodtunk a Pillars Of Serpents erejéig. De a koncert csúcspontjai közé tartozott a Down From The Sky is, a Shogun lemez kiválóan megírt nótája.
A 2017 óta náluk játszó Alex Bent nagy pillanatait hozta a The Sin And The Sentence, amely tényleg pusztított az ő dobmunkájával. Ő tényleg egy klasszissal magasabban lévő polcon helyezkedik el, mint bármelyik korábbi Trivium dobos. Nagyon jó volt, hogy az ő játékát és a számomra különösen figyelemreméltó cinezéseit is ilyen jól lehetett hallani, de kissé túlságosan is előretekerték az ő potmétereit, a többiek kárára.
A The Crusade album is beköszönt, nem egy hagyományosabb, heavy metalosabb hangzású dallal, hanem a tempósabb To The Rats-szel, de hallhattuk a csapat újkori slágerének bátran nevezhető The Heart From Your Hate-et is. Koncertes alapdalnak tekinthető már a szaggatott, hol üvöltős, hol éneklős In Waves, amely a közönség leguggoltatására és felugráltatására is alkalmas, ahogy az ma is bebizonyosodott. Ebben a számban pedig a Heaven Shall Burn gitárosa, Alex Dietz segített a masszív riffekben.
A Trivium minden eddigi magyarországi koncertje lenyűgöző élmény volt, fantasztikusan megírt dalok egy kiváló koncertbandától. A remekül válogatott nóták ma este is megvoltak, a hangulat és a színpadi munka is teljesen rendben volt, sajnos a nem kielégítő hangzás miatt nem volt teljesen olyan az élmény, mint amire számítottam.
A Trivium után a Heaven Shall Burn-t már afféle levezetésnek gondoltam, mert bár tény, hogy a német metalcore csapat is egy nagy múltú társaság, a maguk 9 nagylemezével, a stílusukat nagyon jól művelik, élőben is láttam már őket korábban, ahol szintén teljesen rendben volt a koncertjük. De a Trivium dalszerzési zsenialitásához és zenei változatosságához képest mégis bőven egysíkúbbnak tartható a HSB zenei világa, még akkor is, ha náluk is sok helyen jelen vannak figyelemfelkeltő, fülbemászóan melodikus témák. A jelek szerint a közönség egy része is így gondolhatta, mert látványosan megritkult a tömeg a németek koncertjére.
Nagyot hibázott viszont, aki kihagyta őket, mert – számomra is meglepő módon – a Heaven Shall Burn valami piszok erős koncertet nyomott le. És még ha továbbra is igaz, hogy a nótáik nem annyira kiműveltek, változatosak a Trivium-éhoz képest, a koncertélmény tényleg minden igényt kielégített.
Esetükben szerencsére már magukra találtak a hangmérnökök is, mert a HSB koncertje már végre masszívan, erőteljesen, tisztán szólalt meg. De nem csak magával a hangzással nyerte meg a közönséget magának a csapat, hanem az egész koncerthangulat nagyon beindító volt. Nem meglepő, ha egyre-másra pogóban, circle pit-ben törtek ki a rajongók,kifejezetten dinamikus, adrenalinnal túlcsorduló koncert volt.
A HSB-nek 2020-ban jelent meg az utolsó nagylemeze, Of Truth & Sacrifice címmel és most volt lehetőségük rendesen megturnéztatni. Ennek megfelelően az új albumról hangzott el a legtöbb dal, szám szerint 5: Übermacht, My Heart And The Ocean, March Of Retribution, Thoughts And Prayers és legvégül a Tirpitz. De ők is előszedték mindenféle korszakukat, hallhattuk a Hunters Will Be Hunted, Bring The War Home, Voice Of The Voiceless, Whatever It May Take, Behind A Wall Of Silence, Profane Believers dalokat is.
Ahogy már a Trivium-nál is említettem, ez a turné egy igazi haveri örömzenélés volt, ahol jól látszott, mennyire közvetlen a viszony a csapatok között. Heafy-énél is beugrott az egyik dalban Alex Dietz gitározni, de fordítva is, a Whatever It May Take-ben meg Matt Heafy csatlakozott gitározni és üvöltözni. És ha ez nem lenne elég, az ikonikus Black Tears című dalban (ami az Edge Of Sanity-től feldolgozás) pedig nem mást hallhattunk vendégszerepelni, mint Bodor Mátét, aki mostanság az Alestorm-ban gitározik. Mondom én, hogy nyugodtan tekinthetjük a zene és a bajtársiasság napjának ezt az estét.
Volt még hátra néhány dal ebből az egészen tisztességes játékidejű koncertből, az Endzeit az Iconoclast albumról, a Corium a Wanderer-ről és a már említett Tirpitz a legutolsóról. Még ha a metalcore műfajt sokan le is szokták sajnálni, a Heaven Shall Burn bebizonyította, hogy ez a műfaj nagyon is alkalmas egy ütős, beindítós, pusztító koncertprodukcióra. Igaz, az ő esetükben a számokat keresztbe-kasul áthatják azok a bizonyos Göteborgban honos, jellegzetes melodikus death metalos dallamvezetések, amelyek által a HSB sem tekinthető vegytiszta metalcore csapatnak.
A csapat minden különösebb látványelem nélkül, némi háttérvetítés kíséretében adta ezt az ütős koncertet, szóval esetükben valóban csak a zene beszélt. Marcus Bischoff frontember volt egyedül, aki kommandírozta a csapatot és a közönséget, a többiek nem különösebben látványosan, karakteresen, de mégis rendkívüli elánnal zúztak és lóbálták a hajukat.
Úgyhogy ezzel a remek hangzással megtámogatott koncerttel a Heaven Shall Burn volt az, akik képesek voltak felrakni az i-re a pontot ezen az estén. Bánhatja, aki kihagyta őket, legközelebb ne kövessenek el ilyen botorságot!
07:39
