beszámoló [koncert]  2004. november 26. péntek   17:40

nincsen hozzászólás

  11 év, 7 album, 500 koncert, és mindvégig egy ideológia. Röviden és tömören így jellemzi a Barackca eddigi pályafutását. Egy ilyen életutat illik tisztességesen megünnepelni egy nagyszabású bulival, és a hazai punk-veteránok így is tettek. Gondoltam, hogy sokan lesznek kíváncsiak majd a szülinapi partira, de azért igencsak meglepődtem, mikor a gyárudvarra lépve egy igen sűrű tarajerdő fogadott. Sőt, még az egyébként kihalt Gubacsi úton is összefutottunk jó néhány rajongóval.
  
  Az est első vendége, a szombathelyi Liberal Youth már javában játszott, amikor klubhelységet megközelítendő a lépcső igyekeztem felfelé. Ennek ellenére, úgy érzem, nem maradtam le semmiről, hiszen tökéletesen átjött így is az old school hc-t játszó négyes zenéjének lényege. Rettentő gyors, tisztán és töményen megszólaló dalaikat ugyanis majd szétvette az elemi erő, ami közelebb érve csak fokozódott. Ez a stílus amúgy is a sebességről szól többek között, de az olyan nóták, mint például a Szakítsd szét, vagy a friss keletkezésű Te és én, vagy a színtérből kiválóknak feltett költői kérdés, a Hol vagy most? még a műfaj követelményeit ismerve is szélviharként hatottak. Pár középtempós döngetés is befért a szikár gyorsulások közé, de az energiaszintet jelző képzeletbeli mutató ezeknél is a kiakadás határán volt. Műsoruk egyetlen hibája annak rövidsége volt, igaz mit is várhat az ember, ha az együttesnek csak rövid szerzeményei vannak, másrészt ebből a marós zenéből ennyi pont elég. Nagyszerű kezdés!
  
  Az amerikai Molotov Cocktail jóval lazábbra vette a figurát, némi melódiát tartalmazó, egyszerű punk-zenéjével. A beállásnál mondjuk, megleptek kissé stoner, blues ízű jammelésükkel, de a műsor hátralévő részében már a csupasz, könnyen pogózható öklelésekről szólt minden. Jó darabig fogtam is az adást, de úgy a Lets Make Some Noise környékén elvesztettem a fonalat, és már kicsit egysíkúnak tűntek a megoldásaik. Egyáltalán nem rossz az amit csinálnak, az énekesnek például tökéletes punk hangja, és szinte cockney kiejtése volt, feszesen is játszottak, sikerült néhány emlékezetes dallamot és refrént összehozniuk, és az olyan reszelések, mint a Generation Genocide, vagy a Drug Body nem is voltak híján a lendületnek. Ezt a lendületet mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy egy-egy hevesebb táncjelenetet követően komolyan beremegett az emelet a lábunk alatt, és a singalongra is akadt jelentkező bőven. Talán náluk is életbe kellett volna lépnie a kevesebb néha több szabályának, vagy nem a Liberal Youth után kellett volna fellépniük, de valahogy nem fogtak meg. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, és az is előfordulhat, hogy később pozitívan csalódok majd bennük.

  Utolsónak érkezett természetesen a Barackca, az ünnepelt. Maratoni hosszúságú koncertjükön az összes slágerüket eljátszották legyen szó, régiről vagy újról, a BKV-t dicsőítő himnuszról, a közönség-kedvenc Buborékról, az Egymással szembenről, amely nóta alatt a közönség egy tagja meglehetősen hosszú időt töltött a színpadon borosüvegével vezényelve. A műsort előre nem tervezték meg, tényleg spontán módon, gyakran a bekiabálásokra hallgatva követték egymást a párakkordos dalok. Huszár János, énekes/gitáros hosszan beszélt egy-egy szám előtt, elmesélve egy sztorit az adott dalról, vagy csak egyszerűen kifejtette nézeteit a dal kapcsán, ezeken keresztült megkapta a magáét az összes hazai, és nemzetközi szervezet, vallás, vagy gazdasági érdekcsoport. A nagyérdemű pedig lelkesen egyetértve ropta tovább a táncot, a legnagyobb sikert talán a német nyelvlecke aratta, vagyis a Ja woll, melynek sorait lelkesen énekelték az egybegyűltek, ezzel is kifejezve az alkohol iránti szeretetüket, de nem fogadta értetlenkedés Micimackót, illetve a fenyegető Terrort sem, az Anarchia élt pedig még a ráadásban is el kellet játszaniuk a házigazdáknak. A hangulat természetesen mindig a tetőfokán volt, a nagy pogo közepette elég sűrűn borult fel a sörös-dobozokkal telt kuka, voltak ugyan lelkes önkéntesek, akik összeszedték a szemetet, de nem sok mindenkinek szúrt szemet ez az alkalmi rendetlenség. Nem néztem az órámat koncert közben, de közel két órásra tippelem a Barackca játékidejét, mégsem fordult unalomba a fellépésük, mert dalaik pofonegyszerűek ugyan, de egyfelől elég széles spektrumon mozognak, kezdve a pőre punk-hc sikálásoktól, az együtténekelhető, indulószerű darabokig, másfelől, kevés olyan punk-zenekar van ma Magyarországon, aki úgy is él, úgy is tesz, ahogy azt megénekli. Véleményem szerint elsősorban ez a gondolkodásmód tette lehetővé ezt a tizenegy évet, úgyhogy mi mást mondhatnék zárszóként, minthogy boldog születésnapot, Barackca!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: