szerző: MorelloAlestorm, Gloryhammer, Wind Rose, Rumahoy 2023. január 8, Barba Negra Red Stage
Van néhány top ligás metal zenekar, akik bár az egész világot bejárták, a magyar közönséggel és Magyarországgal mégis különleges viszonyt ápolnak. Ilyen a Sabaton a már kifulladásban lévő „pálinka-pálinkázással”, ilyen a Brainstorm, a Death Angel, most már talán a Five Finger Death Punch-ot szintén ide lehet sorolni. De egyértelműen becsatlakozott a klubba az Alestorm is. Nem csak azért, mert 2015 óta Bodor Máté nyűvi náluk a húrokat és a jelek szerint az együttműködés kiváló. Hanem Magyarországgal és a magyar közönséggel olyan szoros viszonyt épített ki a csapat, hogy legutóbbi albumukon, a 2022-es Seventh Rum Of A Seventh Rum-on egy Magyarországnak szentelt, slágernek bátran nevezhető dal is helyet kapott. A Nyár Van című Neoton feldolgozásról pedig már ne is beszéljünk...
Szóval az a tavalyi szabadtéri Barba Negrás koncerten is kiderült, hogy innentől fogva egy magyar koncert mindig is különleges, speciális esemény lesz a csapat turnénaptárában. A Magyarország dal elengedhetetlen alaptartozék lesz, ami várhatóan sehol máshol nem fog elhangozni, csak itt, a Köteles Leanderrel előadott Nyár Van pedig szintén a tavalyi buli egyik emlékezetes momentuma volt. Mivel most alig fél év telt el a legutóbbi fellépéshez képest és új lemez se jött ki azóta, inkább újrázásnak tekinthető a mostani esemény. De afelől egy szemernyi kétség sem volt, hogy a hangulat legalább annyira emelkedett lesz, mint legutóbb.
Ráadásul az esemény nem csak az Alestorm bónusz játékának tekinthető, hiszen teljes programmal itt volt a szintén komoly népszerűségre szert tett Gloryhammer, csatlakozott még az olasz power metalos Wind Rose, és az Alestorm Sancho Panza-jának számító Captain Yarrface bandája, a Rumahoy. Úgyhogy ilyen felhozatal mellett nem meglepő, hogy már a kezdés óráiban sosem látott kígyók sorok kígyóztak a csepeli Barba Negra bejárata előtt, egészen a főútig. Bent ha nem is volt fullasztó teltház, azért közel volt hozzá. Különösen a ruhatárakhoz kellett elég sokat várni.
A Rumahoy kapta meg a feladatot, hogy hangulatba hozzák a közönséget és ez a küldetés sikerrel is zárult. Zeneileg ugyanaz a világuk, mint az Alestorm-éknak, működött ez az ököllengetős, dajdajozós, grogban áztatott kalózos hangulatú heavy metal. Az persze tagadhatatlan, hogy Chris Bowes-éknak sokkal jobb a dalszerzői vénájuk, szóval az Alestorm számos nótájában benne van a slágerpotenciál, míg a Rumahoy inkább „csak” felhőtlen bulizene. Épp ezért az előadásukat is láttam inkább szórakoztatónak, mint zeneileg lenyűgözőnek, de a közönségnek nem is kellett több – fantasztikus bulihangulat keletkezett ezekre az ugrálható, olykor táncolható ütemekre.
A csapat, a nagydarab Captain Yarrface-szel az élen szokás szerint símaszkban szerepelt és szemlátomást nagyon élvezték a színpadot és a rendkívül lelkes közönséget. Már ekkor sokan voltak a teremben és ezekre a bulis nótákra már komoly ugrálás és csápolás ment az első sorokban.
Az olaszokról tudjuk, hogy a dallamos power metal vonalon mindig is erősek voltak, ebbe a sorba illeszkedik be a Wind Rose is, akik 2009-ben alakultak, de első albumuk 2012-es. A Wind Rose a külcsín tekintetében úgy tűnik, a fantasy szerepjátékok kedvelőit célozza meg, hiszen utóbbi albumaik borítói, különösen a most háttérként díszelgő Warfront is egy tipikus köpcös, bundába burkolt, masszív páncélzatú törp harcost ábrázolnak. Francesco Cavalieri énekes pedig mintha maga lett volna a megelevenedett háttérvászon, hasonló maskarában ugrált a színpadon. A vértezet persze nem volt valódi, de azért így sem volt kis teljesítmény a hőségben abban a nagy bundában körbeugrálni a színpadot.
A zenésztársak is egységes stílusú öltözékben álltak deszkákra és a háttérvokálokba is sokszor belesegítettek, engem viszont esetükben nagyon zavart a látványos vokális sampler-es rásegítés, különösen a csordavokáloknál és a refréneknél. Volt, hogy senki nem állt a mikrofonnál és akkor is ment az kórus. Bár nyilván a megfelelően tömény hangzás és zenei élmény prezentálása a cél és lehet ezt viszonylag konszolidáltan, éppen csak apró mankóként használni, de az ennyire látványos fél-playback megoldások engem már kifejezetten irritálnak.
Ennek ellenére persze nem volt rossz a Wind Rose előadása, főleg a két utolsó albumukra fókuszáló program lendületben tartotta a megjelenteket. Cavalieri jól vezényelte a közönséget, az utolsó szám diszkós, ugribugri újraértelmezése még kellően bulis is volt ehhez az estéhez.
A Gloryhammer is amolyan móka-metal brigád bizonyos értelemben, hiszen az albumcímek, dalszövegek és a szereplők álnevei is épp elég pihent elméről tesznek tanúbizonyságot. Viszont ha mindezeket a humorfaktorokat lehántjuk, egy korrekt power metal banda képe rajzolódik ki, akik amúgy zeneileg nem különösebben világrengetőek. Legalábbis nekem a kétségkívül szórakoztató élő fellépéseiken túl sosem ütött be különösebben a Gloryhammer zenéje. Amit csinálnak, azt jól csinálják, zeneileg is vannak jól megírt, jól felépített dalaik, ez a transzcendens fantasy világ is jól működik náluk, amit kitaláltak, de ennél nagyobb durranást nem várok tőlük.
Említésre méltó, hogy a csapat és énekese, Thomas Laszlo Winkler útjai elváltak, így Angus McFife, Crown Prince of Fife karakterét immár Sozos Michael, a Ciprusról származó dalnok öltötte magára. Az átalakulás kifejezetten jól sikerült, a jellegzetes zöld páncélon túl még a színpadi gesztusok is egy az egyben elődjét mintázták. Sozos Michael egyébként az egész koncerten remekül énekelt, jól szólította meg a közönséget, a csapat nevét adó jellegzetes harci kalapácsot is ott lóbálta a feje fölött. Egyszóval szerethető figura volt. Rajta kívül The Hootsman basszusgitáron, Ser Proletius pedig gitáron voltak igazán aktívak a színpadon. Előbbi hangszere kezelésén túl a sörvedelésben, utóbbi a földöntúli robothangon való konferálásban jeleskedett.
Ugyan az Alestorm főnök, Chris Bowes alapította a csapatot, de élőben billentyűkön Michael Barber lép fel velük, aki kámzsával takarva játszotta el a sötét varázslót, aki még Angus McFife-fal is összecsapott a deszkákon.
A koncepció tehát felépítve, a jó dalok megírva, a remek színpadi munka is adott, szóval élőben is működik a Gloryhammer zenéje. Látszott, hogy számos rajongójuk van jelen a nézőtéren, a Gloryhammer-es pólók is fogytak a standnál, sokan a dalszövegeket is kívülről fújták. Szóval ilyen lelkes közönség előtt könnyű volt megteremteni a jó hangulatot.
Ezen az estén elsősorban legutóbbi albumukról, a 2019-es Legends From Beyond The Galactic Terrorvortex-ről játszottak, de a két korábbi korong is napirenden volt. Két új dalt is hallhattunk, a Fly Away-nek már klipje is van, a Keeper Of The Celestial Flame Of Abernethy-t pedig még csak ezen a turnén játszotta a csapat. A Gloryhammer továbbra is menetel előre, a mai koncert is a rajongók megelégedésére szolgálhatott, Sozos Michael-t szerintem mindenki a szívébe zárta, számomra viszont továbbra sem került a „kiemelkedő” kategóriába a csapat.
Emlékszem, régi koncertbeszámolókban többször is írtam, hogy nagyon jó ez a kalózos koncepció, amit az Alestorm elsajátított, de a látványra kicsit jobban rámehetnének, máris izgalmasabb és különlegesebb lenne a produkció. Nos, mostanra ez már olyannyira működik náluk, hogy már a látványban is annyira túltolták a biciklit, mint minden másban.
Valahol a 2017-es No Grave But The Sea album környékén mondhatták azt kiadójuknak, a Napalm Records-nak, hogy: „amit komoly pofával elő lehetett adni ebben a kalóz-metalban, azt előadtuk, népszerűségünk az egekben, innentől szabad kezet kérünk bármilyen, de szó szerint BÁRMILYEN elmebetegségre, ami csak eszünkbe jut”. A Napalm Records-osok pedig ezt válaszolták: „Pffff, hát ezek teljesen dilisek... De tudjátok mit!? Legyen!” Innentől születhettek meg olyan komplett elmebetegségek, perverz dalszövegek és videóklipek, mint a Fucked With An Anchor, Treasure Chest Party Quest, Shit Boat, Pirate Metal Drinking Crew, vagy a Cannonball. És mindez működött is – a közönség egyre nagyobb kanállal falta a nagyobbnál nagyobb ökörségeket, a csapatot pedig ez felbátorította, hogy albumról albumra, turnéról turnéra fokozza az idiótaságokat.
Mára például ott tartunk, hogy az Alestorm Eddie-je, a nagy sárga felfújható gumikacsa immár három példányban képviselte magát a háttérben, vagyis ő számított ma a színpadi díszletnek (nem tudom, van-e már valami neve a karakternek, de mivel mostanra már visszatérő vendég a színpadképben és a klipekben, ezek után már muszáj!). A srácok ezúttal egységes zöld szerelésben léptek színpadra, mintha egyenesen Írországból érkeztek volna. Mátén zöld rövidgatya és csuklószorító, még a gitárja is ékes zöld színben pompázott. Gareth Murdock basszernek a fejpántja és a gitár bundok közötti rész képviselték a jellegzetes színt, Chris Bowes-nak pedig a baseball sapkája, a csuklószorítója, a pólója felirata, illetve a skót szoknyája volt zöld. Nem tudom, mi volt ma ez a zöld mánia náluk, lehet hogy Fradi meccsről jöttek, de egységességet sugározott.
A csapat természetesen egységesen dilis volt a színpadon is. Bowes nagyon jól az ujja köré tudja csavarni a közönséget, minden elmeroggyant kommentárra és poénra vevők voltak a rajongók. Maratoni koncertet nyomott a csapat, játszottak mindent, ami csak eszükbe jutott.
Régi legnagyobb slágerük, koncertzárójuk mostanra már nyitánnyá minősült, a Keelhauled gyors tempója adta meg az alaphangot a koncerthez. Aztán már inkább az újabbkori tételek sorakoztak, mint a Pirate Metal Drinking Crew, az Under Blackened Banners, a The Sunk´n Norwegian, az Alestorm és a Magellan´s Expedition. Ezek a kalózos kalandok, amiket az Alestorm dalba foglal, hol valamilyen komolyabb témák, hol valamilyen vicces, eszement őrültségek. De egy dolog azért közös bennük – a vedelés. És annak utóhatásai. Amiről a Hangover című dal szól, ami ugyan feldolgozás, de élőben az egyik legjobban működő nótájuk, így vétek lenne kihagyni. Nem tették ezt ma se, így a közönség hangulata a tetőpontjára hágott.
Ma már ott tartunk, hogy a csapat repertoárjába tényleg bármilyen őrült zenei és szövegi megoldás belefér, így egymás mellett szerepelhetett a csodás 16 bites introval büszkélkedő Mexico, a Captain Yarrface vendégszereplésével előadott rapes Tortuga, ami még Bowes szerint is merénylet a jóízlés ellen, a hagyományosabb húrokat pengető Nancy The Tavern Wench, ahol a közönség fele egymás átkarolva dalolt, a másik fele a földön ülve, egymás vállára tett kézzel evezett, valamint a Rumpelkombo, amelynek hosszabb ideig tart leírni a címét, mint eljátszani.
A közönség tehát abszolút be volt vonva a partizásba, a hangulat óriási volt. Nem véletlenül jött össze majdnem teltház. Zúzós nóta volt a Shipwrecked a Back Through Time lemezről, a legfrissebb korongról, a Seventh Rum Of A Seventh Rum-ról pedig a vérbeli partihimnusz, a P.A.R.T.Y. hangzott el, ahol már tényleg együtt bulizott az egész terem. Lehet mondani, hogy eddig slágerparádé volt, de ekkor jött a majdnem 8 perces Death Throes Of The Terrorsquid, amely ugyan változatos a Bowes szerint olykor black metalba hajló őrléseivel, de azért mégis leültette a hangulatot. Kivéve amikor a színpadon egy őrült tintahal maskara riogatta az első sorokat.
Innentől viszont már csak a legkomolytalanabb bulinóták zárhatták az estét, így pöröghetett a közönség a teljesen agyament Shit Boat-ra, a Captain Yarrface csodaszép női alteregójával előadott Zombies Ate My Pirate Ship-re és természetesen Máté magyar nyelvű felkonferálásával itthon nem maradhat ki a Magyarország sem, amit bátran nevezhetünk az Alestorm csak magyar koncerteken elhangzó, exkluzív dalának. Óriási érzés volt, ahogy egy emberként zengte a tömeg: „Bárhova is gurítson minket ez a föld, A mi tengerünk kékje a PIROS, FEHÉR, ZÖLD!!” És míg más zenekarok hálálkodnak, ígérgetnek búcsúzáskor, az Alestorm inkább bemutat az egész közönségnek, ennek az eredménye lett a Fucked With An Anchor. Az csapat mostanra elérte azt a státuszt, hogy minden őrültség beleférhet nekik, akármilyen állatságról képesek dalt írni (Chris Bowes a maga tökkelütött módján azért mégis egy nagy koponya, hiszen az Alestorm mellett a Gloryhammer dalszerzésében is vastagon benne van, emellett még számos, komolytalannál komolytalanabb projektben éli ki az elmeroggyantságait).
Ahogy a nyári, ez a mostani buli is óriási siker volt, nem meglepő, hogy kifejezetten erre a koncertre készült magyar turnépólókat el is kapkodta a nézősereg. Ezt a bulihangulatot nehéz lesz überelni, pedig még csak év elején vagyunk. Az viszont biztos, hogy az Alestorm nem sokáig hajózik el tőlünk, hiszen bárhová is gurítsa őket ez a föld, a „magyar tenger” mindenképpen visszavárja őket!
12:18
