beszámoló [koncert]  2004. november 25. csütörtök   17:25

nincsen hozzászólás

  Szerencsére nem volt igazuk azoknak a vészmadaraknak, akik már régóta a zenekar halálát jósolják. Igaz, hogy Lecsó is úgy nyilatkozott a tavalyi emlékezetes (20 éves szülinapi) koncert előtt, hogy az lesz az utolsó, legalábbis „egy ideig”. Meg hogy elfáradtak, túl magasra kerültek (egy időben kicsit sok volt a népszerűségből), már munka nekik a zenélés, stb. Emlékszem néhány évvel ezelőttről is egy mélypontra, amikor hosszú időre eltűntek, nem írtak új számokat. Aztán 2000-ben jött az új lemez (Ha jön az élet...), egy maxi után nem sokkal. 2003 november 7-én tele volt a Petőfi Csarnok, megmozdulni is alig lehetett. Bár szülinapiként hírdették a koncertet, mindenki búcsúbuliról beszélt, így még azok is eljöttek, akik szinte soha nem látták őket élőben. Aztán most mégis meg tudtak újulni, ahogy azt mindenki tapasztalta, aki 12-én eljött (újra a Pecsába). A koncertet azzal a szlogennel hírdették, hogy ”Újra egy éves a Pál Utcai Fiúk”, és ezzel sikerült is nagy tömeget megmozgatniuk. Teljesen fellelkesülve vártam a november 12-ét, de erre én sem számítottam.
  
  A szervezők a megfelelő felvezetésről is gondoskodtak, a PUF előtt még fellépett Peter Ogi új zenekara, az Ogibound (nekik az este folyamán még lehetőségük nyílt a bemutatkozásra). Nem bántam meg, hogy viszonylag korán a helyszínre érkeztem, és volt alkalmam meghallgatni őket. Peter Ogi hosszú és különleges utat járt be, amíg eljutott idáig. Zenélt Londonban, New York-ban, mégsem hagyta cserben a budapesti közönséget. Zeneileg is érdekes a pályája: a punktól (ő alapította az első magyarországi punkzenekart) jutott el a kicsit keleties hangzású, kellemes gitárzenéig. Igényes zenéjükkel jó légkört teremtettek.
  
  Aztán sejtelmes füst kezdett el terjengeni a színpad felől, miközben a ”Perfect day” című szám szólt, előre jelezve az este hangulatát (ez aztán az igazi hatáskeltés!). A zenekar még kicsit kérette magát, ahogy illik, aztán elkezdődött a több, mint két órás koncert. Hihetetlen érzés volt ott lenni, annyi ember között (akik a magas jegyárak ellenére eljöttek). Kezdem érteni, miért jó egy zenekarnak, ha ritkábban ad koncertet, és nem haknizik hetente háromszor. Szóval a koncert elkezdődött, már nem tudom, melyik számmal, de az biztos, hogy szinte mindent játszottak: a nagy slágereket, a kevésbé ismerteket, a soha (vagy csak 10 évente) játszottakat, szomorút-vidámat, táncolósat és ülőset. A legtöbbet újragondolták, és más hangszerelésben (sokszor egy-egy másik „viághírű” zenekarra emlékeztetően) adták elő. Valamit már többször is hallottunk ilyen stílusban tőlük (gondoljunk csak a jól bevált nirvanás hangzásra), mást meg csak most először. Az Ogibound zenészei több számba is beszálltak, színesítve az előadást. A közönség persze teljesen odavolt, alig hagyták őket lemenni a színpadról. Ennyi ráadást is csak ritkán hallani; de persze jól tudjuk, hogy náluk ez csak formaság. A meghajlás sem maradt el a végén, ami már egy ideje a koreográfiához tartozik. A koncertről teljesen elégedetten jöttem el, tudva azt, hogy nemsokára újra láthatom őket.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: