beszámoló [koncert]  2004. november 24. szerda   16:35

nincsen hozzászólás

  A Cannibal Corpse állítólag amerikai zenekar, de innen Kelet-Közép-Európából úgy tűnik, inkább laknak a világ bármely más országában, mint ott. Ahogy Alex Webster a bőgő nyakán pókként korzózó ujjai közül a gyűrűsön időről-időre megvillan a karikagyűrű, óhatatlanul is eszembe szokott jutni: emlékszik-e még egyáltalán a hitvese arra, hogy van egy férje? Merthogy otthon nem gyakran jár az az amerikai ember, aki Magyarországon akár kéthavonta is képes megjelenni a zenekarával, az egyszer szent. A rajongók számára viszont nem a zenészek magánélete számít, hanem az, hogy a világ talán legintenzívebben turnézó bandája még két hónappal az előző fellépése után sem haknizni tér vissza egy-egy országba, úgyhogy aki teheti, az töprengés helyett menni fog legközelebb is (akár két hónap múlva is) megnézni őket, mert Cannibal Corpse-ból sosem elég. A Manowar kiad egymás után két dupla koncertlemezt, a Cannibal Corpse meg két hónap alatt kétszer bedarál élőben ők ebben (is) mesterek.
  
  Mellesleg pedig belezős szövegek ide, a grindcore/death-hívőkön kívüli társadalom által visszataszítónak tartott borítók oda az egyik legszimpatikusabb, leghiggadtabb társaság is az övék az egész metal színtéren, ezt a legkülönbözőbb módokon bizonyították már számtalanszor. Ezúttal például amikor megérkeztem a szegedi Etelka úti Sportcsarnok elé, az első két ember, akit megpillantottam, egy rajongó és a vele kedélyesen cseverésző Corpsegrinder volt. A civilben lófarkas, szemüveges figura jó öt-tíz percig nyugodtan beszélgetett a sráccal, mielőtt kezet nyújtott neki, és távozott egy-egy ilyen gesztus sokkal többet árul el a zenészekről, mint ha a színpadról magyaráznak arról, hogy nekik a közönség a legfontosabb.
  
  A vokalista ráérőssége persze nyilván annak is köszönhető volt ezúttal, hogy korán volt még, jó sokat kellett várni a kapunyitásig. A hosszúhajú-bakancsos tömeg szokás szerint könnyen feltalálta magát az ismerős helyzetben, úgyhogy a környékbeli közérttulajok kitolhatták egy kicsit a zárásidőt, és előhozhattak még néhány rekesszel a tegnap felbukkant, holnapra meg már el is tűnő Bösenhörpintager sörből, amit persze echte deutsche Brautradizion szerint gyártanak minimum seit 1826. Az érdekek találkoztak, az üzlet létrejött, a hangulat fokozódott, a szomszédos benzinkút mellékhelyiségének kulcsát meg egyre sűrűbben kéregették a gyanúsan egyformán feketébe öltözött alakok

  A kitartó és aktív várakozás közepette aztán egyszer csak felpattant a sportcsarnok kapuja, a beáramló közönséget pedig odabent már a színpadon állva fogadta a Masqim Xul legénysége. Ez a banda nálam az egyik legnagyobb kedvenc a hazai színtérről, szigorú előadásmódjuk és ötletes, ritka hangulatosan fortyogó-bugyborékoló zenéjük alighanem nemzetközi sikerekre is éretté tehetik majd őket, ha a lehetőségeik (hangzóanyag rögzítése, kiadó, külföldi koncertek) adottak lesznek, hogy megmutassák magukat a nagyvilágnak. Ezúttal azonban az elmondhatatlanul pocsék hangzásnak köszönhetően mindebből vajmi kevés válhatott nyilvánvalóvá a velük először találkozók számára, a gitártalanított és bőgőtelenített, a tágas terem falai között ide-oda csapódva visszhangzó zene legfeljebb sejtetni engedte, milyen nagyszerűen teljesít odafent a banda. Ilyen körülmények között az ember sajnos csak arra tudott gondolni, hogy ugye a Cannibal Corpse nem így szól majd? ez viszont semmit sem von le a Masqim Xul zenéjének mindenkori értékéből. Mindenesetre bízom benne, hogy hamarosan kárpótol majd egy jobb hangzású koncertjük.
  
  A Spawn of Possession a death metal két legkarakteresebb stílusának egyikét világra hozó Svédországból származik, zenei bölcsőjük mégis inkább a másik szülőhazában, a napfényes Florida államban ring. Ráadásul ezek a svédek remekül is tudnak floridai death metalul, mind a féktelen vadulás, mind pedig a technikás őrlés szentenciáit hibátlanul mondják fel, s amennyire lehet, még a saját hangjukon is teszik ezt karakteresnek mondható dalszerkezeteikkel és jól megfogalmazott riffjeikkel ügyesen maradnak szárazon a tizenkettő-egy-tucat tengerének szűk partvonalán mozogva, egyszóval érdemes figyelni rájuk. Erre félelmeimmel ellentétben némi lehetőségünk nyílt is ezúttal: az előzőnél megfelelőbb (de azért persze még mindig bőven a csapnivaló kategóriába való) hangzással lépett ugyanis színpadra a kvintett, hogy felszolgálják 2003-as debütalbumuk, a Cabinet legjavát, vagyis olyan dalokat, mint a Dirty Priest, a Swarm of the Formless, a Spawn of Possession, a Hidden in the Flesh, az A Presence Inexplicable vagy az Uncle Damfee. A nótáik fentebb említett nagyszerűsége által szavatolt szónikus élvezet mellett látványilag is szórakoztató volt a banda: ha a kopasz gitárost és főleg a bőgősüket nézte az ember befogott füllel, könnyedén hihette volna azt is, hogy már a főbanda áll a pódiumon, ugyanis mindkét alak megszólalásig hasonlított a Cannibal Corpse megfelelő zenészére. Főleg a négyhúrost nyüvő Dewerud nyújtott zavarba ejtően websteres látványt, testtartása, mozdulatai, göndör haja, folytonos headbangelése, hangszertartása, de még az ujjmozdulatai is egy az egyben a mestert idézték. Szenzációsan sovány énekesük sem volt éppen hétköznapi, ahogyan a méreteit meghazudtolóan öblös (és egész változatos) gurgulázását prezentálta, habár a belé vetett hitem egy kicsit megingott, amikor két hörrenés közepette nagy lazán megnézte az időt a karóráján. Ennek ellenére azért hiteles és lelkes figuráknak tűntek, úgyhogy nem lehetett oka csalódottan ásítozni senkinek. Kellően velős programjukat a Cannibal Corpse-nak ajánlott Church of Deviance-szel végezték be, aztán át is adták a helyet a főzenekarnak noha Corpsegrinderék előtt death metallal senki sem mehet tutira, a Spawn of Possession becsülettel helytállt, nem lesz véletlen, ha még sokat hallunk róluk a jövőben.

  A Cannibal Corpse fentebb említett megbízhatósága és az általuk nyújtott állandó csúcsminőség persze némi déja vu-érzést is bújtat a koncertjeiket minden adandó alkalommal meglátogatókba, mindazonáltal ez a fajta déja vu a legkellemesebb fajta, s kötve hiszem, hogy bárki is ellenkezne vele. Nekem legalábbis nem esett rosszul, hogy ismét az 1990-es debütalbumukat nyitó Shredded Humans-szel kezdték a műsort, s az sem, hogy sok volt az átfedés a szigetes szettel a klasszikusok, azok klasszikusok, a Cannibal Corpse-nak mást meg még nem sikerült elkövetni. S hogy nem voltam egyedül a véleményemmel, az alig valamivel a baleseti helyszínelés jegyzőkönyvét megéneklő dal után egyértelmű bizonyítékot nyert, a legelöl gyurmázó fanatikusok ugyanis annak rendje s módja szerint beborították a színpad előtti korlátsor egyik elemét, amit aztán mind a 17 hátralévő nóta során néhány szerencsétlen biztonsági őr volt kénytelen helyettesíteni
  
  Sok időm nem volt a mulatságos látványban gyönyörködni, közben meg azon morfondírozni, hogy miért is jobb még fél méterrel közelebbről a koncert, mert harmadikként megbízhatóan jött az örök favorit Stripped, Raped and Strangled a világon létező egyik legjobb riffel, aztán következett a lányok kedvence, a Fucked with a Knife, amiknek hallatán az ember elég nehezen tud felhagyni az elégedett bólogatással. Másrészről pedig a Cannibal Corpse elképesztő játéka is abba a kategóriába tartozik, amelyiket már csak nézni is élvezet, úgyhogy hamar a színpad felé kalandozott a tekintetem az egymáshoz dörzsölődő testek kéjesnek épp nem nevezhető látványáról. Ott pedig megbízhatóan meg is pihenhetett a felemelően technikázó és közben vadul bólogató muzsikusokon, Jeremy Turner villogó kopasz főjén, Pat OBrien és Alex Webster folyton mozgásban lévő hajzuhatagán és a nekifeszülve csépelő Paul Mazurkiewiczen. Meg persze a frontemberen, aki a délután látott, kedélyesen cseverésző, copfos-szemüveges George Fisherből a jól megszokott, deréknyi combján doboló, combnyi nyakával folyamatosan körözve headbangelő, bugyogó hörgéstől az éles visításig mindenfelé elkalandozva vokálozó Corpsegrinderré vedlett, aki még a konferálásokhoz is mindig a szeme elé lebbenti a hajzuhatagát. Az igazsághoz azért hozzátartozik: néhány őszintén széles mosollyal tanújelét adta annak is, hogy elégedett a közönség reakciójával, de mondjuk nagyon másképp nem is viselkedhetett volna a publikum láttán, ugyanis a nagy csarnokban némileg elvesző, de azért a körülményekhez mérten tisztességes számú nézősereg a zenekarhoz hasonlatosan igencsak odatette magát (főleg a színpad előtt gyurmázó részleg, akik sem magukat, sem másokat nem kímélve nyomulták végig az egész műsort). A folytonos I Cuuuuum Bloooood skandálást mondjuk lehet, hogy mellőzni kellett volna, ezen, úgy tűnt, Corpsegrinder is felhúzta magát egy kicsit, de egyébként tényleg fanatikus módjára éltették a bandát és cincálták egymást a népek.

  Az említett dalt ennek ellenére sem kaptuk meg, mindazonáltal az egyszer már bevált repertoár ezúttal is sütött és fikarcnyi hiányérzetet sem hagyott, régi és új, lassú-hangulatos és mennydörögve őrlő darab egyaránt előkerült, s fura módon a Cannibal Corpse még itt is megfelelően szólalt meg. Na nem olyan elsöprően tisztán, mint mondjuk a Mega Pubban, s nem is valami egységesen, de mindvégig erőteljesen és élvezhetően kezdek meggyőződni róla, hogy ez a banda még egy aktív hangfalra kötve is mészárolna. Hátha-kíváncsi-rá-valaki alapon a fentebb már megnevezett dalokat követően egyébként egészen pontosan a következőképpen alakult a szett: Decency Defied, Vomit the Soul, Unleashing the Bloodthirsty, Dead Human Collection, The Cryptic Stench, They Deserve to Die, I Will Kill You, Dormant Bodies Bursting, Pit of Zombies, The Wretched Spawn, Staring Through the Eyes of the Dead. Aztán a végén természetesen (megint csak levonulás és öntömjénezés nélkül) megérkezett a Cannibal Corpse-szentháromság (Devoured by Vermin, Skull Full of Maggots, Hammer Smashed Face) is, végleg két vállra fektetve mindenkit, hogy utána a felgyúló fények közepette ahogy az várható volt - mosolyogva kezet nyújtsanak a keverőről bejátszott levonulózenével, Johnny Cash Ring of Fire-jével. Mint egy jó horrorfilm végén a felhőtlen happy end, úgy búcsúztatta e bugyuta dalocska a súlyos koncertet a végére a vészjósló Folytatódik feliratot meg már rutinszerűen képzelte maga elé mindenki annak biztos tudatában, hogy itt a sokadik folytatás is valóban jó lesz.
  
  A Cannibal Corpse pontosan úgy szerepelt Szegeden is, mint eddig bármikor hazánkban, s valószínűleg bármikor és bárhol a világban nem is írok többet, esetükben ennél nagyobb elismerés úgysem létezik.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: