hosting: Hunet
r36
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2022. október 24. hétfő   12:32
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Vikings & Lionhearts Tour 2022 (Amon Amarth, Machine Head, The Halo Effect)
2022. október 18, Barba Negra Red Stage

  Nem is lehet kérdéses, hogy az idei év legerősebb összeállítása a Vikings & Lionhearts néven szerveződött turné, ahol az Amon Amarth és a Machine Head feszül egymásnak. Mindketten a metal színtér legerősebb, legszuggesztívebb metal bandái közé tartoznak, és habár a zene műfajaik nem annyira rokoníthatók, afelől senkinek nem volt kétsége, hogy ez az összeállítás működni fog. Ráadásként elhozták magukkal a The Halo Effect-et, amiben az ex-In Flames zenészek egyesítették erőiket (A Dark Tranquillity frontember Mikael Stanne-vel közösen, akire mindez szintén igaz, hiszen ő is tagja volt az In Flames egy korai felállásának), és pontosan azt a zenét játsszák, amire a rajongók már nagyon régen vágytak.
  Egyértelmű, hogy az érdeklődés óriási volt egy ilyen bivalyerős felhozatalra. Számomra itt vizsgázott először a Barba Negra új helye, a Csepelen helyet kapott Red Stage (a szombati Arch Enemy-n külföldi út miatt nem volt lehetőségem jelen lenni). Hát mit mondjak... A vélemények finoman szólva is megoszlóak, de hát az idő majd mindent eldönt. A csepeli megközelítés biztos, hogy kényelmetlenebb a régi Barba Negráéhoz képest, egy kicsit kiesik a budapesti közlekedés főáramából, de az szerencse, hogy a Csepel-sziget északi végében van, és nem kell átzötykölődni a fél szigeten. Autóval való közlekedés és különösen a parkolás körülményesebb, de úgy tűnik, egy parkoló résszel elejét veszik a helyhiánynak. Maga a színpad és a rendelkezésre álló hely talán még nagyobb, tágasabb is, mint a Blue Stage-nek átkeresztelt, „hídmelléki” Barba Negra szabad tere, a könnyűszerkezetes, sátras borítás azonban biztosan nem annyira ideális a pirotechnikáknak, az akusztikának és a hőségnek, mert a légelvezetés sem igazán megoldott. Fájó pont volt még a ruhatár teljes hiánya, különösen így október közepén. Mindezeken azonban lehet javítani, szóval kár előre leírni a helyet, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a szervezők munkálkodni fognak azon, hogy a közönség jól tudja érezni magát.
  
  Na de térjünk rá a zenére, hiszen végül is emiatt érkeztünk, nem várost nézni. A The Halo Effect-et mindenképpen meg akartam nézni, hiszen egy szem debütalbumuk több, mint kiválóan sikerült és hát ezt a tagságot így egyben mindenképpen látni kell. A Days Of The Lost című lemez pontosan az, amelyről a rajongók már-már lemondtak, amely az In Flames-es Colony/Clayman albumok logikus, természetes folytatása. A Reroute To Remain korongtól bekövetkező populárisabb, dallamosodó, elektronikus hatásoktól se visszariadó irányzattól a csapat melodikus death metal-os arcélének rajongói közül már sokan nem szimpatizáltak, a mai In Flames elvontabb, alternatívabb, rockosabb vonulatát meg már ne is említsünk...
  A Jesper Strömblad által életre hívott The Halo Effect viszont pontosan azt hozta vissza a színtérre, amire mindenki titkon vágyott és nem csoda, hogy az (egykori?) In Flames-esek hada ölelte azonnal keblére a gitárost és társait. Niclas Englin (gitár), Peter Iwers (basszusgitár) és Daniel Svensson (dob) tehát újraalapították a ’90-es évek végi In Flames-t, hitelesebb hang pedig ki más lehetne, mint a műfaj zászlaját a Dark Tranqullity-ben töretlenül hordozó Mikael Stanne? És ugye ő is ex-In Flames.
  
  Mindez a robbanás nem következett volna be, ha középszer marad a Days Of The Lost, de szerencsére a srácok bebizonyították, hogy a dalszerzési képességeik is kiválóak, mert emlékezetes, fülbemászó, kiválóan szóló dalokkal pakolták tele a debütalbumot, amit már csak élőben is meg kellett szólaltatni, hogy borítékolható legyen a siker. Jesper sajnos nem turnézik a társaival, a tütüke meg a mentális problémák démonaitól úgy látszik, nem tud szabadulni, de szerencsére élőben Patrik Jensen segíti őket, aki a The Haunted tagsága miatt szintén abszolút hiteles figurája a göteborgi melodikus death metal színtérnek.
  És hogy milyen volt a koncert? Természetesen kiváló! De hát ilyen figuráktól mi mást várhatnánk? Egyetlen album lévén a Days Of The Lost-ot játszották el majdnem teljesen a címadó, a The Needless End, a Gateways, a Feel What I Believe, a Last Of Our Kind, a Conditional és a Shadowminds dalokkal (mondjuk én poénból biztosan beraktam volna még egy Colony-s vagy Clayman-es dalt is, ha futja rá az időből). A koncerthangulat kiváló volt, a zenészek megtették, ami tőlük telik. A színpadon különösen Niclas Englin és Patrik Jensen voltak aktívak, de a látványosan megöregedett, a többiek öregapjának kinéző Peter Iwers is kedélyesen mosolygott a basszusgitár mögött. De a leginkább Mikael Stanne vigyorogta végig a koncertet, mint a vadalma, őt már az áprilisi Dark Tranquillity/Ensiferum koncerten is így láthattuk, most se felejtette el hangsúlyozni, mennyire hihetetlenül jó érzés nekik újra úton lenni, élőben fellépni, a rajongókkal találkozni a Covid miatti lezárások után. A két kiváló főzenekar mellett titkos favorit volt a The Halo Effect koncertje, nem csodálkoznék, ha nem egy nézőt elsősorban ők motiváltak volna a jegyvásárlásra.
  
  A turné Vikings & Lionhearts megnevezése telitalálat, a lehető legjobban leírja a két főzenekar identitását. A vikingekről szerintem nem kell beszélnünk, de az oroszlánszív nagyon illő a Machine Head (illetve hát a zenekart ma már inkább egy személyben meghatározó Robb Flynn) lelkivilágára. Az oaklandi csapatnak több korszaka volt, belenyúltak mindenféle stílusba a karrierjük folyamán, de különösen a mindig is bivalyerős élő fellépéseiknek volt meg az a hangulata, hogy Robb tényleg szívből csinálja ezt, mély érzelmek hatják át a zenéjét és az a gyakran kitörő, zabolátlan düh, az élet igazságtalanságainak világgá üvöltése, a kezdetek óta a Machine Head életérzés sajátja. Ráadásul ahogy a színpadon látjuk Robb-ot, masszív kiállással, lobogó hajjal, csukott szemmel felüvöltve a sorokat, valóban az oroszlánszív a legmegfelelőbb jelző.
  A csapatnak némi dráma, tagcserék, és hasonlók után nemrég jelent meg a friss albuma, Of Kingdom And Crown címmel, amit (különösen az azt megelőző Catharsis finoman szólva is felemás megítélése után) már határozottan erősnek jellemzett a rajongótábor. Ennek ellenére csak egyetlen tételt hoztak el ma róla, a koncertet nyitó Become The Firestorm-ot, ami sodró lendülete miatt jó koncertnóta, de ha már új album, legalább még egy nótát szerintem elhelyezhettek volna még a szetben. Tudom-tudom, a koncertre járók számára nincs idegesítőbb mondat, mint az „és most következzen egy szám az új albumunkról”, hiszen nagy múltú zenekaroknál a 90% a régi klasszikusokra vágyik, de olyan fülberagadó slágervárományos dalok, mint a No Gods, No Masters vagy a My Hands Are Empty szerintem bizonyították volna az alkalmasságukat.
  
  Ráadásul az újabbkori Machine Head albumnyitó nóták közül nem is egy zseniális, felcsigázó felvezetéssel van ellátva, így a kissé nyersen bele a közepébe csapó Become The Firestorm helyett jobban el tudtam volna képzelni egy Imperium-ot (ami amúgy rögtön másodikként következett), egy I Am Hell-t (az Unto The Locust album zsenialitása, ami kicsit később kapott helyet a programban), vagy egy Clenching the Fists Of Dissent-et, a legendává nőtt The Blackening album nyitányát (amit sajnos nem játszottak ma).
  A hangzás kissé zajos volt eleinte, az alapból is zúzós Become The Firestorm inkább csak végigrohant a hallgatón, de a második Imperium-tól kezdve már élvezhetőbbé vált a dolog. Flynn aktuális társai Matt Alston (dobok) és Wacław ’Vogg’ Kiełtyka (gitár), akik lenyűgöző játékkal bizonyították be, hogy sikerrel léptek elődeik cipőjébe. Talán Vogg lehetett volna kicsit vadabb, átszellemültebb a színpadon, ebben példát vehetett volna Robb mestertől, de a hangszeres játékában nem lehetett kivetnivalót találni. És megmaradt Jared MacEachern az előző felállásból, aki viszont nagy átérzéssel rázta a rőzsét a színpadon és szerencsére az ő dallamos énekhangjára is elkezdtek egyre látványosabban építeni Flynn-ék, ez élőben kifejezetten előnyösen jön ki.
  
  Az említetteken kívül persze régebbi dalokat is előszedtek – meg is lincselte volna őket a közönség ennek hiányában. Így nem maradhatott el a betonsúlyú Ten Ton Hammer, érdekességként lezúzták nekünk a legendás debütalbum, a Burn My Eyes egyik kevésbé nyilvánvaló dalát, a Blood For Blood-ot, de a „köztes időszak” több nótáját is eljátszották, így nagyot ütött a Locust, a Now We Die, a From This Day a nu metalos körítésű The Burning Red albumról és persze pusztított az elmaradhatatlan Davidian. Flynn-ék még a Slayer szellemét is megidézték, a South Of Heaven-t játszották el majdnem teljesen. Nem mondom, hogy rosszul esett hallani élőben ezt a klasszikust, de kicsit kilógott a sorból, szerintem napirendre tűzhettek volna helyette egy rövidebb Machine Head tételt.
  A ráadásban már biztos helye van a The Blackening album egyik csúcsnótájának, a Halo-nak, amelynek érzelmi csúcspontját konfetti-esővel robbantották be. Talán első blikkre kevésnek hat az eljátszott szám, de játékidőben szerintem senki sem érezte rövidnek a programot, pláne ilyen zúzós, betonsúlyú zenénél. Robb Flynn oroszlánszíve magával ragadott mindenkit a színpad előtt, a Machine Head ma is bizonyította, hogy elsőrangú koncertbanda. Reméljük fognak még erre járni az utóbbi években rájuk jellemző „An evening with...” típusú 3 órás programokkal, és akkor minden bizonnyal senkinél se marad hiányérzet bizonyos kimaradt dalok miatt.
  
  A Machine Head nem készült különösebben látványos színpadképpel, őket az erőtől duzzadó kiállásuk és a betonba döngölő súlyú nóták elviszik a hátukon. Az Amon Amarth viszont már rendesen adott a vizualitásnak is, de ezt már tőlük is megszokhattuk. Ezúttal egy nagy viking sisak volt a központban, amelynek teteje jelentette a dob emelvényt, a szemek helyén pedig az adott nóták hangulata tükröződött (hollók repkedése a Cry Of The Black Birds-nél, hullámok csapkodása a The Way Of Vikings-nél, villámok cikázása a Twilight Of The Thunder God-nál). De olykor világító szemű harci istenek is a színpadon pózoltak, máskor pedig viking harcosok csaptak össze a deszkákon, a legvégén pedig egy hatalmas gumisárkányt is felfújtak, amivel Johan Hegg énekes meg is küzdött (ez sem volt ciki, mert nem gagyi, hanem látványos volt a megvalósítás). Mindez pedig nem vonta el a figyelmet a zenéről, szóval az Amon Amarth nem amolyan „bazári mulatságokkal” akart krediteket szerezni, mindössze színesítői voltak ezek a sodró lendületű számoknak.
  A műsor a csapat egyik csúcsalkotásának, a Twilight Of The Thunder God-nak az egyik legnépszerűbb dalával, a Guardians Of Asgaard-dal indult, figyelemre méltó volt viszont, hogy ez a 2008-as tétel volt az egyik legrégebbi a műsorban (csak az eggyel korábbi, With Oden On Our Side albumot képviselő Cry Of The Black Birds és az elnyűhetetlen, 2002-es The Pursuit Of Vikings voltak ennél korábbi keltezésűek). Vagyis az Amon Amarth ma már inkább a legutóbbi pár albumáról válogat, pedig szerintem többeknek jól esett volna hallani 1-2 tüskésebb megszólalású dalt hallani a korai időkből. Persze csak mint érdekesség mindezt, mert az látható, hogy a svédek mostanra tökéletesen megtalálták a keresztmetszetét az őrlős death metal lendületének és a fülbe ragadóan dallamos, már-már pátoszos heavy metalnak, és ebből az idilli állapotból nemigen kívánnak kimozdulni. Nem is lehet hibáztatni őket ezért.
  
  Így mára a legdallamosabb, legfülbemászóbb, legénekelhetőbb, leginkább óóóó-zós (!!) dalaikat szedték elő, de ez a közönségnek tökéletesen elég is volt. Ez a kombináció adja azt, hogy az Amon Amarth közönsége ma már nem feltétlenül a szőrös szívű death metalosok, hanem a dallamos metal műfajok kedvelői is ugyanúgy megtalálják a számításukat velük. Ezt az olyan azonnal ható szerzemények, mint a Raven´s Flight és a Deceiver Of The Gods, rögtön be is mutatták.
  A legfrissebb Amon Amarth lemezt, a The Great Heathen Army-t sokan fanyalgással fogadták, mondván, hogy teljesen izgalommentes anyag, semmi figyelemfelkeltő nincs benne, ami eddig nem volt és a dalok is túlságosan áramvonalasak lettek a nagyközönség előtti befogadhatóság érdekében.
  Én ezzel nem értek egyet – bár számomra is jobban tetszenek a korábbi évek alkotásai, azért a The Great Heathen Army-ban is van bőven szeretni való. Lehet, hogy az Amon Amarth nem reformálja már meg a műfajt (miért is tennék? Hiszen megtették ezt valamikor 2002-től kezdve, amikor mindössze dallamos gitártémákkal kezdték el puhítani és dallamokat adni magának a hörgős éneknek is), de gyakorlatilag mindegyik dalban fellelhető valamilyen fülnek kedves gitárdallam, refrén, vagy emlékezetes téma. Így a címadó The Great Heathen Army, az ököllengető refrént felvonultató Heidrun és a jellegzetesen dallamos Amon Amarth riffekkel operáló és látványos videóklippel rendelkező Put Your Back Into the Oar is remekül működött élőben.
  
  Ezzel szerintem az új album is megmutatta a létjogosultságát, de a program alapját valóban a legemlékezetesebb Amon Amarth számok adták, mint a Destroyer Of The Universe, a Cry Of The Black Birds és úgy tűnik, felzárkózott ide a két korábbi album, a Jomsviking és a Berserker is, mert a The Way Of Vikings, a First Kill, a Shield Wall és a Raise Your Horns mind ezekről szólt. Utóbbinál nem maradhatott el a jellegzetes tülökből ivás (talán ezt próbálta kiprovokálni az a figura, aki a kezdetektől tülökkel trombitált a koncert alatt, legalább olyan idegesítően, mint a vuvuzelások a fociban...), de hát meg is érdemelték a tülökkel szalutálást a rajongók, akik végigbuliztak két ilyen erős koncertzenekar előadását. A végére a Twilight Of The Thunder God maradt, ami önmagában is megmutatja az Amon Amarth zsenialitását.
  Ez a csapat valamit nagyon jól kitalált annak idején és ez a recept a mai napig is tökéletesen működik. Egy death metal műfaj ugyanis papírforma szerint nem lehetne ennyire népszerű, de ők mégis képesek voltak annyi dallamérzéket és slágerességet belevinni, amitől még nem lesz Bon Jovi a zene. A tankönyvi ábrázolású viking, Johan Hegg remekül tudja kommandírozni a közönséget, de az Amon Amarth nagy sikerében elengedhetetlen Olavi Mikonnen és Johan Söderberg gitárosok szerepe, és ott van szürke eminenciásként Ted Lundström basszer is. Jocke Wallgren is megszilárdította a pozícióját a dobok mögött 2016 óta, szóval ők alkotják mára az egyik legsikeresebb melodic death metal zenekart.
  
  A Vikings & Lionhearts turnétól szerintem megkapta mindenki, amire számított. A Machine Head magával ragadó hangulatú, pusztító dühkitörésekkel gyalulta le a közönséget, az Amon Amarth pedig a viking életérzésnek ma már talán nem a pusztítóbb, hanem a heroikusabb hangulatát varázsolja a színpadra. A The Halo Effect pedig úgy kellett a színtérre, mint a sivatagba egy csepp víz. Remek este volt!
  


Kulcsszavak:
  amon amarth     machine head     the halo effect 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Steel Panther: Phil Demmel-lel (ex-Machine Head, Vio-lence) játszották az Asian Hooker dalukat

Vikings & Lionhearts: Amon Amarth & Machine Head

Robb Flynn (Machine Head) az 1994-es Slayer turnéról: ´valóra vált álom´

Amon Amarth – Már látható a Wacken Open Air ajándékkoncertje

A Machine Head meglepetés koncertje a Bloodstock Open Air-en

 programajánló: 
2023. február 8.
Michael Buble: Higher Tour 2023
2023. február 10.
Bullet For My Valentine, Jinjer, Atreyu: Europe Tour 2023
2023. február 14.
Heaven Shall Burn + Trivium + Obituary + Malevolence
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Accept, The Iron Maidens
Alestorm, Gloryhammer, Wind Rose, Rumahoy
Nightwish, Beast In Black, Turmion Kätilöt
„ Az ám, hazám” 44. HOBO karácsony
Simply Red
Amorphis, Eluveitie, Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity
Gary Moore emlékest 2022
Headbanger’s Ball 2022 (Vio-lence, Xentrix, Whiplash, Artillery)
U.D.O., Existance
Royal Republic, Ko Ko Mo
Volbeat, Skindred, Bad Wolves
Skáld, avagy néhány órára vikingek lehettünk
Sting - My Songs
 kiemelt 
Kataklysm + Soilwork + Wilderun a Barba Negra Red Stage-en
  
A melodikus death metal műfaj két fontos képviselője teszi tiszteletét a Barba Negra Red Stage-en február folyamán

Heaven Shall Burn + Trivium + Obituary + Malevolence
Joe Satriani - Earth 2023 Tour Budapesten
Steve Vai Budapesten
Starset – Horizons Tour – Smash into Pieces Tour 2023
 friss hozzászólások 

Telling Secrets: magyar hátterű csapat bontogatja a szárnyait a tengerentúlon (2)
Megjelent a Hickory zenekar új dala (2)
Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 rupert grint    kiskalász    dimebag darrell    pixies    cojones    téglás zoli    ereb altor    run for power    fajkusz    stormraizer    nemes márton    kill whit hate    orphaned land    radiohead    magma rise    megazetor    emmure    cradle of filth    badacsonytördemic    erik sumo    mangani 888    smici 50    stone temple pilots    buena vista social club    qss  

r45
Copyright 2000-2023 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!